Van úgy, hogy egy filmben sem a forgatókönyv, sem a rendezés, sem az alapötlet nem jobb a korrektnél, a végeredmény mégis emlékezetes. Nincs szó megfejthetetlen rejtvényről: a megoldást ezúttal úgy hívják, hogy Sean Penn.
Mert Penn van annyira zseniális színész, hogy szinte egyedül vigyen el a vállán egy filmet, jelen esetben épp egy akciófilmet. Amelynek a sztorija tulajdonképpen semmiben sem tér el attól, amit már kívülről fúj a műfaj minden kedvelője: adott a régen valami erkölcstelennel foglalkozó erőember, aki már kiszállt a szakmából, és nincs más vágya, mint maga mögött hagyni a múltat, mégis rákényszerül, hogy még egyszer, utoljára régi, azóta már megvetett eszközeihez folyamodjon.
Ahogyan jó néhány száz másik filmre, úgy a Gunman-re is ráhúzható ez a sablon mindenféle változtatás nélkül: Sean Penn karaktere, Jim Terrier korábban bérgyilkosként kivégzett egy afrikai minisztert, majd az akció után eltűnt a kontinensről, és humanitárius munkába fogott. Él, éldegél, mígnem nyolc év után egy kellemes, napfényes nyári délutánon az életére tör néhány zsoldos, akik ráadásul nyilvánvalóan tudnak Terrier múltjáról. Így hát a férfi, miután kisujja hegyével ártalmatlanítja támadóit, szomorú ábrázattal leporolja régi fegyvereit, hogy kiderítse, kinek a szemébe is hullott bele emberméretű szálkaként.
És a kulcs itt az a bizonyos szomorú ábrázat. Az a klisé, hogy az egykori gyilkost, aki már hátat fordított a csúfos múltnak, elkeseríti, hogy újra vissza kell csöppennie a másokat keményen megdolgozó kisemberek világába, állandóan visszatérő eleme az akciófilmeknek, hollywoodi szuperprodukcióban legutóbb pár hónapja, a John Wick-ben volt pontosan ugyanez a szituáció. De ez általában üresen csengő félmondat marad, amit a szereplők kötelességszerűen a bajszuk alá mormolnak, ám a tétova hangot mindig hamar elnyomja a torkolattűz robaja.
Csakhogy Sean Penn túlságosan jó színész ahhoz, hogy beálljon a sorba ezeregyediknek. Ő tényleg el tudja játszani, hogy ezt a Terrier nevű férfit a fizikai tünetekig összetörte a múltjával való eredménytelen szembenézés. Őt tényleg az elsőtől az utolsó percig szétfeszíti a belső feszültség, a tehetetlen düh amiatt, hogy visszarángatták a mocsárba, és amiatt, hogy nem tud mit kezdeni a lelkiismeretével. Róla tényleg süt a kétségbeesés; az ő életkedv-hiánya egy az egyben elmehetne akármelyik európai egzisztencialista művészfilmbe is. Sean Penné elsőrangú színészi alakítás, nem pedig a kötelező kör lefutása két golyó általi halál közt.
Mindezek miatt végig, amikor Penn vásznon van - márpedig végig vásznon van - az amúgy nem kiemelkedően profin, de azért abszolút tisztességesen megkomponált jeleneteknek mégis lesz egy sajátos atmoszférájuk, kis túlzással (na jó, óriási túlzással) olyan, mintha Tarr Béla egyik hősének a kezébe nyomnának egy golyószórót, hogy azzal álljon bosszút elrontott kis élete kudarcáért.
Ráadásul nem is ez az egyetlen, amiben a Gunman eszesebb tud lenni szakmányban gyártott konkurenseinél, sőt bizonyos tekintetben még az olyan csúcsragadozóknál is, mint a Bourne-széria darabjai. Mert Pierre Morel rendező - aki eddig leginkább az Elrabolva első részével és a Párizsból szeretettel című filmmel vetette észre magát - még azt is megengedi magának, hogy egy pontosan átgondolt és mindvégig következetes metafora íveljen végig a történeten: a bikaviadal szimbólumáé. (Igaz, ez a következetesség végül már majdnem szájbarágóssá is válik.) Itt Terrier felel meg a bikának, aki látszólag esélytelen a viadorral szemben; próbálják csapdába csalni, kisebb támadásokkal megsebezni, végül agyonszúrni - ha a bika nem lesz ügyesebb a gyilkosánál.
Ezt eleinte csak néhány rejtettebb bikás kép jelzi a jelenetek hátterében, de végül a nagy leszámolásra konkrétan egy bikaviadal-arénában kerül sor, ahol ráadásul olyannyira hangsúlyozzák a párhuzamot, hogy például amikor a bika a küzdőtéren megbotlik, egy azonnali vágással azt látjuk, ahogy Sean Penn is elesik - aztán egybeolvad a valós és a metaforikus sík, és a küzdelmet végső soron egy elszabadult bika dönti el. Lehet, hogy nem a világ legkifinomultabb szimbólumrendszere, de hollywoodi tömegfilmben ennyi többlettartalmat is kifejezett öröm látni.
A főszereplő alakításán és a szokottnál valamivel mélyebb gondolatiságon túl ugyanakkor a Gunman nem kínál meglepetéseket, semmilyen értelemben sem. Az akciójelenetek koreográfiája jó, de nem virtuóz; a fordulatok izgalmasak, de azért senki nem fog lebabázni tőlük; a karakterek jelleme korrektül meg van írva, de azért Terrieren kívül senki nem a bődületes összetettségével rí ki a tömegből, még Javier Bardem is kétdimenziós kissé a múlt árnyaitól való rettegésbe beleőrülő egykori bérgyilkos szerepében.
És azért itt is felbukkan néhány a hasonló filmek legidegesítőbb kliséiből: legfőképp a Nő, Akinek Mindent Tudnia Kell, És Ha Nem Árulnak El Neki Mindent Azonnal, Oltári Hisztériát Rendez. Vagy ott van a jelenet, ahol stadionnyi ember előtt zajlik az öldöklés egy nyilvános tömegrendezvényen, de nemhogy a rendőröket nem hívja ki senki, de még a biztonsági személyzet minden tagja is nyilván rejtvényt fejt éppen a vécén ülve. Igaz, meg kell hagyni, az ilyesmiből aránylag kevés került a filmbe; a Gunman közelebb áll a maga világán belül "hiteles" akciómozikhoz, mint a Mission: Impossible-szerű túlzáshegyekhez.
Ha nem lenne most - nem úgy, mint a félresikerült Gengszterosztag-ban - Sean Penn egyfajta szuperhős, akinek különleges képessége megmenteni a középszerű filmeket, az egész Gunman-re igaz lenne a "jó, de nem virtuóz" ítélet. A színész miatt azonban nemcsak, hogy érdemes látni, de azok közül a filmek közül is ki tud lépni, amelyeket az ember bőven ráér megnézni akkor, ha majd valamelyik este bemutatja a kábeltévé.