"Neked nincs semmilyen jogod, és soha nem is volt" - mondja a csontrészeg, rusnya, dagadt politikus az orosz kisembernek, akit hatalma segítségével és az általa formált törvény erejével épp az imént semmizett ki: államosította a földjét, és saját maga építette házát a tényleges ár töredékéért vásárolta meg. Ez Andrej Zvjagincev (A visszatérés, Elena) Leviatán című mesteri filmjének tételmondata. Mert itt, ahogyan régen Isten előtt kellett, úgy most a politikusok előtt kell térdre rogyni: már az ő kezükben van a hatalom, hogy döntsenek alárendeltjeik sorsa felől. És mindenki az alárendeltjük.
A Leviatán kezdetben egy modern és szúrósan életszagú Kohlhaas Mihály-történet: Kolja, a vidéki Oroszország kétkezi kisembere a bíróságon próbál küzdeni az őt ért jogtalanság ellen, majdnem teljesen kilátástalanul, hiszen a fellebbezéseit és panaszait lényegében azok bírálják el, akik szemet vetettek a tulajdonára. De Kolja nem ijed meg a nehézsúlytól, és meghívja menő ügyvédbarátját Moszkvából, aki talán képes lehet megszorongatni a helyi polgármestert némi zsarolással - csakhogy az oroszlán olyankor a legdühösebb, ha meghúzzák a bajszát. És ahogy Kolját egyre vehemensebben érik a sorscsapások, úgy megy át a film családi drámába - illetve thrillerbe - egy megromló házasság és egy rejtélyes (bűn?)ügy bemutatása révén.
És Zvjagincev filmjében minden megvan, ami kell. Egyrészt a tűpontos és kíméletlenül okos társadalomrajz, másrészt a metaforikusság, az érzék arra, hogy a dolgok nagyobb összefüggéseit is ábrázolni tudja, harmadrészt pedig a humor. Ezek mind egymás hatását erősítik.
A film lépésről lépésre bemutatja a hatalom elleni harc praktikus hiábavalóságát, a "hivatal packázásait", ahogyan akár az egészen kis hivatalnokok is megakadályozzák a panasztételt arra hivatkozva, hogy egyszerűen azt állítják, nincs jelen semmilyen illetékes személy, és nem is lehet tudni, mikor jön vissza. És persze nem hiányoznak az ennél keményebb módszerek sem, hiszen ahol a fél-törvényes megengedett, ott nincs, aki a törvénytelent elítélje: ez is a film egy fájdalmasan igaz tanulsága.
Mindezt végigkíséri a transzcendens jelenléte: a polgármester folyamatosan hízeleg egy vallási vezetőnek, hogy Isten kegyében járjon, Zvjagincev kamerája előtt ez a reláció végül megfordul. Sokatmondóak azok a képsorok, amelyek párhuzamba állítják a templom emelkedett valóságát a polgármesteri hivatalok profán szentélyeivel, hogy világos legyen, ki is bír ma valódi hatalommal a nép, Isten bárányai felett. És aki az összehasonlításból nyertesen jön ki, az nem a templomban lakik.
Hogy mindez mégsem válik siránkozó melodrámává, sőt épp ellenkezőleg, valószerűsége, hétköznapisága és ismerőssége miatt gyomorszorító kordokumentum tud lenni, arról nagyrészt az író-rendező és Oleg Negin társforgatókönyvíró remek humora tehet. Amely nem csak az olyan filmnyelvi ínyencségekben mutatkozik meg, mint egy-egy jól sikerült kompozíció a Putyin arcmása alatt pöffeszkedő polgármesterről, de az olyan jelenetek is, amelyekben a szereplők egy szülinapi mulatság fő attrakciójaként Brezsnyev, Gorbacsov és más orosz kiválóságok portréjára lőnek célba géppisztollyal, és csak azért nem a mai politikusokéra, mert "ahhoz még hiányzik a történelmi távlat".
A film utolsó harmadának kiváló lélekrajza azt mutatja be, hogyan roppan meg Kolja lassan az események súlya alatt, és torkoll mindez gyilkosságba vagy öngyilkosságba - hogy melyikbe, azt mindvégig elegáns homályban tartja a rendező. De a Leviatán lesújtóan realista és mint ilyen, pesszimista korrajzában így is egyértelmű: a címszereplő tengeri szörny, akinek, mint mondják, "fogai körül rettegés lakik", és akinek mai neve a politikus, bárkin átgázol, útjai kifürkészhetetlenek, hatalma végtelen, de kezében terelőbot helyett már csak a büntetés pálcáját tartja.