Mintha egy távoli, láthatatlan veszélyektől nyüzsgő bolygón csellengene ez az irigylésre méltó, elegáns amerikai házaspár. Messze az időben és térben, ez itt a kora hatvanas évek Görögországa, ahol a jómódú Chester Macfarland (Viggo Mortensen) és fiatal felesége, Colette (Kirsten Dunst) az athéni Akropoliszon hűsölve kiszúrják, ahogy egy jóképű, minden bizonnyal helyi idegenvezető őket figyeli.
Colette játékos kedvében van és kíváncsiságában vagy unalmában leszólítja a furcsa pasast. Kiderül, hogy a neve Rydal, és ő is amerikai. A sármos, ifjú Rydal (Oscar Isaac) jól beszél görögül, és az is hamar kiderül, hogy kisstílű szélhámos, akit valami, talán nem is csak a pénz, de valami vonzza Chesterhez és Colette-hez. Csatlakozik hozzájuk és elkezdődik a film.
A Kétarcú január Patricia Highsmith regényéből készült és mint ilyen, tele van sóvárgással, hazugsággal, torz lelkekkel, féltékenységi rohamokkal, kitörni készülő gyilkos hajlammal. A címnek nincsen nagyon sok értelme, mert a filmből nem derül ki, hogy Chesterék a könyvben éppen januárban látogatnak el Görögországba, az egyébként római január-Janus két arcát, az időst és a fiatalt pedig talán a két férfi, az ötvenes évei felé járó, szikár, veszedelmesen féltékeny Chester és a simaképű, sötéten villogó tekintetét lesúnyó, kiismerhetetlen Rydal karaktere adja ki - más magyarázat nagyon nincs, de mindegy is.
Highsmith regényeit szeretik megfilmesíteni: a leghíresebb Hitchcock Idegenek a vonaton-ja, de Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripley-je közelebb áll ehhez a filmhez. Egzotikus Európa, napfény, problémás és pénzes, vagy éppen kevésbé pénzes amerikaiak, akik minden szavukkal, léptükkel közelebb kerülnek a gyilkossághoz.
A rendező Hossein Amini elismert forgatókönyvíró (ő írta Drive és a 47 ronin forgatókönyvét, de a kilencvenes években irodalmi adaptációival lett egyre ismertebb; ekkor készült a Lidércfény és a remek A galamb szárnyai is), ez az első rendezése, ám a Kétarcú január-ban nyoma sincs kapkodásnak, túl sokat markolásnak, bizonytalanságnak, tapasztalatlanságnak. Amini tizenöt éve várta a pillanatot, hogy megfilmesíthesse Highsmith regényét és egy kerek, szépen felépített, komótosan kibomló, aranysárga fényben fürdő noir-t hímzett a vászonra belőle.
Talán túlságosan is klasszikus, megkomponált, esztétikus ez a pszichothriller; hiába hánykolódnak a főszereplők ziláltan ide-oda, a történet nyugalmasan, mutatós képekkel halad előre. Minden egyes képkocka alatt vonósok sírnak, Alberto Iglesias zenéje befonja a filmet és nem ereszti: sokszor olyan, mintha valaki a moziterem szomszédságában bekapcsolva felejtette volna a Bartók Rádiót. Hiába szép, inkább elemeli a sztorit, mint átélhetővé teszi.
Pedig Viggo Mortensen lenyűgöző. Chester tragikus hős: magabiztos, de paranoid, bűnös, de vádaskodik, tajtékzik és elpusztít mindent, ami az útjába áll. Mellette Rydal csak piti, beszari kis ügyeskedő, akit mágnesként vonz saját, nemrég elhunyt apja helyett ez a delejes apafigura.
Colette szinte teljesen feleslegessé válik, ahogy a fiatalabb férfi megjelenik a színen: ez Chester és Rydal játszmája. Kirsten Dunst úgy tűnik el a filmből, mintha soha nem is lett volna. Karaktere csak ürügy, gyújtós, hogy azok ketten robbanhassanak. Oscar Isaac legutóbb a csodálatos Llewyn Davis világá-ban alakította csodálatosan visszafogottan a címszerepet, itt, Rydal szerepében hasonlóan leszorított, mélyben sistergő érzelmeket mozgat, de nem tud Mortensenig elérni.
A Kétarcú január szépen megcsinált film, jó színészekkel, szép fényekkel, kosztümökkel, gyönyörű helyszínekkel, közepesen erős jelenetekkel, kiszámítható fordulatokkal. Marcel Zyskind képeit jó nézni, de az, hogy mi történik a film hőseivel, egyetlen pillanatban sem mozgat meg, nincs kit szánni, nincs mit bánni. Mindent átitató, hömpölygő zenéjével eltompítja érzékeinket, nem számít igazán, mi pereg a filmvásznon. És hiába nézett az ókori Janus egyszerre múltba és jövőbe, a Kétarcú január-ból fájóan hiányzik a jelen, az átélhető pillanat.