A kémkedés is csak egy szakma

Az üldözött egy komótos tempójú, mesteri kémfilm, ami ellenáll a kísértésnek, hogy igazi thrillerré váljon, inkább elhiteti velünk, hogy a titkosügynökök munkanapjai tényleg olyanok, amilyennek mutatja. A meggyötört főhős megformálása Philip Seymour Hoffman hátborzongató, csodás búcsúja.

Volt két előzetes fenntartásom Az üldözött-tel kapcsolatban: egyrészt a német akcentussal beszélő Philip Seymour Hoffman röhejes volt az előzetesben, és nagyon sajnáltam volna, ha a világ legjobb színészének utolsó főszerepe méltatlan a tehetségéhez, másrészt felmerült a kérdés, hogy Tomas Alfredson kiváló Suszter, szabó, baka, kém-je után van-e még bármi értelme John le Carré-adaptációt készíteni. Aggodalmaim alaptalannak bizonyultak: Az üldözött mesteri film, és főhősének megformálása olyan gyönyörű, szimbolikus búcsú Hoffmantól, hogy az embert kirázza a hideg, mintha rendező és színésze tudták volna, hogy ez lesz az utolsó.

Philip Seymour Hoffman Az üldözött című filmben Forrás: Fórum Hungary

Anton Corbijn már a sokakat idegesítő, szerintem remek Az amerikai-val bizonyította, hogy a szenvtelen megfigyelés, a főhős részvétlen, komótos követése az ő terepe. És Le Carréval tökéletes párost alkotnak: a kémek munkáját úgy mutatják be, mint szükségszerű, logikus lépések egymásutánjának lehető leghatékonyabb kivitelezését, egy racionális játszmát, ahol érzelmeknek nincs helyük, hiába emberek élete a tét. Corbijn szinte teljesen ellenáll a kísértésnek, hogy thrillerszerűvé tegye filmjét, és emiatt már-már elhisszük neki, hogy akár a valóságot is láthatnánk, hogy mialatt mi a moziban ülünk, Hamburgban talán épp egy ehhez hasonló akció zajlik. Viszont akinek a fejében a kémfilm látványos lövöldözéseket, autós üldözéseket és a jófiúknak a rosszfiúk felett aratott győzelmét jelenti, az messziről kerülje el Az üldözött-et. Ez egy sokkal okosabb, árnyaltabb és persze sokkal kiábrándítóbb ügy itt.

Robin Wright és Philip Seymour Hoffman a filmben Forrás: Fórum Hungary

A hamburgi kikötőben partra evickél egy terroristagyanús csecsen menekült (Grigoriy Dobrygin), akinek az érkezéséről a terrorelhárítással foglalkozó titkosügynök, Günther Bachmann (Hoffman) és csapata szinte azonnal értesül. Kis késéssel a német rendőrség és a CIA is kapcsol (utóbbit Robin Wright képviseli, aki nagyjából House of Cards-beli kemény figuráját hozza, csak fekete hajjal), de Bachmann nagy nehezen meggyőzi őket, hogy ne csapjanak le azonnal a menekült fiúra, hanem adjanak neki egy kis időt, hogy felhasználhassa a srácot egy nagyobb hal becserkészésére.

Rachel McAdams és Grigoriy Dobrygin a filmben Forrás: Fórum Hungary

A történetben kulcsszerepet játszik még egy bankár (Willem Dafoe), egy menekültjogi ügyvéd (Rachel McAdams) és egy berezelt informátor (Mehdi Dehbi), akiket Bachmann sakkbábuként tologat, miközben számos másik figurát kétségbeesetten próbál távol tartani a sakktáblától. Ahogy a szemünk előtt alakul a parti, és egyre jobban átlátjuk Bachmann stratégiáját, nem dübörög az ereinkben az adrenalin, és nem zakatol a fülünkben a vér, egyszerűen csak minden idegszálunkkal arra koncentrálunk, hogyan dolgozik ez az okos, megfontolt ember, mintha azt figyelnénk, hogyan készül egy szobor. Csak a kísérőzene csepegtet egy kevés mesterséges feszültséget a filmbe, de Az amerikai zenéjét is jegyző Herbert Grönemeyer is visszafogottan dolgozik, zenéje thriller-hangulatú, de végig elegánsan a háttérben marad.

Willem Dafoe és Philip Seymour Hoffman a filmben Forrás: Fórum Hungary

Hoffman természetesen zseniális. Annyira, hogy még a (szerencsére nem túlerőltetett) német akcentusáról is szinte megfeledkezik az ember. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy miért nem egy német színész játssza a német figurát, de itt ezt viszonylag könnyű lesöpörni az asztalról azzal, hogy bármilyen figuráról legyen is szó, őrült az a rendező, aki nem Philip Seymour Hoffmannak adja a szerepet, ha megteheti. Anyámat és az asztalon álló vázát is Hoffman tudná a legjobban eljátszani, nem kérdés. Viszont a színész közelmúltbeli halálának körülményeit ismerve nem lehet nem gondolni arra, hogy a bevérzett szemű, borostás, elhízott, széttépett Bachmannból mennyi a színészkedés és mennyi Hoffman. Természetesen nem tudhatjuk, és végső soron nem is számít, de kísérteties gondolat, hogy a kilátástalan küzdelmet folytató, alkoholista figurába Hoffman talán közvetlenül becsatornázta saját szenvedését.

Philip Seymour Hoffman a filmben Forrás: Fórum Hungary

Mindenesetre briliáns színészi pillanatoknak vagyunk tanúi: Hoffman egy-egy oldalpillantással egész világokat mesél el, összefacsarja a szívünket, de figurájának eszes cinizmusával többször meg is nevettet minket. Színészek gyakran mondják, hogy olyan kollégákkal szeretnek együtt szerepelni, akik megemelik a saját játékuk szintjét, ez itt abszolút tapintható: Hoffman mellett mindenki még jobb, mint egyébként, Dafoe-val közös kikötői jelenetük vagy Wrighttal folytatott kocsmai beszélgetésük lenyűgöző - tökéletes, amit együtt létrehoznak.

A színészeket támogatja a köréjük nagyon következetesen, precízen felhúzott képi világ. A film a hamburgi kikötő barnán hömpölygő vizére rímelő borostyánszínű whisky hullámzásától kezdve az utolsó, magányosra ürülő képig gyönyörű. A lírai érzékenységű, zseniális operatőr, Benoit Delhomme (A zöld papaya illata, Fékezhetetlen) és az eredetileg fotós Corbijn a barna és a narancssárga árnyalataira épített színpalettával, a sokszor kifejezetten költőien ömlő természetes fényekkel csodálatosan erős atmoszférát teremtenek.

Rachel McAdams és Philip Seymour Hoffman a filmben Forrás: Fórum Hungary

Bachmann közeli rokona a Suszter, szabó, baka, kém Gary Oldman megformálta Smiley-jának: a titkosügynök még mindig morális dilemmák kereszttüzében, politikai és egyéni érdekek szorításában, csípős cigifüstben menetel előre saját meggyőződése szerint. A hidegháború elmúlt, de van helyette terrorveszély vagy inkább terrorparanoia. És írógép, meg poros akták helyett van iPhone, meg profi lehallgatóberendezés, de ez mindegy, mert valójában ezek ugyanazok a magányos, megtört férfiak, ugyanazokkal a kilátástalan küzdelmekkel. Az igazság győzelmében bízni pedig továbbra is nevetséges, naiv érzelgősség csak.