A Snowpiercer (kritikánk) esetében nem tudunk másra gondolni, mint hogy gonosz játékot űznek velünk a hazai forgalmazók. Ezen a szinten alacsonynak számító, 40 millió dolláros költségvetésből hozták össze a megfagyott Földön száguldó, az emberiség utolsó túlélőit szállító vonat látványvilágát, a külcsín mégis megállja a helyét bármelyik hollywoodi szuperprodukcióval szemben.
Ráadásul a vonat hátsó részeiben nyomorgó emberek lázadásáról szóló történet nem csak dísznek van ott a filmben. Erre vártunk már mióta: végre egy látványfilm, amely nem csupán adrenalinbombaként hat, hanem az agyunkat is megtornáztatja.
Az sem lehet magyarázat, hogy nincsenek benne ismert nevek. A szereplők hosszú listája még azoknak is csábító lehet, akik csak amerikai filmekért mennek el moziba: Chris "Amerika Kapitány" Evans, Tilda Swinton, Jamie Bell, John Hurt, vagy éppen Ed Harris. Az összes országban, ahol eddig bemutatták a filmet, mindenhol tarolt, Dél-Koreában konkrétan az ötödik legnézettebb film volt tavaly. Könyörgöm, most áprilisban Lengyelországban is megvolt a premierje, nehogy már ebben is a porban hagyjanak minket!
A hazai bemutató ellen egyetlen egy érv szól: a Snowpiercer egy ideje jó minőségben elérhető az interneten. Na de ez a film a nagyvásznon a legélvezetesebb, és simán van olyan jó, hogy az ember többször is megnézze.
- - -
Az Under the Skin az első film, amelyben Scarlett Johansson mindent megmutat magából. Látva a kiszivárgott képeket, nincs semmi túlzás ebben a kijelentésben. Ha csupán abból indulunk ki, hogy a húsvéti hétvégén tömegek kattintottak, csak hogy láthassák a színésznőt meztelenül, akkor elmondhatjuk, nem sokat kockáztatna az a forgalmazó, amelyik behozná a filmet.
Az Under the Skin mellőzésének azonban mélységes bizarrsága lehet a fő oka. Minket is halálra frusztrált tavaly Velencében, de még így is százszor inkább néznénk meg újra, mint egy csomó középutas filmet, amit elsőre jobban bírtunk. Johansson egy női testbe bújt földönkívülit alakít, aki Glasgow utcáit járja, és embereket rabol el. Egyes külföldi kritikusok Kubrick legjobb alkotásaihoz hasonlították Jonathan Glazer sci-fi-jét, és annyira egyedülálló élményt nyújt, hogy mindenképpen látni kell. Aztán majd kiderül, hogy sikerül-e megemészteni a látottakat.
Amennyiben mégis behoznák a filmet, egy nemes kultúrmissziót teljesítene vele a forgalmazó. Ki tudja, lehet, hogy Johansson bájai még néhány olyan emberrel is megkedveltetnék a nézőpróbálónak gondolt művészfilmeket, akik eddig azt sem tudták, hogy hol van a Toldi mozi.
- - -
A Sabotage sorban a harmadik filmje Arnold Schwarzeneggernek, amelyik megbukott az amerikai mozipénztáraknál. A nyitóhétvégén mindösszesen 5,3 millió dollárt hozott, és a mai napig a gyártási költség felét sem hozta vissza.
Az amerikai nézők elpártolása az öregedő Terminátortól ugyanakkor nem ragadt át a magyarokra: a Stallonével közös Szupercellá-t is nagy sikerrel vetítették nálunk. Úgy tűnik, hogy Arnold Schwarzenegger népszerűsége töretlen hazánkban, ezért is nehezen érthető, hogy miért nem mutatják be a Sabotage-t. A 29 évvel ezelőtti Vörös Szonja óta ez lenne az első Schwarzenegger-film, amelyik nem kap nálunk mozis forgalmazást.
Igaz, hogy a kritikák nem voltak mind hízelgőek, de ez esetben minden más tényezőt nagy valószínűséggel elhomályosítana az akciósztár dicsőséges múltjából táplálkozó nosztalgia. Schwarzenegger egy drogkommandó vezetőjét alakítja a Sabotage-ban, akiket elkezdenek szép sorjában levadászni, mivel lenyúlták a drogkartell pénzét. Az évek telnek-múlnak, és Schwarzenegger továbbra sem teszi le a fegyvert. Ami meglepő az új filmjében, az a kacsintgatástól mentes, könyörtelen brutalitás (a rendező Az utolsó műszak című nagyszerű zsarufilmet is jegyző David Ayer). Kérdés, hogy vajon ezt miért vonják meg a magyar nézőktől.
- - -
Joaquin Phoenix a The Master-ben nyújtott hihetetlenül koncentrált alakításával végképp bebizonyította hogy ő korunk egyik legnagyobb színésze. Legkésőbb a Rozsda és csont óta, Marion Cotillard neve önmagában is elég ahhoz, hogy egy film elkezdjen érdekelni minket.
Két nagyszerű színészről van tehát szó, és most mégis megtörténhet az, hogy az első közös filmjük - amelyben egyébként Jeremy Renner játssza a harmadik főszerepet - elkerüli a magyar mozikat. A The Immigrant-nek a tavalyi cannes-i filmfesztiválon volt a világpremierje, és a szintén ott debütált, szintén Marion Cotillard főszereplésével készült Vérkötelék-et már vetítik nálunk. James Gray rendező ezt megelőző két filmje, Az éjszakai urai és a Két szerető eljutott Magyarországra.
A The Immigrant egy lengyel bevándorló (Marion Cotillard) emberpróbálóan nehéz újrakezdését meséli el a húszas évek Amerikájában. Rövid idő alatt kell sok pénzt szereznie, ha meg akarja akadályozni a testvére visszatoloncolását Európába. Kilátástalan helyzetében a testét kezdi árulni. Gyönyörűen fényképezett, lassú folyású, egyszerre keserű és finoman szentimentális film a The Immigrant, középpontjában egy olyan nő portréjával, aki sohasem adja fel. Egy olyan film, amire örömmel vinnénk el akár a nagymamánkat is.
- - -
Úgy néz ki, hogy az idei Titanic filmfesztivál kínálta az egyetlen lehetőséget arra, hogy moziban láthassuk a Kálváriá-t. Ez azért lenne nagy baj, mivel hiába egy katolikus pap a főszereplő, ez a film úgy mesél bűnről és megbocsátásról, és visz be a végén egy kegyetlen nagy gyomrost, hogy az egyaránt befogadható legyen reformátusnak, unitáriusnak, agnosztikusnak és ateistáknak. Ráadásul még humoros is.
Egy kis ír falu plébánosának (Brendan Gleeson) egy hete van arra, hogy kiderítse, ki akarja megölni. Gyónás közben vallja meg neki egy titokzatos alak, hogy gyerekkorában szörnyű dolgokat művelt vele egy pap, és most elérkezettnek látja az időt arra, hogy bosszút álljon a katolikus egyházon.
Nem döntögetne csúcsokat a film, de egy tisztességes nézőszámot azért biztos összeszedne, mivel a rendező vezetékneve igencsak jó ajánlólevél. McDonagh név hallatán először mindenkinek a mára már kultstátuszba emelkedett Erőszakik, illetve a jólesően hibbant Hét pszichopata és a si-cu jut az eszébe. A Kálvária viszont nem Martin McDonagh, hanem a kevésbé ismert báty, John Michael McDonagh rendezése. A guardista nagyon ígéretes kezdés volt tőle, a második filmjével viszont már végképp eldőlt, hogy rá is ugyanannyira oda kell figyelni, mint az öccsére.
- - -
Jó sokáig kellett várni itthon A rajtaütés (kritikánk) bemutatójára. Hosszú hónapokon keresztül mást sem olvastunk a nemzetközi sajtóban, mint hogy ez az indonéz akciócsoda lepipál bármit, amit Hollywood összehozott mostanság a műfajban. Mikor aztán végre bemutatták 2013 januárjában, már túl késő volt.
2011 szeptemberében debütált a torontói filmfesztiválon, az Egyesült Államokban 2012 áprilisában került a mozikba, és nem sokkal később az interneten is fent volt. Talán meg lehet érteni azt az akciófilm-rajongót, aki mást sem hallott, mint hogy itt újra feltalálják a spanyolviaszt, és képtelen volt várni egy bizonytalan magyarországi bemutatóra. A nyitóhétvégén négy moziban játszották A rajtaütés-t, 796-an váltottak rá jegyet.
A második rész legnagyobb előnye az elsővel szemben, hogy még nem érhető el jó minőségben a neten. Most kellene cselekednie az egyik forgalmazónak, és végre láthatnánk, hogy vajon tényleg az elkésett bemutató állt-e az első rész rossz hazai fogadtatásának a hátterében, vagy egy indonéz filmet még az sem tud vonzóvá tenni, hogy kikiáltották a zsánere megújítójának. A rajtaütés 2-t is a művészi szinten megkomponált akcióorgia jellemzi, de sokkal ambiciózusabb elődjénél: egyetlen helyszínen játszódó, lineáris sztori helyett most egy rengeteg szálon futó, 150 perces gengsztereposz készült. Miután az első részben kiverekedte magát egy jakartai toronyházból, a főhősnek most beépített zsaruként kell minél magasabbra jutnia az alvilág ranglétráján.
- - -
Hihetetlennek tűnik, de a Norvég erdő 2011-es bemutatója óta nem került moziforgalmazásba nálunk japán film. A szomorú helyzet megváltoztatásához ideális választás lehetne A fiam családja. Kedves, őszinte, végtelenül humanista film, amely hírből sem ismeri a cinizmust, és amely bizonyosan elnyerné sok néző szimpátiáját. Egy ideig arról volt szó, hogy bemutatják múlt októberben, de aztán a premier elmaradt, és azóta sincs új dátum meghirdetve.
A fiam családja egy rémisztő élethelyzetet mutat be: hat évvel később kiderül, hogy két gyereket összecseréltek a kórházban. A két házaspár találkozik, és első lehetőségként a két gyerek visszacserélése merül fel. Az egész további életükre kiható, szörnyen nehéz döntést kell meghozniuk. Mit tekintsenek fontosabbnak? A vérségi köteléket, vagy azt, hogy bár nem ők a biológiai szülők, ők nevelték a gyereket, hat közös év után nem mondhatnak le róla.
"Olyan témát boncolgat, amivel minden átlagember azonosulni tud, és olyan emberi tulajdonságokra és érzésekre világít rá, ami senkitől sem áll távol" - írtuk a filmről tavaly Cannes-ban, de félő, hogy hozzánk már csak a Spielberg felügyelete alatt készített, várhatóan elcukrozott hollywoodi remake jut majd el.
- - -
A legtöbb filmőrültnek ismerős az az érzés, amikor néz valamit, nem igazán érti, hogy mi történik a szeme előtt, de a nyugtalanító képsorokból áradó iszonytatóan erős hangulat miatt képtelen akár csak megmozdulni is, és még a kíváncsiság is hajtja, hogy ebből vajon mi fog kisülni. Ilyen típusú tudatmódosult állapotba kerül az ember az Enemy nézése közben. Ráadásul utólag sem tűnik blöffnek a film, még napokig lehetséges értelmezéseken töröd a fejedet.
Az Enemy akkor üt igazán, ha minél kevesebbet tudunk róla a megnézése előtt. Annyit azért elárulhatunk, hogy egy hasonmásthrillerről van szó, amelyben egy alapból is zaklatott történelemtanár (Jake Gyllenhaal) azzal szembesül, hogy van belőle még egy a világon.
Denis Villeneuve rendező a Fogságban című remek thrillerrel már bizonyította, hogy mestere a feszültségkeltésnek, de az még egy hagyományos vonalvezetésű emberrablásos film volt. Az Enemy is nagyon izgalmas, viszont itt már nincs világosan kibontott történet, inkább szimbólumok és érzelmek szintjén értelmezhető a film. Egyik sem tipikusan nézőbarát darab, de a Fogságban tetszetős hazai nézettségi adataiból, és a két főszereplő (Gyllenhaal, Mélanie Laurent) ismertségéből kiindulva, nem lenne eleve bukásra ítélt próbálkozás a bemutató. És a szájhagyomány is segíthetne, hiszen ahogy írtam is, a film kattog tovább az ember az agyában, és önkéntelenül is szóba hozza. Ellene szól, hogy áprilisban már volt egy jól csengő nevekkel harcba küldött hasonmásfilm, amely óriásit hasalt a mozikban.