Végre röhögünk magunkon egy jót

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film megkapóan őszintén és viccesen ábrázolja a szakítás utáni lábadozás hosszú és fájdalmas folyamatát, és közben még jellemző magyaros hülyeségeink elé is tükröt tart.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mitől jó Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmje, azt mondanám, attól, hogy egyszerre kapja el nagyon-nagyon viccesen a szerelmi bánatban szenvedő fiatalok egyetemes, szerethető szánalmasságát és a mai magyar lét egy fokkal talán kevésbé aranyos szánalmasságát. Utóbbi nagyon specifikusnak tűnik, cikkem írásakor még nem tudni, hogy a Karlovy Vary-i közönség mennyire veszi majd a film humorát, amikor levetítik az East of the West nevű, fiatal kelet- és közép-európai filmesek munkáit bemutató szekcióban. Remélem, az derül ki, hogy amit én nagyon magyarnak érzek, azt valójában más nemzetiségűek is értik, és nevetnek rajta.

Ferenczik Áron a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben Forrás: Reisz Gábor

Áron (Ferenczik Áron) huszonkilenc éves, állástalan, frissdiplomás fiú, aki éppen meg akar halni, mert a barátnője, Eszter (Jakab Juli) elhagyta. Ahogy mutatják a Budapest különböző pontjain holtan összeroskadó fiút, már tudom, hogy ez nem lesz rossz: az az iróniával kevert együttérzés, amellyel Reisz a szakítás mindig halálosnak tűnő, de érdekes módon újra és újra kiheverhető fájdalmáról beszél, tökéletes. És ennek a folyamatnak az elmeséléséhez remek alany Áron, aki nemcsak attól baromira szerencsétlen, hogy nemrég lapátra tették, hanem egyszerűen ilyen fiú, a világ rendjéből kicsit kilógó, csetlő-botló álmodozó, akinek a saját családi szülinapján az a feladat jut, hogy más hányását takarítsa a földről, és aki egy zavarodott, öntelt, ám nagyon is átérezhető tirádában osztja ki az idegen lányt, aki úgy gondolta, bemutatkozni sem szükséges dugás előtt.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Forrás: Reisz Gábor

Ha néha bosszantó is ez az Áron a kajlaságával és hülyeségeivel, nemcsak rengeteget lehet nevetni rajta, de nagyon szerethető is, mert helyettünk is mer szánalmas lenni. Közeli rokona Inkei Bence Mirelit című regénye összetört szívű főhősének, aki amiatt nyávog, hogy még az aranyérkenőcsről is a volt barátnője jut eszébe. Áron pedig a lefolyóban kotorászik Eszter esetlegesen otthagyott hajszálai után. Talán mindenkinek voltak már hasonló mélypontjai, általában nem büszkélkedünk velük. Az ember maximum a legközelibb barátai előtt vállalja fel teljesen azt az állapotot, amiben Áron épp dagonyázik, felszabadító a vásznon, ennyire őszintén ábrázolva viszontlátni.

Áron eleinte el sem mondja a barátainak, hogy Eszter kidobta, aztán véletlenül lebukik előttük, és egy olyan görbe éjszakát csapnak, amely után arra riad, hogy vett egy 140 ezer forintos repülőjegyet Lisszabonba. A fiúk filmszakadásig tartó bulizását rekonstruáló fergeteges jelenet közben átfut az agyamon, hogy annak, akinek semmit sem mond a Kazinczy utca és a felsorolt tucatnyi szórakozóhely, annak, aki sosem vetette bele magát a pesti éjszakába hasonló módon, mit jelent ez a képsor. Biztos nem olyan melengetően otthonos, mint nekem, de az életérzésnek át kell jönnie, Reisz olyan pontosan kapja el a hangulatot.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Forrás: Reisz Gábor

Természetesen érződik a filmen, hogy mindössze hétmillió forintból készült, gerillakörülmények közt, de ez egyáltalán nem tesz rosszat neki. A részben amatőr szereplők, sokszor feltehetően improvizált szövegeikkel annyira természetesek és hitelesek, hogy az ide-oda csapódó kamera, a néha szinte teljesen elsötétülő kép nem zavaró, hanem a közeliséget erősíti – mintha tényleg az életüket látnánk. Több mint valószínű, hogy "rendesen" megcsinálva elveszne valami a film lendületéből és frissességéből.

Az ilyenfajta filmkészítést persze nem Reisz találta fel, a magyar filmben a Rám csaj még nem volt ilyen hatással tűnik a VAN egyértelmű előképének, de még szorosabb rokonságot mutat az Amerikában már tíz éve menő mumblecore-ral, amelynek az a lényege, hogy fiatalok csinálnak a barátaikkal a saját problémáikról szinte semmi pénzből félprofi filmeket. Klassz, hogy most már nekünk is van egy tökéletes mumblecore-filmünk. Ennek a műfajnak az a jellemző vonása is megjelenik Reisz filmjében, hogy nincs igazán feszes, A-ból B-be tartó cselekmény, inkább kis kiragadott életpillanatokat kapunk, amelyekből megismerjük a főhős pillanatnyi lelkiállapotát és problémáit. A VAN-ban ezek többségét iszonyatosan viccesen skicceli fel a rendező, de úgy, hogy a személyes sztori mellett a magyar néplélekből is nagyon ügyesen megragad valamit.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Forrás: Reisz Gábor

Ebből is főleg a szánalmasra vagy minimum esendőre koncentrál: a Karlovy Vary-i sajtóvetítésen kissé zavarba jöttem a kocsmában a számla elosztásán hosszan vitázó srácoktól, a magyar paradicsomhoz mániákusan ragaszkodó anyukától, a háttérben felbukkanó balos, jobbos és ki tudja még milyen tüntetésektől, a BKV-ellenőrtől parázó Árontól. Mert ezek a néhol már tragikomikusba forduló epizódok is annyira igaziak, hogy bármilyen viccesek is, lemeztelenedünk, ahogyan kollektív bénaságaink lelepleződnek a vásznon. A filmnek még nincs magyar forgalmazója, de nagyon jó lenne, ha nemcsak külföldön lenne látható, hanem nálunk is, mert pont arra veszi rá a nézőt, amiben mi magyarok nem mindig vagyunk elég jók: hogy magunkon röhögjünk.