Engem is halálra idegesített Az élet fája tengerparti epilógusa Sean Pennel, és a határaimat feszegette a gabonamezőkön való pörgés-forgás a To The Wonder-ben, de mindkét film adott elég varázslatos pillanatot, hogy kiálljak amellett, hogy a világnak szüksége van arra, hogy Az őrület határán vagy a Mennyei napok rendezője olyan filmeket készíthessen, amilyeneket ő szeretne.
Csakhogy mostanra kezdek biztos lenni abban, hogy Terrence Malick véglegesen úgy képzeli el a filmkészítést, hogy valami szép helyre kiterel pár A-listás nagyágyút, Bond-lányt és modellt - akiknek fogalmuk sincsen, hogy kit és mit alakítanak - , forgatókönyv nélkül feldob nekik egy szituációt, majd a vágószobában alátesz némi kellemesen suttogó narrációt, és várja, hogy a világ filmfesztiváljain mindenki elaléljon, hogy mekkora lírai mesterművet tett már megint le az asztalra.
Csodálom, hogy egyáltalán kap erre a munkamódszerre pénzt, de nyilván abban bíznak a producerek, hogy az olyan Oscar-díjas szupersztárok, mint Christian Bale, Natalie Portman vagy Cate Blanchett úgyis becsábítják a nézőket a moziba. Ebben már csak azért sem lennék biztos, mert hiába tartoznak mindhárman a kedvenc színészeim közé, amikor már vagy másfél órája ment a film, és még mindig nem tűnt fel Portman, kicsit reménykedtem, hátha kivágták, és pár percen belül itt a vége.
Hagyományos értelemben vett történetről nem beszélhetünk; Bale karaktere, egy forgatókönyvíró (írni ugyan soha nem látjuk) hánykódik Hollywoodban modellek és színésznők, medencék és tengerpartok, stúdiódíszletek és toronyházak között. Visszaemlékezik veszekedésekre az apjával, öccsével és a feleségével, de mindig akad pár hosszú comb, hogy elterelje a figyelmét a lét elviselhetetlenségéről.
Szépek a képek, szépek a nők, szép Bale gyötrődő Jézus-arca, el lehet nézegetni egy ideig minden különösebb szenvedés nélkül, de gyorsan eluralkodhat rajtunk az érzés, hogy ez a film a titokzatos tarokk-kártyás fejezetcímeivel sokkal többnek próbál látszani, mint ami.
Biztos lesz, aki hajlandó többletjelentést tulajdonítani a monotonul ismétlődő jeleneteknek és elnézni, hogy szinte minden dialógust elnyom a zene vagy a közhelyes (egyszer komolyan azt susogják, hogy "Ez az élet! Az élet!") narráció, de engem teljesen hidegen hagyott, és azt éreztem, hogy ezt az élményt egy Dior-reklámfilmtől is megkaphatom.
Apropó Dior. Natalie Portmannek talán még a Dior-reklámokban is nagyobb színészi kihívásokkal kell szembesülnie. Malick kamerája előtt ő csak egy a pörgő-forgó tündérkék közül, szerepe teljesen felcserélhető Freida Pintóéval, Teresa Palmerével vagy Imogen Pootséval. Cate Blanchett egy fokkal jobban járt, mert ő sírhat is meg orvos, de ezt leszámítva Malicknak nem színésznőkre van szüksége, hanem buja fehérneműbe öltöztetett kirakati babákra.
Az egyetlen érdekes és Malick életművében figyelemreméltó változás, hogy a mindig briliáns Emmanuel Lubezki (Gravitáció, Birdman) kamerája sáskák, pitypangok, búzamezők és csalogányok helyett Los Angeles-i toronyházakat, luxusvillákat és forgatási díszleteket pásztáz. A Los Angeles-i turisztikai hivatal nagy hasznát vehetné ezeknek a jeleneteknek, igazi hidegrázós dekadenciáért viszont inkább nézzük újra a két évvel ezelőtti A nagy szépség-et!
- - - - - - - - - -
Onozó Róbert élőben tudósít a Berlinaléról, kövesse a Twitteren is!