Teknős vagyok, csajozni akarok

A Tini nindzsa teknőcök kalandjainak legújabb feldolgozásától nem érdemes semmi különlegeset várni: ha így teszünk, biztosan nem ér csalódás. A zöld páncélos mutánsok még mindig látványosan harcolnak a gonosz ellen, most viszont jobban látszik rajtuk, hogy kamaszok, mint eddig bármikor. 

A Tini nindzsa teknőcök óriásira nőtt, szemmaszkos, reneszánsz művészekről elnevezett, beszélő, harcművész teknősökről szól, akiket egy ninjutsu-mester patkány pótapa nevelt fel. Egy ilyen filmtől igazán nem érdemes sokat elvárni. Legfeljebb csak jó látványt, következetesen végigvitt sztorit, a gagyi elkerülését és valami kis gondolatot, hogy mégse legyen teljesen agyatlan az amúgy logikára és fizikai törvényekre fittyet hányó szűk kétórás játékidő.

Michael Bay producerként 2014-ben elkészítette a ki tudja már, hányadik feldolgozást; a rendezést Hollywood egyik megbízható B-kategóriás rendezőjére, Jonathan Liebesmanra (A titánok haragja, A Föld inváziója - Csata: Los Angeles, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet) bízta. És ami kikerült a kezük alól, az többé-kevésbé teljesíti is ezt a néhány elvárást.

Tini nindzsa teknőcök Forrás: UIP Dunafilm

Ennek a filmnek az egyetlen újítása, hogy minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektet a Tini nindzsa teknőcök címből a "tini" szóra. Ebben a verzióban is megvan a sztori minden eleme a teknősök eredettörténetétől és harcossá kiképzésüktől kezdve a főgonosz céljainak leírásán át, az legyőzésére foganatosított szövevényes kísérletekig bezárólag. De mindezek közül mégis a korrajz, mármint a címszereplők életkori sajátosságainak rajza szolgál némi meglepetéssel, nem pedig a mérges gázzal egész New Yorkot elpusztítani kívánó Zúzó mester és a neki segédkező, az ellenanyagot is birtokló tudós mégoly regényes története.

Ezek a teknősök Harry Potter-t olvasnak és Csillagok háborújá-t néznek, Youtube-os videókon röhögnek, gördeszkáznak, béna nyakláncokat és karkötőket hordanak, és félnek apukájuk - vagyis mostohájuk, az őket kiképző mutáns patkány, Szecska mester - büntetésétől, ha rosszak voltak. És leginkább: pont olyan lúzerek a csajozásban, mint ebben a korban a legtöbb srác. És ez teszi szerethetővé a filmet: az olyasmik tudják közel hozni a célkorosztály tagjaihoz a hősöket, mint amikor Michelangelo felkiált, hogy "tökre dumáltam egy csajjal!", miután először találkozik April O’Neillel (a teknőcöket segítő, ambiciózus újságírónőt Megan Fox játssza). Pedig ezekkel a milliós nagyvárost megmentő, emberfeletti erővel rendelkező, génmanipulált hüllőkkel viszonylag nehéz lenne azonosulni, ha nem lenne ilyen találó az ábrázolásuk.

Tini nindzsa teknőcök Forrás: UIP Dunafilm

Igaz, a kamaszságból olyan meglehetősen idegesítő dolgok is következnek, mint a magyar szinkron, amelyet alighanem olyasvalaki készített, aki még csak fényképről látott fiatalokat, legalábbis az olyan felkiáltások, mint a "totál nyomiság" erről árulkodnak. És attól a fingós poéntól is el lehetett volna tekinteni, mert szerencsére a filmnek annál azért kifinomultabb a humora, mintsem hogy erre legyen szüksége a nevettetéshez.

A Tini nindzsa teknőcök szellemessége leginkább abból az ellentmondásból táplálkozik, hogy mennyire emberien van ábrázolva a négy teknős, akiket - ahogyan Szecska mester fogalmaz - mindig is "vonzott a felszínes tömegkultúra". Ezek a vérbeli kamaszok hip-hop lemezt akarnak készíteni, a világ megmentése közben, a nagy ütközetre készülve a liftben még beatboxolnak egy jót, és minden erejükkel próbálnak imponálni Aprilnek. Amit Megan Fox kitartóan rezzenéstelen arccal fogad, csakúgy, mint minden egyebet: egy feketeöves karatemester vagy egy pókernagyágyú is megirigyelné, mennyire nem látszik semmiféle érzelem a színésznő arcán semmilyen helyzetben sem. Bár ez valamivel hasznosabb egy kártyapartin, mint egy film főszerepében.

Megan Fox a Tini nindzsa teknőcök című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Szóval van humor, van némi egyediség, és az akcióra sem lehet panasz, még ha a Tini nindzsa teknőcök az ég adta világon semmi újat nem is mutat sem látványban, sem pedig cselekményben. Tökéletesen jól ismert sablonról van szó, egy hatalomvágyból cselekvő, szupererős antagonistával, egy tehetséges, de kapzsiságból a rossz oldalt választó antihőssel, a hőssé váló átlagemberről, meg az erkölcsöket és a jóságot képviselő megmentőkről.

Viszont mindent, amit a film vállal, zokszó nélkül teljesíti is: az autós üldözések pont olyanok, mint a filmes autós üldözések, a nagy verekedések követhetőek, még a kötelező romantikus szál is teljesen korrekt. Bár meg kell hagyni, a tanulság nem sikerült túl izmosra: valami olyasmi próbálná itt nevelni a gyerekeket, hogy a testvérekkel együtt vagyunk igazán erősek. És egy kis jóindulattal talán benne van az is, hogy nem feltétlenül kell elfogadni a leosztott szerepeket egy csoport tagjaként.