Robert Downey Jr. nyáltengerbe fulladt

Lehet-e egy kliséktől hemzsegő, minden ízében összelopkodott sztoriból két nagy színész segítségével nézhető filmet varázsolni? A bíró olyan, mintha egyetlen célkitűzése az lenne, hogy hibátlanul felmondja a hollywoodi giccskészítés tankönyvét, hogy a végén csillagos ötöst kapjon egy öreg, szenilis professzortól. A korhatárt ezúttal úgy kéne belőni: negyven alatt nem ajánlott, de fölötte is ciki. 

Az embernek néha tényleg tátva marad a szája Hollywoodtól. Hogy nincs az a giccs és közhely, amit szégyellnének. Hogy nem kínos nekik ezredszer elmesélni ugyanazt a történetet, ugyanabból a szemszögből, ugyanazokkal a hangsúlyokkal, ugyanazzal a sárgás-barnás nosztalgikus fénnyel leöntve, ami már a nyolcvanas években is ultrakonzervatívnak számított. Nem szempont a saját hang, az egyéni megközelítés. Mit kell itt mindenkinek eredetieskedni!? Nem számít az sem, hogy 2014-et írunk. Miért ne lehetne újra elővenni egy archaikus történetet, és miért kéne bármit is hozzátenni? Van két nagy színészünk, elég az.

Szóval beront a lelkes forgatókönyvíró a hollywoodi stúdióba, és levágja a remekművet az asztalra: "Ezt hallgassátok, ilyet még nem pipáltatok!" A nagyvárosi, arrogáns ügyvéd egy nap rossz hírt kap: meghalt az anyja. Haza kell mennie a temetésre abba a porfészekbe, amelynek tizenöt éve végleg hátat fordított. Csetlő-botló kisvárosi figurák. Az enyhén retardált öcs. A sportkarriertől megfosztott, bepunnyadt báty. A falu jó nője, akinek ennyi pont elég volt. A hobbiügyvéd, aki a légynek sem ártana. És a zord apa, aki belemerevedett a tekintélyt parancsoló szemöldök-összehúzásba.

Robert Downey Jr., Robert Duvall és Dax Shepard A bíró című filmben Forrás: InterCom

Közéjük sasszézik be újra a család fekete báránya, aki persze elszámítja magát: az egynaposra tervezett útból sorsfordító, léleknemesítő, jellemformáló kiruccanás lesz. Kiderül róla, hogy jó ember, na. Végül ugyanabban a hideg fényű vállalati mosdóban találja magát, ahol az elején még menősködött, most meg olyan bölcsességgel viseli a kudarcot, mint egy ázsiai művészfilm buddhista remetéje.

Sajnos oda jutottunk, hogy Robert Downey Jr. számára ez már egy vonzó szerepajánlat. Két Vasember-tornagyakorlat és Sherlock Holmes-hetykeség után jólesne már neki egy emberi dráma, és úgy látszik, más nem akadt a horgára. Sztárság ide vagy oda, Downey nem jut eszébe egyetlen valamirevaló rendezőnek sem. David Dobkin rendező (Testcsere, Ünneprontók ünnepe) viszont hálás érte, és lehet is, mert ha még ő sem lenne, végleg lehúzhatná a filmet a klotyón.

Robert Downey Jr. és Vera Farmiga A bíró című filmben Forrás: InterCom

Persze ott van mentőövnek Robert Duvall is, aki még nagyobb karizma, és még jelentősebb színész, csak hát miatta meg nem jön be senki a moziba. A többiekről - Vera Farmigáról és Billy Bob Thorntonról - nem is szólva, akik még az erőfeszítést is kispórolták a munkából. Hozták az elégségest, aztán várták az utalást, két nap múlva meg már arra sem emlékeztek, miben játszottak. Szomorú látvány, hogy Farmiga is beleesett a botoxcsapdába, és lassan jobban hasonlít egy tengerimalacra, mint arra a színésznőre, aki A téglá-ban olyan remek volt. Thornton meg olyan középszerű, erőtlen férfivá töpörödött, akiről elképzelni sem lehet, hogy valaha Angelina Jolie-val villogott.

Persze ha A bíró-t a hetvennyolcadik tévécsatornán csíptük volna el egy esős vasárnap délután, miközben azon morfondírozunk, hogy elbattyogjunk-e a konyháig rájárni az ebédmaradékra, akkor nem fájna annyira. Ebben az esetben még az sem ciki, ha az ember elmorzsol egy könnycseppet az időskor kiszolgáltatottsága, az értelmetlen apa-fiú versengés és Robert Downey Jr. rettenetes hajfestése felett. Kit érdekel akkor, hogy jelenetről jelenetre fel tudjuk mondani a cselekményt?

Robert Downey Jr. A bíró című filmben Forrás: InterCom

De ha már fizetünk érte, az más. Azért illik valamit nyújtani. Lehet mondani, hogy ők legalább tisztességesen el tudnak mesélni egy történetet, van eleje-közepe-vége, tanulsága és üzenete, talán még néhány megejtő pillanata is. De ezt legfeljebb a magyar rendezők orra alá lehetne dörgölni, a néző számára ez a minimum. Az igazi filmkészítés ott kezdődik, amikor valaki olyasmit mutat, ami annyira személyes, őszinte és húsba vágó, hogy senki más nem tudta volna megcsinálni. Akkor még a két és fél órás hosszt is meg tudjuk bocsátani. De ezt A bíró egyetlen alkotója sem mondhatja el magáról, így ők csak rabolták az időnket.