Szabad szexelni tökéletes testű robotokkal?

A 28 nappal később forgatókönyvírója rendezett egy intelligens, lebilincselő sci-fit három bitang jó színésszel - naná, hogy nem mutatják be Magyarországon a filmet, csak a Titanicon vetítették háromszor. Az érző szívű robotcsaj meghódítja a tudósokat, miközben parázik, kinyírják-e: Alex Garland rendező elég profi író ahhoz, hogy messziről kerülje a sablonokat, és most kiderült, rendezőként is nagyon tudja a dolgát. 

Hogy álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, azaz hogy mit gondolnak a robotok saját magukról, az Philip K. Dick vagy Isaac Asimov óta a sci-fi műfaj egyik alapkérdése. Most a 28 nappal később, a Napfény vagy A part forgatókönyvírójaként ismert Alex Garland vette elő a témát, hogy megmutassa, a kamera mögött, rendezőként is elboldogul. És tényleg elboldogul: profi sci-fit rakott le az asztalra.

Alex Garland ráadásul az elsőfilmes rendezőkre nem jellemző visszafogottsággal éri el ezt. A sztori egyszerű: egy tudós megalkotja az emberivel - reményei szerint - tökéletesen megegyező mesterséges intelligenciát, és megbízza egy fiatal beosztottját, hogy tesztelje, átmegy-e az android a Turing-teszten. (A nemrég bemutatottKódjátszma főhőse, Alan Turing alkotta meg azt az eljárást, amely révén megállapíthatjuk, emberrel vagy géppel kommunikálunk.) Eközben persze - ha már gondolkodó lény - a robot elkezd aggódni, mi lesz vele, ha véget ér a tesztelés.

A robot aggódni kezd - Domhnall Gleeson az Ex Machinában Forrás: Titanic filmfesztivál

Valójában épp egy ilyen, egyszerűbb történet filmre viteléhez kell a legbiztosabb rendezői kéz: nincs semmiféle bombasztikus alapfelvetés, amely elfedhetné, ha a karakterek egysíkúak, a lélektan döcög, vagy a dramaturgia esetlen, esetleg a dialógusok idétlenek. De itt nincs is mit elfedni, mindezek nagyszerűen működnek az Ex Machiná-ban.

Leginkább az szögez a vászon elé, hogy minden egyes képkocka telis-tele van feszültséggel. Nemcsak a cselekmény, de még a látvány is: a csodálatos, Norvégiában felvett tájképek végtelensége és a földalatti, ablaktalan, steril, bunkerszerű labor elzártsága között is izgalmas a kettősség. De a feszültség ennél mélyebb szinten is átjárja a filmet: az utolsó percig nem biztos teljesen semmilyen viszonyrendszer, nem biztosan kiismerhető egy szereplő belső világa sem, ahogyan az sem, hogy kinek mi lesz a következő lépése.

Nem tudni, kinek mi lesz a következő lépése - Domhnall Gleeson és Oscar Isaac az Ex Machinában Forrás: Titanic filmfesztivál

Okos forgatókönyvíró Garland: trükközik velünk. Sokáig titokzatosnak tűnő dolgokat időről időre egyszerűen, minden hacacáré nélkül megválaszoltat szereplőivel, és ezzel paradox módon újabb feszültséget teremt, hiszen így csak az derül ki, nem az a titok, amit eddig annak hittünk - de valami más, amit még nem ismerünk, biztosan az. Tele van a film olyan elemekkel, amik valamiért nagyon gyanúsak; folyamatosan az az érzésünk, hogy ezzel vagy azzal kapcsolatban még ki fog derülni valami (jó példa erre a tudós angolul nem beszélő, rejtélyes szobalányának sorsa).

Negyedóránként jön egy-egy újabb csavar vagy csattanó a filmben, a történet mégsem ezek eldurrogtatására épül. Nem egy-egy bombasztikus poénig ível felfelé a feszültség, hogy aztán a lendület elvesztése után újra elkezdjen kibontakozni a következő nagy csattanó, hanem ezek fokozatosan állnak össze logikusan elmagyarázott, lélektanilag indokolt történetté. És tényleg mindig jön egy újabb csavar - még az utolsó két perc is egészen radikális és meghökkentő.

A tudós és a rejtélyes szobalány - Szonoja Mizuno és Oscar Isaac az Ex Machinában Forrás: Titanic filmfesztivál

Egy jól működő sci-fihez persze elengedhetetlen, hogy a karakterek önmagukban is izgalmasak legyenek, és Garland ezt mind rendezőként, mind íróként meg is valósítja. A legérdekesebb a tudós: folyamatos edzéssel és piálással kompenzálja magányosságát, és magasról tesz a társas érintkezés konvencióira. Oscar Isaac (Llewyn Davis világa) mindezt bele tudja sűríteni egyetlen sokatmondó, a másikat eleve lenéző, mégis érdeklődő arckifejezésbe. Partnerében, a fiatal munkatársban a robotokéval rokonítható "öntudatra ébredés" az érdekes, ahogyan saját helyzetével elégedett, naiv és kicsit öntelt kisdiákból valamivel kevésbé naiv szabadságharcossá válik; Domhnall Gleeson (Időről időre) végig huncut tekintettel mutatja meg, hogy karaktere képtelen a pókerarcra.

Az androidnak sajátos, félig emberi, félig gépiesen logikus gondolkodásmódja az érdekes, Alicia Vikander (Egy veszedelmes viszony) játékában pedig az, hogy - kilencven százalékban csak CGI-ből összerakott teste mellett - milyen kifejezően, mégis némafilmes túlzásoktól mentesen tud pusztán szemmel és arcmozgással érzéseket megjeleníteni. De ami igazán izgalmas, azok a játszmák hármójuk között, a remekül kitalált akció-reakciók, a lélektani manipulációk kiszámíthatatlansága.

Pusztán szemmel és arcmozgással - Alicia vikander az Ex Machinában Forrás: Titanic filmfesztivál

Közben az Ex Machiná-nak olyan magával ragadó a világa, az atmoszférája, hogy tényleg minden érdekes benne, még akár az olyan apróságok is, hogy hogyan működik a helyszínül szolgáló labor infrastruktúrája: mit nyitnak és mit nem nyitnak az öntörvényű mágneskártyák, mit mutatnak és mit nem a mindenhová bekötött biztonsági kamerák.

A modern kor paranoiáira (folyamatos megfigyelés, nyomkövetés) játszik rá a sci-fis környezet, az alapdilemma pedig (az ember és az általa "teremtett" tudat közti viszony és felelősség) nincs túlfilozófálva, mégis elgondolkodtató. Akár olyan meghökkentő formában is, mint például hogy erkölcsös dolog-e olyan robotot tervezni magunknak, amivel remekül kivitelezhető akár a szex is.

Kiváló, izgalmas, egyedi, elgondolkodtató és kiforrott sci-fi az Ex Machina; mind minősége, mind pedig a Titanic filmfesztiválon mutatkozó érdeklődés miatt érthetetlen, hogy miért nem mutatják be rendesen a magyar mozikban is.