Kihallgatószobában nyitunk. Jesse Eisenberg megbilincselve, összeverve, idegesen dobog a lábával. Bejön egy öltönyös, kipakolja a dossziéját. Villanásnyi képek. Véres kanál. Serpenyő. Fura rajzok egy űrhajós majomról. Felirat: "Gyere hozzám feleségül."
Tekerjük vissza az elejére. És tekerjünk közben egy spanglit.
Mike Howell (Jesse Eisenberg) átlagos sztóner srác egy álmos kisvárosban. Az életében nincs sok izgalom: reggel bemegy dolgozni a helyi közértbe, betép, rajzolgat, az árut rendezgeti. Este kicseréli a napi akciót hirdető neontábla feliratát, aztán hazamegy a csajához. Phoebe (Kristen Stewart) a legjobb dolog az életében.
Sőt, az egyetlen jó dolog. Ez a lány borzasztóan szereti.
Pedig Mike nem könnyű eset: rendre pánikrohamok törnek rá, legutóbb épp akkor, amikor elutaztak volna Hawaii-ra. Füves kábulatában levezeti az élete nagy metaforáját, miszerint ő egy fa, amely képtelen mozdulni, Phoebe meg a nekicsapódó autó, amely tovább száguldana, ha a fa nem állná útját. Mike mindenesetre nagyon szeretné, ha ezt az egy dolgot legalább nem cseszné el - ezért is lapul a zsebében a jegygyűrű, amivel meg akarja kérni Phoebe kezét.
Aztán egy nap betoppan a boltjába egy ballonkabátos, napszemüveges nő a CIA-től (a csodálatos Connie Britton), és elhangzik tőle a kód, amely felébreszti a vidéki srácban lakozó szuperkémet. Merthogy Mike mégsem csak egy átlagos sztóner.
Az átlagos sztónerek ugyanis nem tudnak egy kanállal kinyírni két képzett gyilkost.
Mike viszont éppen ezt teszi. És szüksége is van ezen képességére, ugyanis a CIA-s nő nemezise, a pojáca Yates (Topher Grace) egy komplett hadsereget uszít rá. Mike maga mellé veszi hát a csaját, és együtt sodródnak akciójelenetről akciójelenetre, a fél várost lepuszítva.
A BeSZERvezve (édesjóistenem, ez a magyar cím pofont érdemel) elsősorban azért izgatott, mert hat év elteltével újra összehozta a Kalandpark nyerő párosát, és örömmel jelentem, a "bevált recepten ne változtass"-elv maximálisan kifizetődött. A filmet az Eisenberg és Stewart közti kémia önmagában elviszi a vállán,
iszonyú jók és szerethetők együtt, az első perctől elhiszem nekik, hogy elválaszthatatlanok,
hogy tűzön-vízen kitartanak egymás mellett.
A film első negyed órájában annyira hiteles, ahogy külön kis szigetet alkotva élik az életüket, és megvívják a mindennapi harcaikat a srác neurózisaival, hogy akár egy szomorkás indie filmet is elnéztem volna velük, robbanások és lövöldözések nélkül. Amúgy mindketten a szokott figurájukat hozzák. Eisenberg hadar, mint a motolla, izeg-mozog, ficánkol, zsíros haja mosogatórongyként lóg az arcába, a kedvenc jelenetem, amikor csapzott pulikutyaként téblábol egy oszlopba kapaszkodva, miután pikkpakk kivégzett két kommandóst.
Stewart pedig sokadszorra bizonyítja, hogy csak azért, mert az Alkonyat-szériát alvajáróként csinálta végig, attól még egy jó filmben élettel teli, vagány és talpraesett csajt is tud alakítani. És még akciósztárnak is meggyőzőek: van egy jelenet, amiben Stewart a földön fekve, csurom véresen vigyorogva bemutat a középső ujjával az egyik gonosznak,
na, az maga a képkockába foglalt menőség.
A BeSZERvezve tehát jó főhős párosra alapoz, és nem is veszi túl komolyan magát, totál képregényes, karikatúraszerű, leginkább a Mark Millar-adaptációkra, a Ha/ver-re vagy a Kingsman: A titkos szolgálat-ra hajaz. A szereplőknek kódnevük van (Észlény, Keményfiúk), a főgonosz abszurd henchmanjét, akit Walton Goggins alakít, konkrétan úgy hívják, hogy Hahota, és a karaktere arról szól, hogy eszelősen vihog, mint a sakál. (De kinek kell árnyalt jellemrajz, amikor Goggins élvezettel átmegy full pszichopatába.)
A szereplők folyton reflektálnak arra, hogy mennyire valószerűtlen és abszurd ez az egész kémesdi, Mike először dalszövegnek hiszi Lassiter kódolt zagyvaságát, Yates meg szóvá teszi, hogy a csapatszállítóban bevetésre váró katonák vajon egész nap odabent üldögélnek-e kukán, vagy azért csinálnak-e mást is.
Az önreflexió és önirónia azonban önmagában még kevés, Max Landis forgatókönyve vékonyka, fókuszálatlan, mint egy füves világmegváltó eszmefuttatásai. Ami azért csalódás, mert Az erő krónikája című okos szuperhősfilmje óta arra várok, mikor rukkol elő végre egy hasonlóan nagy dobással.
Hát, nem most.
Aki hallotta már esetleg Landist podcastekben vagy interjúk során beszélni, az tudja, hogy a fiatal íróban tombol az energia, csak úgy ontja magából a frappánsabbnál frappánsabb szinopszisokat, mint egy bespeedezett ötletgyáros. A BeSZERvezvé-t nézve az az érzésem támadt, hogy Landis megállt a puszta szinopszisnál, és nem vesződött azzal, hogy a vázlatos sztorit rendesen ki is dolgozza.
Vannak benne jó ötletek, de csak úgy véletlenszerűen egymásra hányva,
lógnak a levegőben, mint Eisenbergen a hawaii mintás ing.
A film néha megfeledkezik egyes szereplőkről, akik aztán minden előzmény nélkül akkor és ott bukkannak fel, amikor és ahol a cselekmény megkívánja. A háttérsztori kusza és zavaros, a titkos kormánykísérletről csak az nem derül ki, hogy mi volt a lényege, a CIA-n belüli frakciók nagy katyvaszt alkotnak.
Az összecsapottság és az eredetiség hiánya feleannyira sem zavarna, ha a film közben pimaszul vicces és lehengerlően szórakoztató volna, de mindkét kritérium csak mérsékelten teljesül. A poénok jók, jók, de csak elvétve késztetnek hangos nevetésre. A bunyók és a lövöldözések jók, jók, de egyik akciójelenet sem váltott ki olyan tapsikolós katarzist, mint a Kingsman templomi őrülete.
Nima Nourizadeh (Projekt X) nem egy Matthew Vaughn-kaliberű rendező, és elköveti a jelenkori hollywoodi akciófilmek tipikus szarvashibáit -
a kézikamera rángatózik, az indokolatlanul sűrű vágás egy hosszabb, vágatlan jelenetet leszámítva kiheréli a koreográfiát.
A 16-os karikának megfelelően fröcsög a vér, reccsennek a csontok, beleáll a húsvágó bárd a fejbe, a találékony Jesse Eisenberg bevet minden létező konyhai eszközt fegyverként. Így is súlytalan az egész, de legalább laza. És hát végül is mi mást várjunk egy sztóner akcióvígjátéktól.