Az idegeinken táncol a puszta rabszolgája

Négy évet kellett várni az egyik legjobb magyar rendező, Hajdu Szabolcs új filmjére, a modern kori rabszolgaságról szóló hortobágyi westernre, a Délibábra. A film elkészült, de ami kisült belőle, azt értelmezni is nehéz. 

Hajdu Szabolcs legutóbbi filmje, a Bibliothéque Pascal világszínvonalú, egyszerre varázslatos és megrázó, álomszerű mese volt az emberkereskedelemről. A pár évvel korábbi Fehér tenyér címűt pedig, ha egy országgal arrébb készül el, a román újhullám legjobbjai között tartanák számon a nagyvilágban - így "csak" az elmúlt évtized egyik legjobb magyar filmje. Nem csoda, ha ezek után sokat várunk Hajdu Szabolcstól. De a Délibáb még akkor is csalódás lenne, ha egy ismeretlen elsőfilmes rendezte volna.

A fő gond, hogy nem lehet érteni a történetet. Mintha Hajdu Szabolcs annyira arra koncentrált volna, hogy a western formai jellegzetességeit adaptálja a Hortobágyra, hogy elfeledkezett a sztori felépítéséről. Miért jön egy bundabotrányba keveredett elefántcsontparti focista éppen egy istenhátamögötti alföldi tanyára a 45 fokba robotolni, mikor az igazságszolgáltatás elől éppenséggel ezer más helyen is meghúzhatná magát? Kik ezek a mogorva képű, szakadt atlétatrikós férfiak, akik szőrén ülik meg a lovat, gépfegyverrel a hátukon? Nem tudjuk. És mi folyik ezen a gyanús tanyán? Ez sem derül ki. Szálldos a pihe ide-oda, de magyarázat híján csak halvány utalás marad a hatvanharmadik percben felbukkanó csapat liba a film kiindulópontjaként szolgáló Tar Sándor-novellára, ahol a börtönviselt főhős egy libafosztó telepen ragad ott ("a toll az üzlet"). A filmben megzavarásképpen feltűnik még egy német teherautó is sok szeméttel, hullával.

Isaach De Bankolé a Délibáb című filmben Fotó: Szilágyi Lenke

A csönd fontos hangulati elem tud lenni, de itt túlzottan rátelepszik a filmre. A nagy hallgatásokból semmi nem derül ki az emberek közötti viszonyokról - olyannyira, hogy a filmvégi nagy lövöldözésben azt sem tudni, ki kire és miért tüzel -, nincsenek jellemek sem. A nyelvi összevisszaság sem segíti megérteni az alaphelyzetet. Sokan románul beszélnek, valaki magyarul, de olyan akcentussal, hogy semmit sem érteni. Főhősünk, ugye, főleg angolul. Mikor bejön a francia, szinte megkönnyebbülünk, az legalább szépen cseng.

Logikátlannak tűnik az is, hogy egyes epizódokat miért őriz meg a film az eredeti novellából, mást miért nem. A kézzel írt rejtélyes levél így lóg a levegőben, viszont hogy ki Albert, talán megért volna még egy félmondatot. Kusza a történet nagyon. Ha nem tudnánk előzetesen a filmről, hogy a modern kori rabszolgaságot akarja ábrázolni, nehéz lenne észrevenni, annyira hangsúlytalan a filmben ez a konfliktus. Jelen van persze: nem adják vissza a focista Francis (Isaach De Bankolé) útlevelét, kikötik, megverik stb., de mivel a Délibáb nem akar szociodrámára hasonlítani, valójában nem vizsgálja ezt a jelenséget. Nagyobb hangsúlyt kap az az amúgy tényleg sokatmondó metafora, hogy maga a puszta zárja rá a focistára a börtönajtót a maga végtelenségével.

Isaach De Bankolé, Polgár Tamás és Răzvan Vasilescu a Délibáb című filmben Fotó: Szilágyi Lenke

Rengeteg szuggesztív kép, hangulat próbálja meg összetartani a filmet. De egy ponton túl ez is hátránnyá válik: a lassú, szétnyújtott mozdulatok, a hosszú mozdulatlanság, ami a puszta atmoszféráját közvetítené, iszonyatosan vontatottá teszi a Délibáb-ot. Háromszor kezdődik el például a film, teljesen feleslegesen. És egyszerűen a sok statikus, bár hangulatos képsor nem képes olyan erős, vonzó atmoszférát teremteni, hogy megbocsássuk a sztori soványságát.

Istennek hála, hogy ott van Török-Illyés Orsolya, akinek fantasztikusan áll a sárga testhezálló póló, és akinek vonásaiban, szépségében el lehet veszni, de ő sem tudja kibillenteni a filmet a kátyúból. Színészi játékra nem igazán ad lehetőséget a film világa: itt mindenki rezzentéstelen arcú westernhős.

Török-Illyés Orsolya és Răzvan Vasilescu a Délibáb című filmben Fotó: Szilágyi Lenke

Mintha a korábbi filmjei alapján a történetírás mesterének tűnő Hajdu Szabolcs (és forgatókönyvíró-társai, Lovas Nándor és Jim Stark) most leesett volna a lóról. A jeleneteknek gyakran sután van vége, a párbeszédek közül nem egy simán nevetséges ("Baby, stop it."), és közhelyből is megkapjuk a magunk adagját. De az már tényleg kabaré, hogy a fő konfliktus abból nő ki, hogy a bűnbanda vezére elfelejtette, hogy nem a nagyszekrénybe, hanem a kisfiókba rejtette el a pénzét.

Elgondolkodtató kérdés, hogy jó ötlet volt-e feketebőrű, külföldi színésszel eljátszatni a főhőst. Hatásos, mikor belép a falusi kocsmába, és még a légy is elfelejt zümmögni, de sok jelenet viszont épp azért esetlen, mert annyira kilóg ez a fickó a magyar környezetből. Érthetetlen, hogy ez a hatalmas és méltóságteljes idegen hogy kerülhet akár csak egy másodpercre is a csicskáztatott melós helyzetébe. Főleg miután főnökei erőszakos kis kelet-európai törpék, akik hol fennhéjázón, hol idegesen szorongatják gépfegyvereiket.

Isaach De Bankolé a Délibáb című filmben Forrás: A Company Hungary

Itt van tehát egy bátor kísérlet: sikerül-e a westernek jellegzetes, poros, szűkszavú világát átemelni a Hortobágyra? Hát most nem sikerült. De hol a bibi? Nem kellett volna Tar Sándor sztorijához annyira ragaszkodni? Vagy Bankolé helyett egy helyes román színész elég lett volna? Esetleg az segíthetett volna, ha nincs jelezve a helyszín? Érdekes film azért ez a Délibáb, épp hibáival együtt.