A Saul fia nyerte a zsűri nagydíját Cannes-ban

Vágólapra másolva!

Nemes Jeles László Saul fia című filmje kapta a zsűri nagydíját a cannes-i filmfesztivál záró ceremóniáján vasárnap este. Ez az első magyar film, amely elnyerte a világ legrangosabb filmfesztiváljának második legfontosabb díját, és ez a legjelentősebb elismerés, amit magyar film bezsebelt az elmúlt három évtizedben. Az Arany Pálma-díjat Jacques Audiard Dheepan című filmje kapta, a legjobb színész Vincent Lindon lett, a színésznők mezőnyében Rooney Mara és Emmanuelle Bercot alakítását megosztott díjjal ismerték el.

Varga Ferenc,

Papp Eszter,

Onozó Róbert

Vágólapra másolva!

Nemes Jeles László Amy (film)Love (film)Sicario Our Little Sister The Sea of Trees A Tale of Love and Darkness Green Room Mustang (film)Saul fia Marguerite és Julien Comoara Ifjúság (film)Cannes 2015 The Lobster Carol (film)Dheepan

"Inkább azt szeretném, ha nem nyernék semmit" - mondta Nemes Jeles László egy héttel ezelőtt az Origónak adott interjújában. A Coen testvérek vezette zsűri azonban figyelmen kívül hagyta a 38 éves magyar rendező óhaját, és a cannes-i filmfesztivál vasárnap esti ünnepélyes záróceremóniáján a Saul fiá-nak adta a zsűri nagydíját.

Nemes Jeles László a zsűri nagydíjával a cannes-i filmfesztivál záróceremóniáján (mögötte a díjat átadó Mads Mikkelsen) Forrás: AFP/Valery Hache

Ezzel a Saul fia lett az első magyar film, amelyik megkapta a cannes-i filmfesztivál második legfontosabb díját - 1984-ben Mészáros Márta a Napló gyermekeimnek című alkotásáért a Grand Prix Spécial du Jury-t (A zsűri speciális nagydíja) nyerte el, ami kevésbé rangos elismerés volt, mint az 1995-ben alapított zsűri nagydíja.

A Saul fia díja óriási eredmény, a legjelentősebb elismerés, amit magyar film bezsebelt az elmúlt három évtizedben.

Noha Nemes Jeles László az interjúnkban azt is mondta, hogy a legfélelmetesebb gondolat számára, hogy ki kell mennie a színpadra, a fiatal rendező meglepően összeszedett volt a ceremónián. Miután átvette Mads Mikkelsen dán színésztől (Ádám almái, Casino Royale) az elismerést, először röviden angolul köszönte meg a zsűrinek a díjat, majd hosszan franciául a stábtagok munkáját.

Megrázó érzés a semmiből a filmes világ közepébe belekerülni,

de az volt a legfontosabb, hogy beszéljenek erről a filmről. Teljesítettük ezt a feladatot" - mondta Nemes Jeles az MTI riporterének a díjkiosztó után Cannes-ban. "Nagyon komoly dolog, hogy a zsűrinek is ennyire tetszett a film azok után, hogy a fesztiválon sokat volt róla szó, és hogy el tudtuk adni mindenhol a világban. Ráadásul a Sonynak (az amerikai forgalmazónak) nagyon nagy tervei vannak vele."

Nemes Jeles László a zsűri nagydíjával Cannes-ban Forrás: AFP/Bertrand Langlois

A ceremónia után a zsűri tagjai sajtótájékoztatót tartottak, amelyen a díjak odaítélésével kapcsolatban faggathatták őket az újságírók. A Saul fiá-ról egyszer eset szó, amikor egy riporter azt kérdezte meg, hogy érezték-e úgy a zsűritagok bizonyos filmeknél, hogy nem volt elég egyszer látni őket. A 26 éves briliáns kanadai filmrendező, Xavier Dolan (Mommy, Képzelt szerelmek) válaszában így fogalmazott:

Amikor kijöttünk a Saul fia vetítéséről, magunkba szálltunk, és nagyon sokáig meg sem tudtunk szólalni.

Még a fesztivál elején láttuk a filmet, de sosem felejtettük el, rengeteget töprengtünk rajta és beszélgettünk róla. Az a típusú film, aminek a hatása lassan ülepszik le az emberben."

A 68. cannes-i filmfesztivál összes díjazottja

Arany Pálma-díj

Dheepan (Jacques Audiard)

A zsűri nagydíja

Saul fia (Nemes Jeles László)

A zsűri díja

The Lobster (Yorgos Lanthimos)

Legjobb rendező

Hou Hsiao-Hsien (The Assassin)

Legjobb színésznő (megosztott)

Rooney Mara (Carol) és Emmanuelle Bercot (Mon roi)

Legjobb színész

Vincent Lindon (La Loi du Marché)

Legjobb forgatókönyv

Chronic (Michel Franco) - Mexikó

Legjobb rövidfilm

Waves (Ely Dagher) - Libanon

Arany Kamera-díj
La Tierra y la sombra (César Augusto Acevedo) - Kolumbia

Tiszteletbeli Arany Pálma-díj

Agnès Varda

Megreszkírozták, bejött

Nem volt törvényszerű, hogy ilyen szerencsésen alakuljon a Saul fia sorsa. A filmet az év elején beválogatták a berlini filmfesztivál Panorama szekciójába, ami több mint tisztességes platform egy magyar film bemutatkozására, ott volt a világpremierje például Tarr Béla Werckmeister harmóniák és Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal című alkotásának is. A Saul fia producerei azonban úgy érezték, még ennél is több van a filmben, és hosszas vacillálás után visszamondták a berlini meghívást.

Hatalmasat kockáztattak, és maximálisan bejött nekik.

Vörösre tapsolta a tenyerét a cannes-i tömeg a magyar filmen

A cannes-i fesztiválpalota 2300 fős nagyterme dugig telt a Saul fia díszbemutatóján, még a földön is ültek. A vetítés alatt döbbent csend honolt, a végén hat percig tapsolt ujjongva a közönség. Jake Gyllenhaal és a Coen testvérek a hátsó sorokból sasolták a filmet.

Az Origo helyszíni riportja a Saul fia cannes-i díszbemutatójáról

A kritikusok magasztalták

A nemzetközi sajtót megdöbbentette Nemes Jeles alkotásának újszerűsége, formai tökéletessége és kíméletlen intenzitása: "A Saul fiá-t rettenetes élmény nézni, de ahhoz minden pillanatában túl izgalmas, hogy levegyük róla a tekintetünket" - írta az Indiewire.

Röhrig Géza a Saul fiában Forrás: Mozinet

A Guardian vezető kritikusa, Peter Bradshaw a legmagasabb osztályzatot adta Nemes Jeles László alkotásának, "kiemelkedő film"-nek nevezte, amely "első filmként még inkább figyelemre méltó". A Variety szerint ennyire "zord és makacsul végigvitt" ábrázolásmódra még nem volt példa a holokauszttal foglalkozó filmek történetében.

A Saul fiá-ban alkalmazott, a The Playlist és mások szerint Az ember gyermeké-hez hasonlító ábrázolásmódot elemeire bontva is dicsérték. Méltatták Erdély Mátyás képeit, a hangeffekteket és Röhrig Géza játékát. A Hollywood Reporter a film egyik fő erősségének tartja a fényképezést, a Sight&Sound főszerkesztője a Saul fia hangsávját az egyik "legrémisztőbb rádiójáték"-nak nevezi, amit valaha hallott, a Screen Daily pedig Röhrig Gézáról írta, hogy "hipnotikus erejű" az alakítása.

Az angolszász kritika egyöntetűen nagy lelkesedéssel dicsérte a filmet, a francia sajtóban találtunk eltérő véleményt. Például a Liberation újságírója szerint a meglepetés elmúltával a film "kínos giccsnek" tűnik majd.

Ha Spielberg szarnak tartaná, az fájna

Nemes Jeles László nem akart semmit sem nyerni Cannes-ban, inkább a szakadék szélét szereti, viszont őszintén meglepődött, hogy a magyarok is értékelik a Saul fiát. Parázott kicsit, hogy valaki előbb csinál az ötletéből filmet, és nem akart licitálni, inkább a nézők képzelőerejére számít.

Cannes-i interjúnk Nemes Jeles Lászlóval

Sok nagyon jó film, kevés remekmű

Az idei cannes-i hivatalos program egyértelműen gyengébb volt, mint a tavalyi vagy a tavalyelőtti. Nem láttunk olyan megkerülhetetlen remekműveket, mint az Adèle élete, a Leviatán, a Lavina vagy A nagy szépség, viszont

volt sok erős film, amivel kapcsolatban egész évben ki fog tartani a lelkesedés.

A leggyakrabban azt a panaszt lehetett hallani, hogy "az előző filmje jobb volt", és ez tényleg igaz volt Audiardra, Sorrentinóra, Joachim Trierre vagy Kore-edára, de ettől még érdemes annak is örülni, hogy egyes rendezők zsinórban képesek szállítani a minőséget a Riviérára.

Mad Max - A harag útja / Agymanók Forrás: InterCom / Fórum Hungary

Sokan rámutattak arra is, hogy a versenyen kívül bemutatott Mad Max - A harag útja és az Agymanók jobb film volt, mint szinte bármi a versenyprogramban, ami jelzi, hogy áll jelenleg a Hollywood–nemzetközi filmvilág, illetve a kommerszfilm–művészfilm közti meccs, de messzemenő következtetéseket azért sem érdemes levonni, mert egy rakás hollywoodi tömegterméknek semmi keresnivalója sem lenne Cannes-ban, míg ez a két leendő blockbuster alapvetően szerzői filmnek is felfogható. Bejött viszont a versenyprogram fiatalítása; a negyven körüli első, második, harmadik filmjüknél tartó alkotók simán leiskolázták például a korábbi Arany Pálma-nyertes Gus Van Santot vagy Nanni Morettit.

A továbbiakban bemutatunk az idei felhozatalból tíz csodás filmet, amelynek érdemes izgatottan várni a magyarországi mozibemutatóját, illetve négy olyan borzadályt, amit ajánlatos kerülni, mint a leprát.

A tíz kedvenc filmünk idén Cannes-ban

Amy

A cannes-i filmfesztivál hagyományosan mostohán bánik a dokumentumfilmekkel, de a Senna rendezőjének (Asif Kapadia) új portréjával kivételt tettek, és versenyen kívüli éjféli vetítésen emlékeztünk a négy éve elhunyt énekesnőre, Amy Winehouse-ra.

Az egykori dzsesszcsodagyerek és popszenzáció az utolsó éveiben drog- és alkoholfüggő roncs lett, akit minden alkalommal olyan perverz érzés volt látni, mint egy tömegszerencsétlenséget, de Kapadia filmje újra megmutatja a nagyszájú, ambiciózus, csillogó szemű észak-londoni zsidó lányt, akinek két albumnyi idő alatt tönkretette az életét egy junkie férj, egy kapzsi apa és a tömegszerencsétlenségekre éhes média. Nagyon megható, de egyben méltó emléket állító, szép film.

- - -

Carol

A Cate Blanchett és Rooney Mara főszereplésével készült gyönyörűséges szerelmi történet minden kockája tökéletes. Elaléltunk az utolsó részletekig kidolgozott látványtól, a meleg, fakó színű enteriőröktől, az ötvenes évek megunhatatlan szépségétől.

És mindez csak a háttér a két színésznő magával ragadó játékához: az érett nő és a fiatal lány között kialakuló vonzalom az első pillanattól fogva beszippant, és szívdobogva, szinte transzban vártuk a végkifejletet.

- - -

Comoara (The Treasure)

Corneliu Porumboiu román rendező filmjének sztorija annyira egyszerű, hogy szinte csoda, hogyan tudott belőle kihozni egy másfél órás filmet, és még nagyobb csoda, hogy egy pillanatig sem lehet unatkozni rajta.

Van egy férfi, aki meg akarja keresni azt a kincset, amit nagyapja ásott el a család egykori birtokán, rábeszéli szomszédját, hogy szerezzenek egy fémdetektort, és indulhat a kincskeresés, méghozzá a román hiperrealista drámákból már ismerős elemekkel tarkítva: hétköznapi nyomorúságok, apró ügyeskedések, hivatali szerencsétlenkedések. Poromboiu azonban ezekből nem valami nyomasztó drámát kerekít, hanem egy mai mesét klassz csattanóval.

- - -

Dheepan

Jacques Audiard zsinórban negyedszerre került be a versenyprogramba, pedig a francia helyekért mindig óriási a tülekedés. Az ő esetében mégsem panaszkodik senki, hiszen mindig következetesen magas minőséget képvisel. Marion Cotillard, Vincent Cassell, Tahar Rahim és Romain Duris után bármelyik francia sztárt megszerezhette volna, de Srí Lanka-i menekültekről szoló új filmjéhez új arcokat keresett.

A film nem is lehetne aktuálisabb, és tulajdonképpen kötelezővé kellene tenni a bevándorlásellenes szólamokkal politikai tőkét kovácsoló populista politikusok számára, bár az ellentmondásos befejezés miatt félő, hogy pont nem a megfelelő következtetéseket vonnák le.

- - -

Green Room

A cannes-i válogatók fontosnak tartják, hogy minden létező műfajból bemutassák a legmagasabb minőséget képviselő filmeket, és a Green Room a maga zsánerében (szerintünk horror, a rendező ostromfilmnek nevezte) ugyanolyan kiemelkedő alkotás, mint mondjuk a Carol (párkapcsolati dráma) vagy a The Lobster (abszurd komédia).

A Green Room fergetegesen vicces és veszettül izgalmas, és azzal is kiemelkedik a horrorfilmek mezőnyéből, hogy az utolsó mellékszerepet is príma színészek játsszák. Voltak páran, akik hiányolták belőle Jeremy Saulnier rendező előző filmje, a szintén itt debütált Blue Ruin mélyebb mondanivalóját, de a zsigeri hatás annyira erős, hogy a cannes-i közönség hangosan hüledezett és szűkölt a vetítés alatt. Nem tudtunk rájönni, hogyan csinálta Saulnier, de a Green Room-ban minden egyes fejlövés, hasfelvágás és torokmarcangolás olyan ütős, mintha a rendező feltalálta volna a filmes brutalitás ábrázolásának az eddiginél egy sokkal effektívebb módját.

- - -

Ifjúság (Youth)

Michael Caine mint legendás zeneszerző, Harvey Keitel mint filmrendező, Jane Fonda mint excentrikus díva: Paolo Sorrentino filmjében színészóriások alakítanak művészóriásokat.

Az Ifjúság ugyan nem múlja felül az olasz rendező előző filmjét, A nagy szépség-et, inkább az onnan ismerős témákat és elemeket veszi elő újból, de azokból ismét olyan varázslatos két órát teremt, amely alatt nem azon izgulunk, hogy a szereplőkkel mi fog történni a következő percekben, hanem azon, hogy mit fogunk látni a vásznon. Hogy lehet-e még szebb beállításokat, még egyedibb képeket létrehozni, még meglepőbben kombinálni egy popszámot egy hipnotikus látvánnyal. Sorrentinónak ez újra és újra sikerül.

- - -

The Lobster

Amint feltűnik a vásznon a szemüveges, enyhén pocakos, joviális könyvelőnek kinéző Colin Farell, sejthető, hogy valami nagyon jópofa dolog vár ránk, de Yorgos Lanthimos görög rendező abszurd társadalmi disztópiája minden várakozásunkat felülmúlja.

A film, amely egy olyan elképzelt jövőben játszódik, ahol az egyedülállókat egy luxushotelbe zárják, ahol 45 napuk van arra, hogy párra leljenek, különben állattá operálják át őket, egyszerre elképesztő, szürreális mese és iszonyú pontos, kegyetlen szatíra. A szinglihotel idióta üzemeltetőinek őrültebbnél őrültebb ötletei láttán csak kapkodjuk a fejüket, miközben végig ott motoszkál a fejünkben, hogy bőven van olyan politikusunk, aki ha állattá talán nem is operálná a szingliket, büszkén és perverz élvezettel mászik bele az emberek magánéletébe. Ebbe pedig röhögés közben is dermesztően félelmetes belegondolni.

- - -

Our Little Sister / Mustang

Hiába alkudoztunk napokig, hogy le tudjuk csökkenteni tizesre a legjobb filmek listáját, az utolsó pillanatban mégis csalni kell. A fesztivál legelején mutatták be a versenyprogram cukiságbombáját, a japán Kore-eda újabb elbűvölő filmjét, ezúttal három fiatal felnőtt nővérről, akik magukhoz veszik tizenéves féltestvérüket, ami felforgatja az életüket.

Our Little Sister (fent), Mustang (lent) Forrás: Cannes Film Festival

Az utolsó napon viszont sikerült megnézni a Rendezők kéthete egyik díjnyertes filmjét, a török Mustang-ot, ami hasonló témájú: szüleik halála után nagyszüleik nevelik az öt lánytestvért egy észak-törökországi faluban, meglehetősen konzervatív közegben. A lányok viszont csak szórakozni akarnak, nem az az életcéljuk, hogy belenyugodjanak a nagyszüleik által leboltolt kiházasításukba. Cannes napokig a "tűsarokgate-től" volt hangos, közben inkább ilyen filmekkel kapcsolatban kellene a feminizmusról beszélni.

- - -

Saul fia

Még ha nem is nyerte volna meg a zsűri nagydíját, az idei fesztivál nekünk, magyaroknak akkor is a Saul fiá-ról szólt. Az új évezredben először volt itt versenyben magyar elsőfilm, sőt az utóbbi tizenöt év magyar versenyfilmjei közül a Saul volt az első, ami a főszekció legjobban fogadott filmjei közé került, amiért küzdöttek a nemzetközi forgalmazók, és amelyre egymást taposva tódultak a nézők.

Mi személyesen is először tudtunk istenigazából, egy emberként lelkesedni és szorítani a magyar film sikeréért, és ez azért van, mert Nemes Jeles László újszerű megközelítéssel, remek vizuális érzékkel és a történelmi filmekre jellemző pátosz és heroizálás mellőzésével próbálta meg vászonra vinni a vászonra vihetetlent.

- - -

Sicario

Kevés elcsépeltebb téma van a hollywoodi filmekben, mint a drogok elleni háború mexikói képregénygonoszokkal és brutális leszámolásokkal, mégis Denis Villeneuve-nek, a kanadai, de újabban Hollywoodban alkotó (Fogságban, Enemy) rendezőnek sikerült friss megközelítést alkalmaznia.

A mindig briliáns Roger Deakins kamerája helikopterként pásztázza a mexikói határt, lüktet a nyugtalanító zene, és együtt nyomulunk az amerikai kábítószerellenes szuperkommandóval, mintha Bin Ladent vadásznánk éppen le. A Zero Dark Thirty-vel a hasonlóságot a központi női figura (Emily Blunt eddigi karriercsúcs-alakítása) is sugallja, bár őt végül némileg elhomályosítja az elképesztően veszélyes és karizmatikus Benicio del Toro.

+ + +

A négy legnagyobb csalódás idén Cannes-ban

Love

Az idei fesztivál egyik nagy talánya volt, hogy vajon milyen forradalmi dolgot talál ki Gaspar Noé, amitől 3D-s szerelmesfilmje több lesz egy szimpla pornónál. A megfejtés: semmilyet. A Visszafordíthatatlan rendezőjének az elmúlt hat évben egy fél fia új ötlete sem támadt, a Love egy dögunalmas kínszenvedés, amelyben tehetségtelen színészek által játszott antipatikus figurák felváltva dugnak, nyavalyognak és hisztiznek. Noéról pedig kiderült, hogy rémesen rossz a humora, valamint érzelgős is tud lenni.

- - -

The Sea of Trees

Ez a végtelenül nyálas, közhelyes dráma csúnyán véget vetett Matthew McConaughey öt éve tartó nyerő szériájának, és egy új mélypontot jelent Gus Van Sant a hét évvel ezelőtti Milk óta amúgy is gyengélkedő karrierjében. Már arra is gondoltunk, hogy direkt raktak be egy ennyire gyenge filmet a versenyprogramba, hogy születhessen pár "mit keres ez a förmedvény a cannes-i versenyben?" cikk.

- - -

A Tale of Love and Darkness

Natalie Portmanre lehetetlenség haragudni, és ha másért nem, legalább azért megérte, hogy eljött Cannes-ba, hogy Nemes Jeles Lászlóval pózolhatott, de a rendezést, azt nem kellene erőltetnie. Legalábbis, amíg komolyan gondolja, hogy a törtenelmi sebeket ilyen giccses, szájbarágós filmekkel lehet begyógyítani.

- - -

Marguerite és Julien

Valérie Donzelli előző filmjét, a Szemünk fényé-t imádtuk, mivel bátor volt, őszinte, érzelmes. A 17. században élt nemesi származású testvérpár, Marguerite és Julien de Ravalet vérfertőző szerelmét bemutató idei filmje azonban az első pillanattól kezdve taszítja a nézőt. Minden magyarázat nélkül ott áll előttünk ez a két szép ember, akiket sem megérteni nem tudunk, sem azonosulni nem lehet velük, sem izgulni értük, csak grimaszba rándult arccal nézzük, mit művelnek egymással.