Számít-e egy film megítélésénél, hogy a forgatás zord, embertelen körülmények között zajlott? Hogy a színészek megszenvedtek-e a szerepükért? A visszatérő marketingcsapata alighanem úgy gondolja, nagyon is számít, hiszen Alejandro González Iñárritu rendező és a főszereplő, Leonardo DiCaprio hathatós közreműködésével erre hegyezték ki a film reklámkampányát (részben már az Oscar-verseny felé kacsingatva). DiCaprio farkasordító hidegben fagyoskodott a vadonban! DiCaprio nyers bölénymájat evett, hogy hitelesen hányhasson tőle!
Iñárritu a forgatás viszontagságainak sulykolásával a film naturalista jellegét kívánta alátámasztani, azaz hogy a művi hollywoodi termékekkel szemben A visszatérő a rögvalóságot ábrázolja. Amit a vásznon látsz, abba nem lehet belekötni – szól az üzenet. Ez a reklámfogással egybekötött ars poetica azonban épphogy a hitelesség rovására megy:
nehéz úgy elmerülni a filmben, hogy az ember azon töpreng, mikor mennyire didereghetett DiCaprio.
Holott az igaz történet, melyen A visszatérő cselekménye alapul, nagyon is potens: Hugh Glass (DiCaprio) hegyi ember, akit télvíz idején egy prémvadászcsapat fogad fel felderítőnek, ám a kompániának forróvá válik a talpa alatt a talaj, miután ellenséges arikara indiánok tizedelik meg sorait. Amikor a nyomkeresőt félholtra szaggatja egy grizzly, egy kétszínű, egoista prémvadász (Tom Hardy) őrizetére bízzák, aki magára hagyja az erdőben, valamint egy olyan személyes atrocitást követ el vele szemben, amiért Glass bosszút esküszik ellene.
A visszatérő tagadhatatlanul nagyszabású western, melynek készítői mindent elkövettek, hogy a látvány maximálisan érvényesüljön a szélesvásznon. A stáb kiköltözött a vadonba, a jelenetek bevilágításához csak természetes fényt használtak, és a virtuóz operatőr, Emmanuel Lubezki (Birdman, Gravitáció, Malick-filmek) nagy látószögű objektívjével, szokatlan mélység-élességgel intim közelségbe furakodik a színészek arcához anélkül, hogy a háttérben lévő táj elmosódna. A nézők érzékszerveit bombázó képi világ szuggesztíven érzékelteti a természet rettentő, fenséges erejét, aminek ugyanakkor hátránya is egyúttal, hogy az enyhén görbült térhatás beszűkíti a horizontot, mintha a szereplők egy hógömbben rekedtek volna – hiányzik a tágasság, végtelenség érzete.
A film legintenzívebb momentumaiban a fényképezés és a rendezés kéz a kézben járva teremt feszültséget: az első nagy csatajelenet alatt a kamera szüntelenül mozog, áldozattól áldozatig siklik, végig biztos kézzel vezetve a nézőt a kaotikus forgatagban. A hírhedt medvés jelenetben pedig engesztelhetetlenül rátapad DiCaprióra, nem hagyja, hogy fellélegezzünk, a pórul járt felderítővel együtt mi is úgy érezzük, mintha a medvekarmok a húsunkat tépnék. Fájdalmas, brutális, nyers élmény.
Az impozáns képsorok mögött meglapul egy robosztus, véres-verejtékes túlélő- és bosszúfilm, ám Iñárritu úton-útfélen gátat vet neki. A rendező nem elégszik meg a kínálkozó bűndrámával, mindenáron nagyeposszá, közel háromórás passiójátékká óhajtja duzzasztani, a Malickra oly jellemző, az ő kezében modorossá váló líraisággal, didaktikus víziókkal nyakon öntve. (A filmet bátran tekinthetjük Az új világ cinikusabb, vérmocskosabb testvérének.) Maga
a sztori azonban soványka, közhelyes, sem a szereplők, sem a mögöttes tartalom szintjén nem hatol mélyebbre egy kósza szálkánál.
Nem csoda, hogy a forgatókönyv kimaradt a szórásból az Oscar-jelöléseknél.
És ez baj. Iñárritu dobálózik ilyen-olyan motívumokkal, ám ember legyen a talpán, aki kitalálja, miről is akar szólni a film: valami velőset akar állítani, ám végül nem igazán mond semmit. Pedzegeti a maszkulinitás témáját, Isten megnyilvánulásait a természetben, az emberi akarat diadalát és egyéb, túlélőfilmek esetén obligát témákat, ám a szkript csak maszatol, pepecsel, a felszínen kapirgál. Pár jelenetben felcsillan ugyan egy ihletettebb gondolat, miszerint a primitív vágyak, zsigeri ösztönök, a puszta önzés segíthetnek túlélni, emberi mivoltunkat a könyörületesség szavatolja, de a végére macsó fantáziává silányul.
A visszatérő-ben ugyanis minden, de minden a főhős szenvedésének van alárendelve, semmi másra nem világítanak rá. Az írók már a startvonalnál elsinkófálják a sztori érzelmi megalapozását: a központi karakterek kapcsolata súlytalan, alulírt, megrekedt egy első vázlat szintjén, így
a film nem tud átélhető tétekkel szolgálni.
A hegyen-völgyön vergődő félholt főhős apránként szimbolikus, elnyűhetetlen szuperhőssé válik, kálváriája már-már krisztusi méreteket ölt – szinte vártam, mikor veszi a vállára a keresztet. Szurkolunk neki, de hát bárkinek szurkolnánk, akit ennyi megpróbáltatásnak tesznek ki.
DiCaprio hoppon marad: nincs szerep, amivel kezdhetne valamit, így sajnos mindenki lejátssza a vászonról, különösen az egysíkú gazfickót pragmatikus éllel megragadó Tom Hardy és a rokonszenvesen vívódó Will Poulter. Velük szemben
DiCaprio csupán külsőségeken keresztül tudja megragadni a figuráját:
roppantul erőlködik, fogcsikorgatva verekszi át magát a filmen, ám adós marad a jellemrajzzal.
Nincs belső utazás, csak egy vákuum a film közepén, melyben DiCaprio, a színész szenved, dolgozik az Oscarjáért. Meg is fogja kapni, ez több mint valószínű: vegyük úgy, hogy utólag ezzel honorálják A Wall Street farkasa-beli, nagyságrendekkel erősebb alakítását.
Egy olyan évben, amikor magyar film is megmérettetik az Oscar-szobrocskáért, bosszantó, hogy az Akadémia szavazói bedőltek Iñárritu monstre, monoton blöffjének. A visszatérő nem egy fajsúlyos alkotás, csak annak akar látszani, el van telve tulajdon fontosságával; lenyűgöző természetfilmbe csomagolt, felpuffasztott Bear Grylls-showműsor, amely elfelejt releváns történetet mesélni. Marad hát a grizzly, a fagyos táj meg Hardy dörmögése, egy jobb film beteljesületlen ígéretével.