Szállj már le arról a nyüves kötélről, édes fiam!

Robert Zemeckis rendező a Vissza a jövőbe harmincadik évfordulójára időzítette új filmjét, melyben megint egy fiatal álmodozó vállalkozik nyaktörő dolgokra - ezúttal kötélen sétál a World Trade Center két épülete között. A Kötéltánc nagy attrakciója valóban lélegzetelállító, épp csak épkézláb, szórakoztató filmet felejtettek el kanyarítani köré.

Öt-hat éves lehettem, amikor a szüleimmel Veronában nyaraltunk. Volt egy új szerzeményem, egy klafa, bontatlan kalózos szett, műanyag karddal, szemkötővel meg felhúzható kampókézzel, abban gyönyörködtem, miközben gyanútlanul másztam felfelé a Lamberti-torony lépcsőjén. Aztán lenéztem a tetejéről, és megfordult velem a világ. Kivert a víz a szédítő mélységtől, gyorsan olyan messzire hátráltam, amennyire tudtam, és ott vártam ki, amíg a többiek a panorámában gyönyörködnek. Utána órákig nem tudtam összeszedni magam, még a kampókéz sem nyújtott vigaszt, és évekig nem mentem tornyok közelébe.

A film utolsó húsz perce zsigeri hatást vált ki - Joseph Gordon-Levitt a Kötéltáncban Forrás: InterCom

Még csak tériszonyosnak sem kell lenni ahhoz, hogy a Kötéltánc utolsó húsz perce ugyanilyen zsigeri, fizikai hatást váltson ki az emberből. Az igaz történetet elbeszélő film arra a jelentsorra van kihegyezve, amelyben Philippe Petit (Joseph Gordon-Levitt), a francia artista, életművész és kalandor kifeszít egy drótkötelet a World Trade Center két tornya közé, majd átgyalogol rajta. A veronai torony 84 méteres volt; a Világkereskedelmi Központ épületei 415 méter magasra nyúltak. A kamera pedig egyenesen a kötélre teleportál, a 415 méteres mélység fölé.

A Kötéltánc azon ritka filmek egyike, amelyekben indokolt a 3D, és csakis térhatásban javasolt a megtekintése,

lehetőség szerint IMAX-moziban, minél több dimenziót érdemes latba vetni a maximális befogadás érdekében. Attól a perctől, hogy Petit rálép a kötélre, megnyílik a talaj a lábunk alatt, kalapál a szívünk, liftezik a gyomrunk, és azon imádkozunk, hogy ez a sültbolond szálljon már le végre arról a tetves kötélről. Kicsit olyan, mintha egy vidámparki attrakció keretein belül rekonstruálták volna a mutatványt, de a megvalósítás mindenképpen csillagos ötös, a vizuális effektek ijesztően valószerű környezetet teremtenek (csak egy érthetetlenül béna, démoni madár érkezése töri meg az illúziót).

Csak előtte van még másfél óra üresjárat - Joseph Gordon-Levitt a Kötéltánc című filmben Forrás: InterCom

Ha a film teljes játékidejét ez a húsz perces jelenet tenné ki, akkor gondolkodás nélkül elzavarnék mindenkit a moziba. Sajnos a tényleges kötéltáncot megelőzi cirka másfél órányi tömény üresjárat: amilyen feszült, lebilincselő és ámulatba ejtő a tetőpont, olyan gyatra az odáig vezető út. Pedig Petit története önmagában fordulatos: ahogy a hatóságok elől menekül illegális mutatványai miatt, ahogy cinkostársakat gyűjt maga köré az akcióhoz, ahogy a nagy akció során szinte semmi nem megy zökkenőmentesen, azt profi forgatókönyvírók sem építhették fel volna jobban.

Valahol a Kötéltánc mélyén rejlik is egy pimasz, szórakoztató heist-film, olyan, amilyet Alan Silvestri Mission: Impossible-ös zenéje is ígér. Nehéz volna elszúrni, véljük, de Robert Zemeckisnek valahogy mégis sikerül: a forgatókönyvet társíróként jegyző Christopher Browne-nal mindent elkövetnek, hogy véletlenül se élvezhessük a filmjüket. Hiányzik belőle a lendület, az izgalom, unalmasan sorjáznak egymás után a kötelező körök, a csapat összeszedése vagy a terv. Majd’ minden fejezet túl van nyújtva: ez alól még a finálé sem kivétel, amely vagy öt perccel hosszabb a kelleténél.

Ennek a lánynak állítólag vannak álmai - Charlotte Le Bon és Joseph Gordon-Levitt a Kötéltáncban Forrás: InterCom

Ugyanaz igaz a Kötéltánc-ra, mint Zemeckis előző filmjére, a Kényszerleszállás-ra: kapunk egy szájtátós, torokszorító jelenetsort, azon kívül meg egy vontatott, lötyögő, amorf tákolmányt. Semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna ezernyi más filmben, elcsépelt elemekből építkezik, melynek következtében ez az egyedülálló sztori elveszti minden specifikusságát. A szereplők kötelességtudóan felmondják a szokásos szólamokat az álmok beteljesítéséről, sose adjuk fel a harcot, az ember bármire képes, csak hinni kell benne, mi meg türelmetlenül legyintünk, hogy

elég a dumából, lássuk végre a medvét.

Zemeckis viszont nem bírja befogni a száját. Nemcsak csikorgó, modoros párbeszédekkel ostoroz minket (nem tudtam eldönteni, hogy ez a szinkron hibája-e, de kétlem, hogy eredetiben sokkal gördülékenyebbek lettek volna a dialógok), hanem az utóbbi idők egyik legrosszabb narrációjával is. Ironikus, hogy Gordon-Levitt a film elején belenéz a kamerába, és kijelenti, arra a kérdésre, hogy miért hajtotta végre az akcióját, szóban nem tud válaszolni, inkább megmutatja, majd másfél órán át semmi mást nem csinál, mint szóban magyarázza, mi történik éppen a vásznon. (Mindezt olyan szinten, hogy amikor Petit bemegy egy ajtón, akkor Gordon-Levitt készségesen narrálja, hogy "bementem az ajtón".) Zavaró, felesleges, és még hülyének is néznek vele, azt pedig senki sem szereti.

Elcsépelt elemekből építkezik - Joseph Gordon-Levitt a Kötéltánc című filmben Forrás: InterCom

Joseph Gordon-Levitt amúgy fizikálisan jó választásnak bizonyult a főszerepre, az alkata, erőnléte, mozgása hiteles, jól mutat a kötélen, mint akit arra teremtettek, hogy egy rúddal egyensúlyozzon a magasban. A sármjával jól szokta leplezni, de Gordon-Levitt alapvetően feszkós, merev, kissé görcsös színész, amit a film kétharmadáig nem sikerül levetkeznie, csak utána simul ki az arca, és válik természetessé.

Ahhoz képest, hányszor elhangzik, hogy milyen őrült, nem elég lehengerlő a figurája,

csak egy snájdig, akaratos fiúcska, nem pedig nyughatatlan, lánglelkű kópé, akiről elhiszem, hogy bárkit képes a hatása alá vonni, és cinkostársai a világ végére is követik.

De ő legalább nem olyan jellegtelen, mint a cinkosai. Van a fotós. Van a tériszonyos. Van a ripacskodó Ben Kingsley, mint zsémbes mentor, kelet-európai akcentussal. Van két ostoba sztóner: ők az egyedüliek, akik az akció során berezelnek, én tényleg nem értem, mit ártottak Zemeckisnek a hippik, de hogy a Forrest Gump óta vehemensen gyűlöli őket, az is biztos.

Valamiért nagyon utálja a hippiket - Steve Valentine, Benedict Samuel, Cesar Domboy, Charlotte Le Bon, James Badge Dale, Joseph Gordon-Levitt, Clement Sibony és Ben Schwartz a Kötéltáncban Forrás: InterCom

És persze van kötelező barátnő is. A film legkínosabb jelenete, amikor Petit pantomimezve összejön a triviális dalokat éneklő Utcazenész Lánnyal a közhelygyárból rendelt "bohém Párizsban", majd öklömnyi gyertyák fényében egy zongoránál romantikáznak. Annie (Charlotte le Bon) szerepe kimerül annyiban, hogy támogatja a pasiját, aztán a végén faképnél hagyja, hogy megvalósítsa a saját álmait - kár, hogy nem derült ki, mik azok.

A nagy kérdés, hogy szükség volt-e egyáltalán a Kötéltánc-ra, ugyanis az a pimasz heist-film, amit vártam tőle, egyszer már elkészült. James Marsh 2008-as, Oscar-díjas dokumentumfilmje, az Ember a magasban ugyan nem képes zsigerien közvetíteni, hogy milyen érzés lenézni négyszáz méter magasról, de egyébként minden tekintetben köröket ver Zemeckis filmjére. Nála hatalmába kerített a varázslat. Nála szavak nélkül is megértettem, mire volt jó ez az egész, engem is elkapott a nemtörődöm, provokatív lázadás hevülete a hétköznapok szürke banalitása ellen.

Ott elkapta a nézőt a lázadás hevülete - Az igazi Philippe Petit az Ember a magasban című filmben Forrás: Magnolia Pictures

A Kötéltánc-ban vajmi kevés születik meg ebből, egyszerre túlírt és kidolgozatlan. Marad a technikai bravúr, a látvány, amibe beletartozik a Világkereskedelmi Központ képe is, mely az amerikai nézők számára alighanem érzelmi többlettel ruházza fel a sztorit. Erre utal a zárókép és az utolsó, szomorúan ironikus mondat. De még ez is működött volna szöveg nélkül.