Hogy a hal mindig a fejétől bűzlik, régóta tudjuk. Odafönn, a hatalom környékén bármikor lehet találni mocskos történeteket, de hogy ne legyen belőle baj, legjobb a múltban keresgélni. A legtöbb stikli - még a grandiózusabb fajta is - egyszer csak banális véget ér: jön egy kívülálló, akinek már nem érdeke fenntartani, inkább leleplezi.
A Fekete mise (Black Mass) is erre a sémára épül, de az alaphelyzete tényleg elképesztő, mivel valóban megtörtént: Boston déli körzetének gengsztervezére több mint egy évtizeden át (1975-től a 1990-ig) volt az FBI besúgója, és ezt arra használta, hogy kicsinálja az ellenfeleit, és maga lépjen a helyükbe. Így segítette hozzá az FBI, hogy végül egész Boston alvilága neki tejeljen.
A film pedig - nagyon helyesen - nem azt járja körbe, ki volt ez az eszes fickó, James "Whitey" Bulger (Johnny Depp), és hogyan vált csintalan gyerekből elvetemült bűnözővé, esetleg hogy mit élvezett benne: a hatalmat, az erőszakot, a pénzt vagy a nőket. Ilyen filmet láttunk már eleget, legutóbb a Kray fivérek életéről, és már ott is kellett a főhősből kettő, hogy valami különleges legyen benne.
Nem, a Fekete mise fő témája az, hogyan történhetett meg, ami megtörtént a szövetségi nyomozóirodával. És milyen szerepet játszott mindebben James Bulger öccse, Billy (Benedict Cumberbatch), aki ugyanebben az időben tisztes politikai karriert épített, Massachusetts állami szenátusának vezetője volt?
A Fekete mise egyetlen vérszomjas bűnöző portréja helyett pár hatalomvágyó férfi piszkos játszmáit próbálta feltérképezni.
Csak sajnos ez túl nagy falatnak bizonyult neki.
A baj máris ott kezdődik, hogy nem tudjuk meg, John Connolly (Joel Edgerton), az FBI szürke eminenciása honnan vette az ötletet és bátorságot ahhoz, hogy beszervezzen egy ilyen veszélyes bűnözőt. Mire találkozunk vele a történetben, már javában próbálja győzködni előbb Whitey öccsét, Billyt, aztán őt magát is. De mit akart elérni ezzel? Saját előléptetését? Vagy Whitey elismerését akarta kivívni, akit gyerekkora óta félve tisztelt, hiszen ugyanonnan jöttek? Csak egy kis mellékest akart keresni? Vagy valójában sosem tett különbséget törvény és bűnözés között? Észrevette, amikor kicsúszott a kezéből a kontroll, vagy soha nem is remélte, hogy irányíthat?
Ezernyi olyan kérdés merül fel az emberben, amire a filmnek választ kellene adnia, ehelyett azt nézzük hosszan, hogyan sikerült az FBI embereit újra és újra meggyőznie arról, hogy a paktum őket szolgálja. Semmi önelemzés, semmi meghasonlás - ezek a formátumos pillanatok egy jelentéktelen kollégának jutnak, miközben a film valódi főhőse Connolly kéne, hogy legyen.
Ugyanez vagy még több nyitva hagyott dilemma marad a másik szálon, ami Whitey és az öccse között játszódik.
Az utolsó képkockáig nem világos, mi vitte őket ilyen különböző utakra,
mennyiben segítették vagy hátráltatták egymást, és milyen viszony fűzte őket össze. A kapcsolatukról nem derül ki jóformán semmi.
De csonkán marad Whitey magánélete is, ami összesen három jelenetre korlátozódik, azok is fájóan felszínesek. Így semmi értelme nem volt belekezdeni, mert nem lesz tőle emberibb figura, és a tetteit sem indokolja, hiába ábrázolnak épp egy súlyos lelki törést. Az pedig, ahogyan a környékbeli népszerűségét ábrázolták - ahogy az öregasszonyokkal hetyegett az utcán, vagy az anyjával kártyázott - szinte már a kabaré határát súrolják, annyira hiteltelen epizódok.
Nem áll össze itt semmi, csak úgy néz ki, mintha.
Megejtően hasonlít egy jó gengszterfilmre, mert van egy fojtott hangulata és egy-két fenyegető jelenete, de valójában semmi sincs végigvezetve és kidolgozva. Johnny Depp is klasszisokkal jobb a plakáton, mint a filmben, mert egy pofavágásra mindig futja neki, de ha nincs a karakterének világos háttere, emberi viszonyai és gyenge pontja, csak és kizárólag a kegyetlensége van, akkor hogyan is lehetne jól eljátszani?
Azt választja tehát, hogy játsszon helyette a maszkja: a kopaszodó fej, a kék kontaktlencse és a bőrdzseki, ő csak egy fapofát és a lemélyített hangját adja hozzá. Sovány teljesítmény. Bár eleve érthetetlen, hogy egy ír származású és az identitását erre építő embert miért épp ő játszik. Belőle nem lesz ír sehogy se.
Ráadásul a film végén lesújt rá minden színész rémálma: az eredeti felvétel. Ugyan csak pár másodpercre mutatják a stáblista alatt az igazi Bulgert,
egyetlen mozdulatában több vagányság, magabiztosság és erő van, mint Johnny Depp százhúsz percében.
Azonnal megértjük, hogyan tudta hülyére venni az FBI-t.
Joel Edgertonért és Benedict Cumberbatchért is fáj a szívünk, mert jobb színészek annál, hogy ilyen félbehagyott karaktereket próbáljanak a személyes karizmájukkal megmenteni.
A film legerősebb szereplői egyértelműen a mellékalakok:
a kalácsképű Jesse Plemons (Kevin szerepében) és Rory Cochrane, aki Whitey leghűségesebb verőlegényét, Steve Flemmit alakítja meggyőzően alkoholista pofával. (Ha ez is a maszkmester érdeme, akkor le a kalappal.)
Emlékezetes perceket hagy még maga után Peter Sarsgaard, aki - úgy tűnik - még mindig Hollywood egyik legkitűnőbb karakterszínésze, Kevin Bacon viszont csak a megúszásra ment, semmit nem tett hozzá a történet megértéséhez.
Akad persze pár jó pillanat, például egy vacsora körül, ami azt meséli el, hogyan tartott Whitey mindenkit félelemben - nem lehetett kitérni az útjából. De ennyi nem elég. Az amerikai filmektől megszokott pazar, részletgazdag látvány sem kárpótol minket azért, hogy nem jutunk el a megvilágosodásig, nem tanulunk semmit az emberi természetről. A filmvégi feliratok ráadásul csak újabb kérdéseket vetnek fel ahelyett, hogy lezárnák a sztorit, és még az sem derül ki, miért épp Fekete mise volt a film címe. De már mindegy is.