A film minőségétől függetlenül két dolog miatt rögtön meg kell dicsérni a Holnapolisz-t (Tomorrowland). Először is üdítő, hogy egy olyan nyári szuperprodukcióra ülhetünk be, ami végre se nem folytatása, se nem remake-je semminek.
Egyedül a Holnapolisz csalogatja be a nézőt azzal az ígérettel, hogy egy teljesen új világ tárulhat fel előtte.
A képet azért árnyalja, hogy a Tomorrowland egy bejáratott márka, a gyártó cég (Disney) vidámparkjaiban már évtizedek óta működnek ezzel a névvel ellátott részlegek, ahol lehetséges jövőképekkel szórakoztatják a látogatókat.
Másodsorban a film felvezető kampánya nagyon ügyesen titkolta el a fordulatok jelentős részét. Manapság, ha egy agyonreklámozott látványfilmnél összeszámoljuk, hogy a produkció hány százalékát nézhettük meg már a premier előtt kis darabokban, előzetesek és kiadott részletek formájában, elkeserítően nagy számot kapunk.
A Holnapolisz reklámkampánya nem rontotta el a szórakozásunkat. Úgy szűrték meg az információkat, hogy a harmadik legfontosabb szereplő villanásokra tűnik csak fel az előzetesekben, és olyan irányt vesz a történet, amire előzetesen nem is gondoltam volna. A Holnapolisz tényleg képes meglepni a nézőjét, és ez örömteli újdonság a mai szuperprodukciók mezőnyében.
A Holnapolisz-nak abból van elege, hogy a mostani filmek csak összeomlott civilizációkban, búskomor disztópiákban tudnak gondolkodni, ha a jövőt állítják a célkeresztbe (lásd: Mad Max - A harag útja). Az éhezők viadala-sorozattal ellentétben ez az ifjúsági kalandfilm nemcsak a főhős személyén keresztül, hanem egy ideális világ bemutatásával is szembeszáll a pesszimista jövőképekkel.
Itt a holnap városa egy technikai újdonságokkal teli, klassz hely, ahol az embernek tátva marad a szája.
A vetítés óta arra vágyom, hogy abba a többszintes, futurisztikus úszómedencébe én is beleugorhassak.
A baj az, hogy erre a csodálatos, talán nem is létező helyre nagyon nehéz eljutni. Még nagyobb baj az optimistán gondolkodó, tettvágytól buzgó Casey Newton (Brit Robertson) számára, hogy senki sem ügyködik azon, hogy egy ilyen helyet létrehozzon. A Holnapolisz világában az emberek nem törik a fejüket a földet érintő problémák megoldásain (túlnépesedés, globális felmelegedés stb.), csupán búslakodnak miattuk.
Igazán nagy baj azért nincsen.
Mivel amerikai a film, ezért azt üzeni, hogy gondolkozzunk optimistán, legyünk kitartóak, és minden problémát megoldhatunk.
Akár még a világot is megmenthetjük.
A Holnapolisz addig tudta a figyelmemet lekötni, amíg kitart a sci-fikre oly jellemző rácsodálkozás állapota, illetve amíg a titok, ami után a főszereplő kutat, még csak a távolban dereng. A makacs kamaszlány egy kitűzőt szorongatva betekintést kap a futurisztikus város világába, de hogy igazából eljuthasson oda, kell egy remeteként élő feltaláló (George Clooney) segítsége is. Robertson és Clooney egyedül és párban is szimpatikus, de a Hugh Laurie-ben rejlő lehetőségeket elfelejti kihasználni a film.
Ahogy haladunk előre, gyilkos robotok bukkannak fel, egy popcornfilmekhez képest szokatlanul bátor és szokatlanul szomorú szerelmi szál körvonalazódik, illetve egy olyan játékboltba lép be a főszereplőlány, amely tele van kultikus filmekből származó relikviákkal. A geekektől eksztázisba fognak esni, miközben azt számolgatják, hány kedvencükből van valamilyen tárgy az üzletben.
Az elhelyezett apróságok és a néha felbukkanó kedves humor további színeket ad a Holnapolisz-hoz, de sajnos a város utáni kutatással párhuzamosan túlzásba viszi a film az optimista életszemlélet sulykolását, és ezzel épp az ellentettjét váltja ki a kívánt hatásnak. A záró képsorokon jövőnk megmentői helyett én csak bárgyún vigyorgó szektásokat láttam, hiába akart valami egészen mást sugallni a film.
A Holnapolisz sikere ott dől el, hogy a néző hogyan reagál a film által nagy erővel sugalmazott pozitív gondolkodásmódra.
A másik fő probléma a nagy titok leleplezésével kapcsolatos. Az mindenképpen dicséretes, hogy meglepő irányt vesz a Holnapolisz, de amiről lehull a lepel, az egy háttérhatalmakról hablatyoló, nevetséges összeesküvés-elméletre hasonlít. A Holnapolisz forgatókönyvét Damon Lindelof jegyezte, ő írta a Prometheus-t és a Lost-ot, és most sem tudta elkerülni a rá jellemző hibákat. Elgondolkodtatónak szánta a végkifejletet, zavaros hülyeség lett belőle.
A Verne Gyula-i hagyományokhoz hű, pozitív, jelen esetben egyszerre nosztalgikus és futurisztikus jövőképekre szüksége van a mozinak. Holnapolisz kinézete konkrétan a hatvanas évek űrkorszaki álmait viszi tovább, de ehhez egy intelligensebb forgatókönyv is kellett volna, ami nem elégszik meg annyival, hogy már a film elején is a szánkba rágott üzenetet ismételgeti.
A Holnapolisz akkor ér célt, ha tettvágyat ébreszt a nézőjében az ambíciói kiélésére. Szerintem ez sokakkal akár meg is történhet, de belőlem csak azt a fájó gondolatot váltotta ki, hogy ebből egy kiemelkedő film is lehetett volna, ha a rácsodálkozás élménye után a kaland vége nemcsak meglep, hanem érzelmileg is magával ragad.