Pontosan céloz egy lovagló majom?

Vágólapra másolva!

A majmok bolygója: Forradalom megadta azt, amit vártunk: apokaliptikus hangulatot és lovagló, gépfegyverrel hadonászó csimpánzokat. Ezenfelül azonban annyi váratlan élménnyel is szolgált, hogy csak lestünk ki a fejünkből: ez a film tényleg az egyenszabásúvá fazonírozott szuperprodukciók világából érkezett volna? Szinte teljesen néma természetfilmként indul, aztán átvált a civilizációk harcáról szóló, tragikus indiános eposzba, később megidézi a shakespeare-i királydrámákat is, csak hogy még nagyobbat üssön a végső harc egy toronyház tetején. Le vagyunk nyűgözve.

Varga Dénes

Vágólapra másolva!

Gary Oldman Matt Reeves Jason Clarke A majmok bolygója: Forradalom

Ennek a filmnek nem lett volna szabad ilyen jól sikerülnie. A hajdani, nagy sikerű sorozatot már másodjára támasztja fel a stúdió. A pocsék Tim Burton-féle verzió után tíz évvel jött is az újabb, nulláról induló próbálkozás, és mivel A majmok bolygója: Lázadás-t kedvelték a nézők, rögtön el is készítették a folytatást. Messziről bűzlött, hogy A majmok bolygója: Forradalom csupán a pénz miatt lett összedobva.

Szerencsére azonban a 20th Century Fox egy olyan rendezőt kért fel, Matt Reevest (Cloverfield, az Engedj be! amerikai remake-je), aki szívügyének tekintette a sorozatot, és aki egy olyan filmet akart csinálni, amelynek nem kell szégyenkeznie, ha odaállítják az 1968-as eredeti mellé. A stúdió nyitott volt a rendező és a forgatókönyvírók ötleteire, így aztán A majmok bolygója: Forradalom - a szuperprodukciókhoz képest legalábbis - szokatlanul sötét, intelligens és valódi érzelmeket felvonultató film lett, amely részleteiben még meg is tudja lepni a nézőt.

**A majmok bolygója - Forradalom** Forrás: InterCom

Végre egy nyári látványosság, ami nem oda fut ki, hogy a főhős megmenti a világot, hanem ennél némileg árnyaltabb képet rajzolva a világ működéséről, két alapvetően eltérő és a másikhoz mély bizalmatlansággal viszonyuló civilizáció együttélésének nehézségéről mesél. Ráadásul úgy, hogy újból és újból figyelmeztet arra, korántsem biztos, hogy egyes emberek - illetve jelen esetben majmok - tevékeny jóakarata elég a béke megőrzéséhez. Bonyolultan hangzik? Ne aggódjon senki, megvan minden A majmok bolygója: Forradalom-ban, ami egy nyári popcornfilmhez kell - a majmok még egy tankot is zsákmányolnak benne.

A rendező már az elején ismeretlen útra tereli a nézőt. Miután gyorsan összefoglalja a kiinduló helyzetet - tíz év telt el az első rész óta, és az emberiség túlnyomó része elpusztult a majominfluenza okozta járványban - sokáig egyetlen szót sem hallunk. Helyette a jelbeszéddel kommunikáló majmokat látjuk, ahogy szarvasra vadásznak, aztán fokozatosan elmerülünk az erdei közösségük életében, és mindez van annyira izgalmas, hogy egy pillanatig sem bánjuk, hogy nincs senki, aki beszélne. Leírva nevetségesnek hathat, hogy egy Maurice nevű orangután tanítja a majomporontyokat a betűvetésre és a közösség törvényeire, de a képi megvalósítás olyan erős, hogy túllendülünk a helyzet lehetetlenségén, és a lényeget látjuk, vagyis hogy egy új civilizáció van születőben. Az első részből ismert, Andy Serkis által eljátszott és számítógépek segítségével életre keltett Caesar a vezetőjük. Nem véletlen, hogy a majmokkal indít a film, hiszen a legfontosabb és a legárnyaltabb személyiségű szereplők szinte egytől egyig a majmok közül kerülnek ki.

A filmet szinte végig jellemző borzongató feszültség első tetőfokát akkor éri el, amikor több év után először találkozik egymással ember és majom. Ráadásul Caesar még meg is szólal az emberek nyelvén. Innentől kezdve kicsit olyan érzésünk lehet, mintha egy olyan westernt néznénk, amely az indiánok és a telepesek eltérő kultúrájából és kölcsönös sérelmeikből fakadó konfliktusáról szól. Jelen esetben a majmok az indiánok, akik azt szeretnék, hogy hagyják békén őket, a telepesek pedig a San Francisco romjai között összeverődött túlélők, akik újból és újból bemerészkednek a majmok területére. Fogytán vannak az energiaforrásoknak a városban, és ahhoz, hogy legyen esélyük visszatérni a régi életvitelükhöz, szükségük van a hegyek közt található vízerőmű által termelt áramra.

Malcolm (Jason Clarke) vállalja azt az életveszélyes feladatot, hogy a figyelmeztetés ellenére elmegy a majmokhoz, és megpróbálja rávenni Caesart, hogy engedje meg nekik a vízerőmű beindítását. Malcolm nem szuperhős, hanem egy átlagos fickó, aki állandó harcban van önmagával, hogy legyen elég ereje megtenni azt, amit a lelkiismerete diktál. Így lehet az, hogy még egy hosszú séta a szüntelen esőtől feláztatott erdőben Caesarék táboráig is iszonyú feszült tud lenni, hiszen Malcolmnak esélye sem lenne, ha az egyik csimpánz lesből rátámadna. Visszatérve a westernes párhuzamhoz, ő az a hőstípus, aki miután megismeri és becsülni kezdi az indiánok - jelen esetben a majmok - életmódját, közvetítőként lép fel, és a békés együttélést valós lehetőségként hirdeti.

**Jason Clarke a A majmok bolygója - Forradalom című filmben** Forrás: InterCom

Dreyfus (Gary Oldman) azonban a másik lehetőségre is felkészül, vagyis arra, ha fegyverrel kell elhódítani a vízerőművet. Hiába vannak éppen csak túl egy világégésen, az emberi arrogancia mit sem változott. Dreyfus elképzelhetetlennek tartja, hogy ne győznének - hiszen a majmok csak állatok. A westernes párhuzam itt véget is ér, hiszen ebben az elképzelt univerzumban a majmok jóval erősebbek, mint az amerikai hadsereg ellen hadakozó indiánok.

A film akkor kezd el igazán hatni, amikor elfeledkezünk arról, hogy majmok szerepelnek benne, és ugyanolyan érző és gondolkodó lényként tekintünk rájuk, mint önmagunkra. Ez a pont legkésőbb akkor jön el, amikor már mind megismertük a nem emberi szereplőket, és érzékeljük, hogy ők sem mind szentek. A meglepetésnél csak az örömöm volt nagyobb, amikor azt láttam, hogy egy shakespeare-i ihletésű királydráma kezd el peregni a szemem előtt. Nem mindenki ért egyet ugyanis Caesar békére való törekvésével, és komoly vetélkedés kezdődik a vezetői szerepért. Kobában az az izgalmas, hogy egyáltalán nem egy kizárólag fekete színnel megfestett gonosz karakter, tökéletesen meg lehet érteni olthatatlan gyűlöletét az emberek irányába. Ráadásul még ügyes cselszövő is, aki Dreyfus két ütődött katonája mellett Caesar kamasz fiát is kedve szerint manipulálja.

Kár, hogy az embereket már nem sikerült ilyen izgalmasra megírni, és Malcolm kivételével igazából egyikük sem hagy nyomot. Míg a majmoknak jól áll a szavakból, maximum rövid mondatokból álló kezdetleges beszéd, mert így mindig súlyos, drámai erejű megszólalások hagyják el a szájukat, addig az emberek hasonlóan szűkszavú megnyilvánulásai gyakorta feleslegesek. A befejezés is problémás, mivel nem az volt vele a fő cél, hogy minél hatásosabb zárlatot találjanak ki a filmhez, hanem az, hogy felvezessék vele a következő részt.

Matt Reeves az akciójeleneteket is legalább olyan ügyesen oldotta meg, mint a majmok ábrázolását. Várt velük a film második feléig, így amikor végre elkezdődik a harc, olyan érzések kerítettek hatalmukba, amiket egy látványfilm a legritkább esetben tud előhívni belőlem. Most nem csupán annyi történt, hogy gyönyörködtem a romos, növényzet által már félig benőtt San Francisco utcáin folyó rombolás képeiben, hanem komolyan sajnálkoztam is annak értelmetlensége miatt, később pedig a legnagyobb meggyőződéssel szurkoltam Caesar győzelméért. Ez történik, ha rendesen meg vannak írva a szereplők. Az akciójeleneteknek hirtelen tétjük lesz, és sokkal jobban megmozgatják az embert.

A majmok bolygója: Forradalom-nak sikerült a ritka bravúr, és második részként felülmúlta az elsőt. Pedig semmi forradalmit nem csinált, csupán sikeresen összeházasította az intelligenciát a látvánnyal, és bónuszként úgy görgette tovább a történetet, hogy egy lépéssel megint közelebb kerültünk az 1968-as eredetiben felvázolt jövőképhez.