A Frank-et nem volt nehéz reklámozni: már egy évvel a januári Sundance-es bemutató előtt attól volt hangos a filmes sajtó, hogy Michael Fassbender végig egy hatalmas papírmasé fejet visel a filmben, a Fassbender-mentes Fassbender-film a végsőkig felcsigázta a filmmániások kíváncsiságát. Lenny Abrahamson (Mit tettél, Richard?) filmje előnnyel indul amiatt, hogy erre könnyű volt beizzítani az embereket, de miközben a rendező valóban végig kiaknázza a nézői elvárásokkal - leveszi? nem veszi? mit fogunk látni? - történő játék összes lehetőségét, egyáltalán nem erre építi a filmjét. Sokkal érzékenyebb, okosabb és többrétegű film ez annál, mint hogy egy ilyen poénon túl sokat rugózzon, ez csak egy szórakoztató kis plusz ajándék nekünk a rendezőtől.
A Frank sok mindenről szól, de főleg arról, hogy mi teszi művésszé a művészt. Egy dalírással próbálkozó sráccal, Jonnal (Domhnall Gleeson) indul, aki egy véletlennek köszönhetően belecsöppen abba a megjegyezhetetlen és kimondhatatlan nevű együttesbe, amelynek a papírmaséfejű Frank (Michael Fassbender) a vezetője. A billentyűsként alkalmazott Jon azt sem tudja, hova legyen zavarában az excentrikus figurákból álló bandában, de azért hagyja magát sodortatni az eseményekkel, és hamarosan korábbi uncsi életét hátrahagyva Írországban találja magát egy isten háta mögötti házban, ahol az együttes az új albumán dolgozik.
A műfejétől soha meg nem váló Frank, a legszívesebben próbababákkal kefélő menedzser (Scoot McNairy), a flegma dobos (Carla Azar, aki az életben az Autolux együttes dobosa), az ellenséges francia gitáros (Francois Civil) és a kifejezetten gyűlölködő multiinstrumentalista Clara (Maggie Gyllenhaal) társaságában nem telnek zökkenőmentesen Jon napjai, a srác mégis egyre jobban átadja magát a zabolátlan alkotói folyamatnak, miközben a Twitteren folyamatosan dokumentálja az együttes munkafolyamatát egyre növekvő olvasótáborának.
Iszonyú élvezetes látni és hallgatni, ahogyan az együttes kísérleti-kattant-elszállós-cuki zenéje formálódik, de ez nem hagyományos értelemben vett zenés film, nagyobb hangsúlyt kap a tagok közti dinamika. Ahogyan a hónapokra összezárt társaság tagjai közti szeretet-gyűlölet viszonyok, rivalizálások, vonzalmak és taszítások alakulnak, az mindenki számára ismerős, aki töltött már el túl sok időt túl szűk helyen túl közeli viszonyban álló emberek közt. Abrahamson és két forgatókönyvírója (Peter Straughan és Jon Ronson, utóbbi a Frank figuráját ihlető Frank Sidebottom együttesében billentyűzött) bájos humorral ábrázolják ezt a szituációt, de közben finoman elkezdik kibontani azt a végül a film egyik főtémájává váló kérdést is, hogy a lelki sérülések, mentális betegségek milyen viszonyban állnak a művészi alkotótevékenységgel.
A végtelenül normális családi háttere és élete miatt majdhogynem kisebbségi komplexussal küzdő Jont az a kérdés nyugtalanítja, hogy vajon lelki betegnek kell-e lenni ahhoz, hogy valaki hiteles művész lehessen? Vagy a művészlét és a sérültség csak együtt jár, de nem állnak ok-okozati kapcsolatban? Vagy ez az egész humbug, és a kettőnek semmi köze egymáshoz? Választ természetesen nem kapunk, de az először csak poénszinten felvetett problémát a film egyre mélyebben vizsgálja, a végén már egészen megrendítő módon.
Persze a Frank egyáltalán nemcsak a mentális zavarokról szól, hanem a művész, az alkotás és a közönség viszonyát járja körül sok szempontból. A papírmaséfej remek szimbólumnak bizonyul, ami tökéletesen megtestesíti azt a kettősséget, ami szétfeszíti a törékeny énjét védő, mégis a közönség figyelmére és szeretetére ácsingózó művészt, illetve úgy általában az ember személyes és nyilvános énje összeegyeztetésének nehézségét. És a sztárság esszenciáját is megragadja: a sztár mindig csak egy álarcot mutat a rajongóinak, akik viszont folyton azt találgatják nem szűnő kíváncsisággal, hogy mit rejthet a maszk. A fejjel Abrahamson kedvesen, de határozottan minket is ilyen voyeur-rajongó szerepbe kényszerít, mégpedig úgy, hogy ennek minden pillanatban tudatában is legyünk azért, mert a kotnyeles Jon folyamatosan ott kíváncsiskodik helyettünk is a vásznon.
Ahogy nő a banda YouTube-videóinak nézettsége, és befut egy meghívás egy komoly fesztiválra, a népszerűségre törekvés kontra megalkuvásmentes alkotás témája is előkerül, amivel mintha Abrahamson saját, a mainstreamhez egyre közelebb kerülő pozíciójára is reflektálna: eddig egészen kis költségvetésű filmeket csinált ismeretlen színészekkel, a Frank-ben sztárokkal dolgozik, következő filmje pedig Emma Donoghue A szoba című, számos díjjal kitüntetett regényének adaptációja lesz. Hogy Frank és bandája számára mi a kijelölt út, afelől nem hagy kétséget a film, és ez feltehetően nagyjából egybeesik Abrahamson művészi hitvallásával is.