A Halálos iramban-filmek nem tudják, hogy mikor kell abbahagyni. Ebből fakad a sorozat legtöbb hibája, de egyúttal ebben rejlik a bája is. A hatodik rész nem tudta megállni, és túlhúzta a finálét egy érzésre legalább húszperces száguldós, leszámolós, robbantgatós egyveleggel a felszállópályán.
A legújabb rész is ezen a vonalon halad tovább. Azzal próbálták eladni, hogy az eddigiekhez képest is őrültebb lesz. Paul Walker még ki is szól nekünk: "már azt hitted, hogy ennél jobb nem is lehet, mi?", aztán több ezer méter magasból kihajt a kocsijával egy repülőgépből. A film egészében ugyan nem tudja fokozni az őrületet, de több olyan profin kivitelezett, hajmeresztő mutatványt is bemutat, amiket nem várt módokon tud tovább pörgetni a vágyott végtelenség felé.
Az előzetesben látott kocsis ugratás egyik dubaji felhőkarcolóból a másikba például annál is meredekebb, mint ahogy azt az eddig mutatott részletek alapján képzeltük. A túlzások eltúlzása nem áll meg az akciójeleneteknél. A habokból kiemelkedő új szereplő, Nathalie Emmanuel testét a James Bond-filmek legszexistább hagyományai szerint méri végig a kamera, és amikor azt hinnénk, megvolt a kötelező stírölés, még közelebbi nézőpontra vált.
A humorral ugyanez a helyzet: a csapat mókamikijét játszó Tyrese Gibson szájába olyan poénokat adnak, amelyek bármelyik másik filmben hihetetlenül kínosnak hatnának, itt viszont illeszkednek a koncepcióba. A magyar fordítók is megértették a film lényegét, és például a következő rímpárt mondatták el a családi életbe való átszokás nehézségeiről bölcselkedő Vin Diesellel: "Ha a kocsi egyterű, az nem egyszerű."
Azt már mindenki megszokta, hogy legalább annyiszor hangzik el a család szó egy Halálos iramban-filmben, mint amennyi kocsit összetörnek benne. A hetedik rész azzal tetézi mindezt, hogy szoborszerű beállásokkal és a függetlenség, illetve a sérthetetlenség érzetének nyomatékosításával már konkrétan modern kori isteneknek állítja be Dominic Torettót és bandáját. Vin Diesel lehetne Zeusz, Tyrese Gibson Dionüszosz egy görög mitológiát feldolgozó filmben, Dwayne Johnson pedig már el is játszotta egyszer Herkulest.
A Rendőrakadémia a Moszkvában játszódó hetedik résszel ért dicstelen véget, a Halálos iramban-sorozat viszont, hiába tart számszerűleg ugyanott, ereje teljében van. Olyannyira, hogy még azt is meg meri tenni, hogy a film első háromnegyed órájával gyakorlatilag kizárólag az elvakult rajongók kedvére tesz. Akcióból alig van valami, helyette megy a nosztalgiázás, felemlegetik a Dominikai Köztársaságot, Riót, Londont, Tokiót, és elveszünk a népes szereplőgárda magánéleti dilemmáiban. Ezt a hosszúra nyújtott felvezetést a legtöbb néző unni fogja, mivel legalább akkora figyelmet kap Letty (Michelle Rodriguez) amnéziája és szappanoperába illő kapcsolata Dominickel, mint a Jason Statham által játszott új főgonosz felvezetése.
A Halálos iramban-sorozatnak saját mitológiája van népes szereplőgárdával, akikből minél többet bele akarnak szuszakolni az egyes részekbe, mert így lesz teljes a család. Ráadásul újabb és újabb karakterek érkeznek, így kezd túlbonyolódni a széria.
Sokat kell tehát várni, mire elkezdődik a lényeg, a szédületes akció. Ezen a téren azonban nem okoz csalódást az új rendező, James Wan. Az ember csak ül, és nagy élvezettel bámulja, ahogy Paul Walker újrajátssza és a huszonegyedik század felfokozott igényeihez igazítja Az olasz meló szakadék szélén egyensúlyozó buszos jelenetét.
A finálé aztán - a hatodik részhez hasonlóan - már nem tudja überelni az addigi akcióorgiát. De az előző résztől eltérően ezen senki nem fog fennakadni, ugyanis nem Jason Statham megleckéztetésével zárul a Halálos iramban 7. Helyette Paul Walker emlékének szenteli a film az utolsó tíz percet, és arra jut, hogy egy isten nem halhat meg, csupán egy másik utat választ. (Walker a film forgatása közben hunyt el autóbalesetben, a filmet nélküle fejezték be, a testvérei és számítógépes trükkök segítségével.)
A megemlékezésről ugyan el lehet sütni a sorozatra általában is illő kritikákat, például hogy feleslegesen el van nyújtva, vagy hogy kevesebb érzelgőséggel hatásosabb lett volna. Most azonban ezeket a vádakat mind felülírja az, hogy akik készítették a filmet, azok nagyrészt személyesen ismerték Paul Walkert, szóval ők nálam sokkal jobban tudják, hogyan érdemes úgy megemlékezni a fiatalon elhunyt színészről, hogy az tükrözze a személyiségét és az eszméket, amiben hitt.
Család, testvériség, a kocsi adta szabadság, az út igézete - ott van minden. A néző pedig elmorzsol egy könnycseppet.