Maga volt a földi pokol

A héten kerül a magyar mozikba a Drága Elza! című második világháborús magyar film, amely egy Szovjetunióba kivezényelt magyar baka viszontagságait mutatja be. Ennek kapcsán eszünkbe jutott, hogy ugyan elhanyagolt témája a keleti front a háborús filmeknek, de így is jó pár zseniális alkotás készült ezekről a mérhetetlen pusztítást okozó harcokról. Sztálingrád apokaliptikus díszletül szolgál Ed Harris és Jude Law párbajához, a kis Iván gyermekkorát elrabolja a háború, James Coburn pedig magasról tesz a nácikra vagy a vaskeresztre, ő csak azt szeretné, hogy az osztagából minél többen túléljék az orosz frontot. 

8. Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates, 2001)

A listában szereplő filmek közül egyedül az Ellenség a kapuknál vádolható azzal, hogy túlságosan követi a hollywoodi dramaturgiát, de ezt leszámítva számos erénye van, amelyek miatt a legjobb keleti frontos filmek között van a helye. Rögtön az elején bedob minket a sztálingrádi csata mészárszékébe. A tapasztalt háborúsfilm-veteránoknak is mind fennakadhat a szeme a volgai átkelést vagy azt a praktikus módszert látva, hogy csak minden második harcba küldött orosz katona kap puskát.

A rommá bombázott Sztálingrád képei felejthetetlenek. Ugyanez elmondható a két mesterlövész, Vaszilij Zajcsev (Jude Law) és König őrnagy (Ed Harris) westernbe illő magányos küzdelméről, és a nevük felhasználásával vívott propagandaharcról. A film legjobb részei azok, amikor Zajcsev és König vadászik egymásra a szétlőtt városban. Órák telnek el, és nem mozdulnak biztos helyükről, hátha a másik végre elkövet egy hibát.

- - -

7. Kiskakukk (Kukushka, 2002)

Ha azt hallja az ember, hogy háborús film, rögtön nagy robbanásokra és tömegjelenetekre asszociál. A Kiskakukk azonban néhány puskalövéssel és három nagyon különböző kultúrából érkező ember összeeresztésével is képes volt fontos dolgokat elmondani az intézményesített öldöklés okozta nehezen leküzdhető bizalmatlanságról és az ezzel járó személyes tragédiáról. Az sem mellékes, hogy onnantól, hogy a finn és az orosz katona, illetve a lapp nő egymás társaságára van utalva, rendkívül viccessé válik a film.

Finnország és Szovjetunió határán járunk a fegyverszünet előtt néhány nappal, és ez a három ember kénytelen úgy egymás mellett létezni a tetszetősen fényképezett tajga közepén, hogy nem értik egymás nyelvét. Komikus szituációk egész sora bontakozik ki abból, hogy elbeszélnek egymás mellett. Hiába példálózik a finn Tolsztoj Háború és béké-jével, hogy neki elege van a gyilkolásból, az orosznak csak egy fasiszta ellenség marad. A rátermett lapp nő közben rendületlenül ápolja őket, és néha még az ágyába is invitálja valamelyiküket. Felejthetetlen hármas.

- - -

6. Vaskereszt (Cross of Iron, 1977)

Sam Peckinpaht véres kezű westernrendezőként könyvelte el a köztudat, de nihilista világszemlélete és a mára hivatkozási alappá vált, lassításokkal, gyors vágásokkal operáló, virtuóz akciójelenetei a Vaskereszt című háborús filmhez is kiválóan passzoltak. Azóta sem készült ennyire jó amerikai film a keleti frontról. 1943-ban járunk, a folyamatos vereségek miatt a német katonák harci morálja kétségbeejtő szintre csökkent. Már alig van valaki, aki Hitlerért küzdene, csupán a túlélésük érdekében csúsznak-másznak a sárban.

A film érdekfeszítő módon mutatja be a katonák bunkerekben átvészelt mindennapjait és a hadseregen belüli legfontosabb repedéseket. Steiner hadnagy (James Coburn) ki nem állhatja a nácikat, így elkeseredettsége csak tovább nő, amikor egy karrierista, porosz arisztokrata (Maximilian Schell) lesz az új felettese. Az ember tudja, hogy egy ilyen filmnek nem lehet jó vége, de semmi sem készíthet fel a meglepő zárlatra, amelyben Peckinpah tulajdonképpen az arcunkba röhög.

- - -

5. A tizedes meg a többiek (1965)

Ne felejtsük el, hogy a keleti front Magyarországon is áthaladt, és hogy ezt az időszakot a magyar filmművészet különös módon egy vígjátékban dolgozta fel a leghatásosabban. A hol cinikus, hol burleszkszerű, de mindig szellemes humor tetejébe még a magyar mozgókép talán legemlékezetesebb antihősét, Molnár Ferenc tizedest is megalkotta A tizedes meg a többiek. Sinkovits Imre eljátszotta nekünk a két front közt ragadt nagy túlélőt, aki társaival annyiszor cserél ruhát, hogy azt már számolni is nehéz.

A tizedes meg a többiek egy rendkívül fontos film. Fontos, mert kicsiben ott van benne az egész "két front közt ragadt" magyar történelem, és nem az unalomig ismert módon mesél róla. Nem szalutál előtte tiszteletteljesen, nem siránkozik rajta, hanem felszabadító humorral viszonyul a tragikus eseményekhez. Molnár tizedes így foglalta össze frappánsan a szörnyű helyzetet: "Mi még megadni sem tudjuk magunkat".

- - -

4. Csatorna (Kanal, 1957)

A Csatorna a teljes és elkerülhetetlen pusztulás filmje. Az 1944-es Varsói felkelés már kitörésekor bukásra volt ítélve, a lengyelek mégis elkeseredett harcot indítottak a német megszállók ellen. A felkelés utolsó napjaiban már csak a város csatornahálózatában találtak menedéket a Honi Hadsereg katonái, az ő áldozatuknak és haláluknak állít emléket Andrzej Wajda egyszerre romantikus, expresszionista és horrorisztikus remekműve.

A film egy harci egység lassú haláltusáját követi végig. Az elején még napfényben, a felszínen látjuk őket. Fiatalok, az egyikük még a zongora elé is leül, és játszik rajta. Aztán a csatornába való leszállással kezdetét veszi a téboly. Elveszetten bolyonganak a szűk, mocskos és bűzölgő folyosókon. Kisebb csoda, hogy ez a film elkészülhetett, hiszen a Csatorna utolsó beállítása a rácson keresztül várakozva tekint a Visztula túlpartjára. Az oroszok megvárták, hogy a németek eltiporják a felkelést, és csak azután foglalták el Varsót.

- - -

3. Sztálingrád (Stalingrad, 1993)

A másfél évig tartó és milliós emberáldozattal járó sztálingrádi csata fordulópont volt a 2. világháborúban. Az eseményeket egy 1993-as német film dolgozta fel a legerőteljesebben, amely egy embereit rohamos gyorsassággal elveszítő német század pusztulását dokumentálja az apokaliptikus díszletek között. Minden benne van, ami miatt hírhedtté vált Sztálingrád: kaotikus csata a romos épületek között, menekülés a csatornákon át, jajongó, összezsúfolt sebesültek százai, és a senkit sem kímélő orosz tél.

A hatásosan kifejtett háborúellenes üzenet mellett a film arra is odafigyel, hogy árnyaltan mutassa be a Wehrmacht katonáit. A századhoz kirendelt új parancsnok (Thomas Kretschmann) fokozatosan kiábrándul az érzéketlen feletteseiből, a harcok szünetében pedig kacagás fogadja az egyik katona naiv álmát, hogy a háború után ő majd a Werder Bremen játékosa lesz.

- - -

2. Iván gyermekkora (Ivanovo gyetsztvo, 1962)

Andrej Tarkovszkij első nagyjátékfilmjének a címe egy gonosz vicc. Ugyanis hiába csak tizenkét éves Iván, ő minden, csak nem gyerek. Családi tragédiája folytán képtelen szabadulni a háborútól, és újból és újból átszökik a német vonalak közé, hogy aztán nagy értékű információkkal lássa el a szovjet hadsereget. Felejthetetlen karakter ő: egy középkorú, sokat látott tiszt gépies hanghordozásával beszélő lelki roncs, aki már csak az álmaiban lehet gyerek.

Az Iván gyermekkora úgy néz ki, mintha egy költő mozgatta volna a kamerát. Minden egyes snittjére, minden egyes kockájára külön is rá lehet mondani, hogy műalkotás, lássuk rajta az éjszaka leple alatt a folyón átkelő Ivánt vagy a fiú álmában almákat falatozó lovakat. A film talán legemlékezetesebb képsorai egy nyírfaerdőben játszódnak, és egy katonatiszt bújócskázik, évődik egy félénk felcsernővel. A háború borzalmai mellett azt a néhány, apró boldog emberi pillanatot is bemutatja a film, hogy még nagyobb legyen az Iván gyermekkora végén érzett veszteség.

- - -

1. Jöjj és lásd! (Igyi i szmotri, 1985)

Amikor elkezdtem töprengeni a cikken, az volt az első gondolatom, hogy ezt a listát csak a Jöjj és lásd! vezetheti, ugyanis ez a film annyira gyomorba vágóan durva, hogy lehetetlenség felkészülni rá. Semmit sem elhallgatva, kiborító szenvtelenséggel ábrázolja azt a földi poklot, amely Fehéroroszországot jellemezte a náci megszállás idején. Százával égették fel a falvakat a német hadsereg osztagai, ezt az embertelen pusztítást teszi újra átélhetővé a Jöjj és lásd! a szerencsésebb utókor számára, akiknek ez már csak történelem. Traumatikus élmény, még így filmen keresztül is.

A film főszereplője a tizenéves Flera, aki egy földből kiásott puskával beáll a partizánok közé, és aki előttünk öregszik meg a sok átélt szenvedés hatására. A falu templomának felégetésekor a kisfiút magukkal ráncigálják, pisztolyt nyomnak a halántékához, és így fotózkodnak vele a náci katonák. Rengetegen állították művészetük gyújtópontjába azt az állítást, hogy háborúban borzasztó dolgokra képesek az emberek. Közülük Elem Klimov kalapálja legerősebben az emlékezetünkbe a megtörtént szörnyűségeket.