Szokás mondogatni, hogy a világunkban nincs helye a halálnak, nem szeretünk vele szembenézni, a Csillagainkban a hiba mégis egy régi hollywoodi műfaj legújabb darabja. A 44 évvel ezelőtti Love Story óta menetrendszerűen készülnek a filmek, amelyekben szép, fiatal emberek szenvednek halálos betegségben, de még egy nagy szerelem megszépíti az utolsó napjaikat (Szerelem és más drogok, Édes november, A szerelem erejével, Séta a múltba, Az élet nélkülem). A Csillagainkban a hiba azonban az első mondatával azt állítja: azok a filmek hamis, hazug történetek, ez meg majd olyan igazi lesz.
Egy ilyen vállalással indítani mindig rizikós, és rögtön az elején szögezzük le: a filmnek nem is sikerül teljesíteni. A történet alapjául szolgáló könyv eredetiségéből és őszinteségéből nem sok maradt – végül ez is csak egy felszínes, csöpögős szerelmi történet lett, ami húszpercenként próbára teszi a könnycsatornáinkat. Nem egy hús-vér dráma, nem egy Barbárok a kapuk előtt vagy egy Becéző szavak.
Hiába volt a papíron még az, Hollywood mesteremberei végzik a dolgukat. A cinikus kritikusnak persze rögtön eszébe jut, mennyire megörülhettek John Green regényének, amiért épp egy olyan betegségben szenvedő lányt tesz meg főhősnek, aki remekül mutat majd filmen. Nem kell majd riasztó kopaszságot mutatni, viszont az orrából kilógó kis cső és a maga után vonszolt utánfutó (ami az oxigénpalackot rejti) minden percben emlékezteti a nézőt, hogy mekkora tétje van a sztorinak.
Amellett persze, hogy rendszeres időközönként szavakkal is emlékeztetnek rá. Hazel Grace negyedik stádiumú tüdőrákban szenved, de a társai sem sokkal szerencsésebbek nála. Egy önsegítő csoportban ismerkednek meg, amelyet egyikük sem vesz túlzottan komolyan. Viszont a sztori folyamán nem esnek át kemoterápián, nem hull ki a hajuk, nem fogynak csontsoványra, és többnyire normális kamaszként viselkednek.
A cinizmust innentől félre is tesszük, mert igenis vannak olyan tinik, akiknek ez a sors jut. Ha csak a saját gimnáziumi osztályomra gondolok, abban is akadt kettő. És az is tény, hogy egy tinédzser egész másképp viszonyul a halálhoz, mint egy felnőtt – még ha persze ők sem egyformák, köztük is van, aki megőrzi a humorát, aki nem hajlandó komolyan venni a halál közelségét, de olyan is, akit viszont bekebelez a betegség. De az talán közös bennük, hogy a mélypontokat leszámítva megszállottan keresik az élet örömeit, és bátrabban szembenéznek a félelmeikkel. Eljátsszák a saját temetésüket, szüzességük elvesztésén fáradoznak, hajszolják a kalandokat, és nem fojtják el a keserűségüket, az indulataikat.
Ha már a film nem mert elrugaszkodni a hollywoodi panelektől, egy dologban legalább igényes volt: a főszereplők kiválasztásában. Végül rajtuk áll vagy bukik a dolog. Mindenekelőtt a Hazelt alakító színésznőn, akivel óriási mákjuk volt. Amikor Hollywoodban felkapnak valakit, sokáig nem feltétlenül derül ki, van-e mögötte tehetség is, vagy csak egy jó alkat és egy könnyen eladható sztori. Shailene Woodley eddig csak egy ígéret volt, de most nagyon komoly színészi munkát végzett.
Koravén, érzékeny, intelligens, túlzott felelősségérzettel terhelt kamasszá változott, akit tényleg nem érdekel semmi külsőség, mert már csak az élet fontos dolgaira van ideje. Sminktelenül, pattanásos bőrrel, formátlan ruhákban játssza végig a mozit, és ezzel újra bizonyítja: filmen nem az a szép, akinek a külsején egy hadsereg dolgozik, hanem aki belülről tud sugározni. Woodley a maga törékenységével és eszköztelenségével, a hibái felvállalásával Marion Cotillard-ra emlékeztet a Rozsda és csont-ból, ha nem is volt olyan szerencséje a forgatókönyvíróval és a rendezővel, mint a francia kolleginának.
De a partnere, Ansel Elgort is tökéletesen megfelel a némileg egyszerűbb feladatának: bájosan egyenes és naiv, még ha a betegség utolsó fázisát ábrázoló kihívások ki is fognak rajta. Szerencséjére a rendező úgysem forszírozta a valóság pőre és kegyetlen ábrázolását, hiába volt benne a szövegben. Inkább próbálkozott valami művészies elemelkedéssel, amivel viszont kínos kudarcot vallott. Az Anne Frank-házban tett kirándulás – Hazel betegség és szerelem elleni tusájának egy fordulópontja – se nem lírai, se nem szimbolikus, csak egy érthetetlenül elnyújtott intermezzo, a rendezői tanácstalanság ékes megnyilvánulása. A jelenet kicsúcsosodása pedig tökéletes bizonyítéka annak, hogy a film valójában sosem akart több lenni hollywoodi giccsnél.
Ezt támasztotta alá a felnőtt színészek kiválasztása is, az egyetlen Willem Dafoe kivételével. Őket – még Laura Dernt is beleértve – mintha csak egy gyenge tévésorozatból kölcsönözték volna: se személyiségük, se mélységük nincs, nyomába sem érnek a fiataloknak. Pedig ha a hátteret csak homályosan, nagy ecsetvonásokkal kenik fel a vászonra, az egész sztori inog.
Primer szinten persze a film hat így is, hiszen a könnyfakasztást üzembiztosan hozzák Hollywoodban, de ha nem képes a szenvedés valódi arcába nézni, akkor végül mindenképp könnyűnek találtatik.