Első ránézésre a Fekete leves egy újabb elkésett próbálkozás Guy Ritchie sokszereplős, szövegcentrikus gengsztervilágának a meghonosítására. Magukat bűnözőnek képzelő diliházi szökevények, redős tarkójú verőemberek, alvilági nagyfőnök, egy tálcán kínált bombabiztos terv, ami aztán káoszt és vérfürdőt hoz magával, és persze vég nélküli keménykedés és káromkodásfolyam. Minden együtt van ahhoz, hogy kijelenthessük, Novák Erik rendező (Zuhanórepülés) szépen beleragadt egy, a fénykorán már több mint tíz éve túljutó filmes trendbe. Ami mégis egyedivé teszi ezt a mocskosszájú akcióvígjátékot, az az elkészítésének a módja.
A népes szereplőgárda ugyanis nem egy előre megírt szövegkönyv alapján dolgozott. Csupán annyi volt megadva számukra, hogy a különböző jelenetek hova fussanak ki, a párbeszédeket már maguknak kellett improvizálni. Ezt a ritka nagy szabadságot szerencsére a legtöbb szereplő jól használta ki, és láthatóan nagy élvezettel formálta úgy a karakterét, hogy azt hitelesen és sokszor egészen magával ragadó módon tudja eljátszani.
Szabó Simon ismét megmutatja, hogy nagy mafla bunkóként hibátlan alakításra képes. Egy amnéziás futballhuligánt játszik, aki mindig képes valami vicceset benyögni, és emiatt elég csak besétálnia a háttérben a képbe, máris őt figyeljük, hogy most vajon mi jön ki a száján. Nézi a szedett-vedett társaság a híradót, a magyar válogatott újabb gyalázatos leszereplése és a szövetségi kapitány lemondása a téma, és Simonnak elég annyit mondania, hogy takarékszövetségi, és máris ellopta a show-t a sokkal többet szövegelő társaitól. Nagy Zsoltot most nem dicsérjük külön, mert róla már régóta tudható, hogy nincsen gyenge alakítása. Még egy kis mélységet is tud adni a kerekesszékbe kényszerült karakterének.
A nem szakmabeliek is mind meggyőzően mókáznak. Nagy élvezet figyelni a divattervezőként ismert, de most drogdílert alakító Herceg Zoltánt, ahogy nem megy neki a matek, ezért inkább úgy dönt, hogy drágábban adja a kokaint, még a haverjainak is. Sőt, a film legszórakoztatóbb alakítása is egy amatőrhöz fűződik: az eddig főszerkesztőként (Magyar Narancs), íróként (Tokyo Undeground) és filmrendezőként (Kolorádo Kid) magának nevet szerző Vágvölgyi B. András most maffiafőnökként parádézik a kamera előtt. Az alkotók elmondása szerint többek között a budapesti éjszakából és a rendőrségi hírekből ismert Vizovicki László is mintául szolgált a karakterhez. A maffiafőnök ugyan egy visszataszító alak, de amikor feltörli a padlót a nagy mellénnyel érkező politikussal, akkor nem lehet mást csinálni, mint megtapsolni.
Novák még a mellékszerepekre is csupa gengszterfilmbe illő, súlyos arcot nyert meg a haveri köréből. A maffiafőnök egyik verőembere például az egész filmet olyan idegesen fontoskodja és ordibálja végig, hogy annak könnyen agyvérzés lehetett volna a vége. Vagy ott van a díler szemétláda társa, akit Al Pacinónak öltöztettek be, és aki teljesen kikészül attól, hogy hiába hoztak magukkal egy ismeretlen nőt valamelyik előző buliból, a hálátlan szuka még arra sem képes, hogy cserébe kielégítse őket.
Primitív, bunkó, hímsoviniszta humor ez, de működik, mert a nagy kedvvel és odaadással életre keltett karakterek nagy többsége a való életben is ilyen prosztó módon viselkedne. A színészválasztás terén csupán az róható fel Novák Eriknek, hogy ha már mindenképpen ott akart lenni a kamera másik oldalán is, szerencsésebb lett volna, ha egy kisebb szerepet oszt magára. Illetve a női karakterekkel is kezdhetett volna valamit: szegény Fátyol Hermina csak megbújik a sokat szövegelő férfiak között.
A minimális költségvetés igazából csak az akciójeleneteken látszik meg. Nem volt pénz komoly trükkökre, ezért rögtön kitűnik, hogy itt bizony játékfegyverekkel hadonásznak. Még egy csúzli is fontos szerepet kap. De ezek a szükségmegoldások végül is csak tovább csak növelik a Fekete leves ügyefogyott B-filmes báját, és tovább erősítik azt a képzetet, hogy itt mindenkinek - legyen akár profi vagy lelkes amatőr -régi vágya teljesült azzal, hogy végre hülyülhetett egy nagyot a kamera előtt.
De ez a hülyülés korántsem öncélú, ugyanis egy zsánerfilm keretei közt ugyan, de sikerült hiteles lenyomatot készíteni a budapesti éjszakáról. Amíg a hasonló témájú Zuhanórepülés-ben még sokszor mesterkéltnek és túlírtnak hatottak a párbeszédek, a Fekete leves nézése közben már végig az az érzésünk lehet, hogy igen, ezek az alakok tényleg az utcáról tévedtek be a forgatásra.
A filmet először a Titanic Fesztiválon néztük meg, és ugyan már akkor is láthatóak voltak a fent felsorolt erények, de még volt egy komoly hibája. Hosszú volt. Iszonyú hosszú. Szinte az összes jelenet tovább tartott a kelleténél. Hiába volt meg a filmben a kellő számú poén és emlékezetes pillanat, ha elvesztek a végtelen dumálások és kocsikázások tengerében. Hiányoltuk a gengszter-vígjátékokhoz illő gyors ritmust, és egy kíméletlen újravágást tartottunk szükségesnek, amellyel feszesebb alakot adhatnának a filmnek.
Az első visszajelzések után az alkotók szerencsére nem vonultak vissza sértődötten az elefántcsonttornyaikba, hanem a nézői reakciók és kritikák figyelembe vételével jelentősen megkurtították a filmet. A Fekete Leves moziváltozata majdnem húsz perccel rövidebb, mint a Titanicon látott első verzió, és ezzel máris a nagyközönség által is élvezhető film lett belőle. Némi kísérletezés árán, de megtalálták azt a tempót, amely magával sodorja a nézőt.
Most már kijelenthető, a Fekete Leves egy kellemes akció-vígjáték, amely ügyesen keveri a hollywoodi elődökből ellesett fogásokat a hazai viszonyokkal. A történet olyan, amilyen, nem túlzok, ha azt mondom, hogy amire leér a vonat a Balatonra, és elfogy két sör, addigra ezt bárki, aki látott már elég műfajba vágó filmet, kigondolta volna, de Novák Erikék találtak is hozzá elég autentikus arcot, akikről elhisszük, hogy meg tudják különböztetni a lisztet a kokaintól.
Ha egy kicsit is jó hazai film kerül a mozikba, máris felvetül a nagy kérdés, hogy ez mit jelent a magyar film jövője szempontjából. A Fekete Leves-sel korántsem a Megváltó jött el, a forgatókönyvek gyengeségére nem lehet az a válasz, hogy többet nem lesz forgatókönyv, ezentúl mindig impovozálnak a szereplők. Egyszeri alkalommal működött ez a megoldás, köszönhetően az ihletett módon összeválogatott szereplőgárdának. A film csúcsjelenetét pedig, amikor a maffiafőnök vallatja a biztonsági őrt, és minden egyes poén tökéletes időzítéssel sorozza a nézőt, ajánlanánk iskolapéldaként minden reménybeli magyar vígjáték-rendezőnek.
- - - - - - - - - - - -
Ez a cikk a film hosszabb verziójáról írt kritikánk átdolgozott változata.