Jöttünk, láttunk, megfájdult a fejünk

Halál reám, ha ezt hagynám! A Jöttünk, láttunk, visszamennénk harmadik része megpróbálja újra elsütni az előző részek emblematikus poénjait, de sajnos nem jár sikerrel. Pedig minden adott lenne hozzá: a rendező, a két főszereplő és áporodott gönceik. Még a csöves Ginette asszonyt is sikerült megnyerni a vállalkozáshoz, mindhiába.

Az 1993-as Jöttünk, láttunk, visszamennénk minden idők egyik legjobb európai vígjátéka, ami elsősorban három dolognak köszönhető: a két főszereplő parádés játékának, a remek magyar fordításnak és a tökéletes magyar szinkronnak. Az utóbbi kettőről nem Jean-Marie Poiré rendező és stábja tehet, így az sem az ő lelkükön szárad, ha ezek most el lettek rontva, márpedig el lettek.

Jean Reno és Christian Clavier a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3 című filmben Forrás: Freeman Film

A fordítás és a szinkron elbaltázottsága azért igazán fájó, mert a filmben rengeteget beszélnek, annyit hogy A közösségi háló (híresen bőbeszédű film) Hukklé-nek (híresen szűkszavú film) tűnik mellette. Ilyen mennyiségű szövegre a valószínűségi törvényszerűségek szerint is több jó poénnak kellene jutnia, mint amennyi végül valójában jut.

A főszereplők sincsenek a helyzet magaslatán. Christian Clavier püspök formájúra hízott, ami nem igazán egyeztethető össze az asztal mellett maradékért kapkodó szolga formájával. Olyan kövér, hogy egyáltalán nem tud lóháton közlekedő gazdája után szaladni a fegyverekkel, pedig szerepe szerint többnyire ezt kellene tennie. Ez végül nem akkora baj, mert Jean Renónak már láthatólag semmi szüksége fegyverhordozóra. Sajnos olyan öreg, hogy mikor futni kéne, már csak billegve totyog, pedig ő elvileg egy marcona óriás, akitől mindenkinek inába száll a bátorsága.

Christian Clavier és Jean Reno a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3 című filmben Forrás: Freeman Film

A poénok hetven százaléka arról szól, hogy Zsákfosnak nagyon büdös a lába és a szája. Ezek közül természetesen van, amelyiken lehet nevetni, de nem lett volna hiba valami mást is kitalálni. Amikor a fekete bőrű házmester leesik a lépcsőről, és a félkegyelmű azt kiáltja: „Jaj nekem, hullanak a szaracénok!” - a legjobb poénok egyike, elnézést a spoilerért, de ezért tényleg nem érdemes végignézni a filmet.

Érdekesség még, hogy a cselekmény szövődésével párhuzamosan, de attól teljesen függetlenül újabb és újabb szereplők tűnnek fel, és persze mindegyikük folyamatosan beszél. Ettől a film követhetetlenné és rövid idő után mérhetetlenül fárasztóvá válik. Nem lehet érteni, hogy ki az, aki beszél, sem azt, hogy mit mond, mert sokszor vágnak egymás szavába, azt meg végképp nem, hogy miért beszél egyáltalán. Nyoma sincs az olyan vicces mondatoknak, amelyekben a kenderkóc szót teljes természetességgel használják.

Arra mindenképp jó volt ez a hamvába holt próbálkozás, hogy eszünkbe juttassa, a kilencvenes évek elején milyen legendásan jó film született Franciaországban, aminek még egy tűrhető folytatást is sikerült készíteni öt évvel később.

Vigasztalásul idézzünk fel néhány örökzöldet az előző részekből!

• "Bort ide szolganép, hadd legyen bő vizeletem!"
• "Fogadós, mire vetemedtél? Bántod a fehérnépet?"
• "Te, méregkeverő bugris, engedj utamra, vagy üstökön ragadlak!"
• "Állítsa le ezt a kordélyt, de tüstént!"
• "Akit megérint, kihullik a haja és sarat vizel!"
• "Menj utadra, némber!"
• "Te még itt lopod a napot, te csesznye? Elszalasztottalak fáklyáért, térülj-fordulj!"
• "- Mit akar a nőstény? - Csönd, paraszt!"
• "Á, te szép fattyú, á, te finom jószág!"
• "Megvetem a hazugságot, de ha a szükség úgy hozza, mívelem!"
• "Nem gyúlt bennem harag irántad, zsémbes asszony."