Melissa McCarthy elképesztő átalakuláson ment át az elmúlt tíz-tizenöt évben. Volt duci-cuki szomszédlány (Szívek szállodája), duci-vicces szerelmes (Mike és Molly), aztán valami történt, és ő lett a gusztustalan dagadék, aki az asztal alá böfögi a férfikollégáit.
Túltolta. Az elmúlt öt évben már harsány volt, pszichotikus, ordenáré és agresszív. A lány, aki mindent bevállal, hogy a világ ne a túlsúlyával foglalkozzon: ő lett a kövér osztálytársad, aki péppé veri azt, aki szórakozik vele, és aki a legnagyobbat fingja az igazgatónő beszéde alatt. McCarthy eddigi legnagyobb sikereiben mindig elvitte a balhét: a Koszorúslányok-ban, a Személyiségtolvaj-ban vagy a Női szervek-ben ő volt a kínos, bunkó, vállalhatatlan karakter a vékony komikák/komikusok oldalán.
És akkor itt ez a film, A kém (Spy). Félve néztem meg, mert akkorákat és annyit nem tudok beszarós-böffentős poénokon röhögni, mint ahogy azt McCarthy jól bevált sikerkaraktere elvárná tőlem. De szerencsére történt valami, mert így negyvenöt felé kapott egy főszerepet egy olyan filmben, ami végre nem kizárólag a hősnő bélműködésére és kilóira épül.
Ironikus módon a film egyetlen fingása sem az, aminek látszik.
Izgalmas, nem?
Az író-rendező Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek) harmadszor már mert főszerepet adni McCarthynak, és azt úgy is írta meg, hogy hőséről, Susan Cooper CIA-ügynökről ne egy dagadt, valahol mélyen érző szívű véglény jusson eszünkbe, hanem egyszerűen csak egy érző szívű lény. Az agresszióból akció lett, a vulgárisból esendő. Hamar megszeretjük Susant, és drukkolunk neki.
A kém úgy is szórakoztató tud lenni, hogy első pillantásra még mindig a pluszkilókkal nevettet ("Maga úgy néz ki ebben a ruhában, mint egy dagadt Darth Vader"), de Feig könyve rögtön az első perctől tisztázza, Susanban minden megvan, amivel hőse magával ragadhatja a nézőt: ez egy penge CIA-ügynök, akinek metsző a humora, jó a szövege, és tele van érzelmekkel.
Egy ilyen karakterrel nem nagyon lehet mellényúlni; ez a film lelke, ha ez működik, minden működik.
"Anyám mindig mondta: csak attól, mert kövér vagy, nem vagy még nagy ember" - sóhajt fel a film elején Susan, és mi tudjuk, hogy de, de, nagy dolgokat fog ő véghezvinni.
A hős rendben van, indulhat a kémfilmparódia. Mert Bond-filmeken fogunk röhögni, ez biztos már a főcím első pillanatától. Jude Law, aki egyértelmű választás lehetett volna a 007-es ügynökre Pierce Brosnan leköszönése után, de valamiért mégis a nehéz sorsú orosz favágókra emlékeztető Daniel Craig lett az újkori Bond, szóval Jude Law itt most csodálatos komolysággal mórikálja magát a nárcisztikus, öntelt és finoman korlátolt, kontinensről kontinensre repkedő szuperügynök, Bradley Fine szerepében.
Zimány Lindát egy jelenetben sem láttam az oldalán, de aztán ezzel is megbékéltem, mert Law és McCarthy minden közös jelenete tökéletes: Susan, mint a hajdani Moneypenny, rajong Fine-ért, Fine ezt elégedetten nyugtázza, majd még elégedettebben belenéz a tükörbe. Amikor bekövetkezik a kiszámíthatlan, a szerelmes Susan összeszedi minden bátorságát, és a CIA-s íróasztala mögül beleugrik egy őrült európai-budapesti-balatoni kalandba.
Ha Jude Law James Bondot parodizálja, akkor Jason Statham meg szinte minden eddigi saját főszerepét: igen, ez az a hihetetlen pali A szállító-filmekből meg a Crank-ből, aki magát éleszti újra defibrillátor helyett egy kocsi aksijával, csak itt még henceg is a kalandjaival.
Statham fergetegesen, faarccal játssza Rick Ford szuperügynököt,
az éjsötét bunkót, aki szép lassan megtanulja értékelni Susant, hogy a végén elégedetten elhajózzon a magyar tengeren, bele a végtelen messzeségbe.
A gonosz Bond-lány szerepében Rose Byrne halványabb, mint a többiek, nem született komika, mint McCarthy, a hajkoronája viszont lenyűgöző. Feltűnik még a csodálatos brit stand-upos, Miranda Hart, mint Susan legjobb barátnője és ügynöktársa ("a Zsiráf"), a remek Allison Janney (Az elnök emberei, Juno), és maga 50 Cent, valamint egy titokzatos, gyönyörű bérgyilkosnő (Nargis Fakhri), de az utóbbi szálból egy szót sem értettem, mert azt Feig elfelejtette megírni.
Igen, kicsit hosszú a két óra, és a vége felé már kicsit túl sok a súlytalan kavarodás, meg az agyament hajsza, de hát mondhatják, hogy ennek is helye van egy Bond-paródiában.
Sugárzik erről a filmről, hogy végigröhögték a készítését:
vicces emberek gyűltek itt össze, és megtartották az egyensúlyt a mocskos szavak és a jó poénok között. Jó színészek, jó karakterek, jó szövegek. Végre lehet röhögni a moziban.