Már éppen lemondtunk arról, hogy valaha moziban láthatjuk a legújabb horrorszenzációt, de mint korábban annyiszor, most is a Titanic sietett a segítségünkre: a szervezők elhozzák nekünk Robert Eggers külföldön már körberajongott, ősi, boszorkányos népmeséhez hasonlító alkotását. A The Witch a 17. századba teleportálja vissza a nézőjét, és szembesíti őt az amerikai puritán telepesek babonákkal teli világképével, irracionálisnak tűnő félelmeivel.
Ez a horror nem híve az olcsó ijesztgetésnek, helyette egyre fenyegetőbb hangulatával, egy vallási fanatikus család szétesésének ábrázolásával von a bűvkörébe. Több kritika is kiemelte, hogy a The Witch bekúszik az ember bőre alá, és még napokig kísért – ez pedig a legjobb horrorfilmek ismérve.
Azóta várom türelmetlenül ezt a filmet, mióta a külföldi sajtóban elkezdték napfényes noirnak hívni. Ehhez a kifejezéshez annyi minden szépet, vágykeltőt és borzongatót lehet kapcsolni. Sziklás tengerparton sétálva fürödnek a napsütésben, a medence partján kacérkodnak egymással, és eközben egyre jobban összekuszálódik a négy főszereplő élete, és egyre kevésbé tudnak ellenállni a kísértésnek. Én legalábbis így képzelem el a Tilda Swinton, Ralph Fiennes, Matthias Schoenaerts és Dakota Johnson főszereplésével készült A Bigger Splash-t.
„Ezzel a filmmel szeretkezni kellene” – hirdette az Origo kritikájának a címe, hogy aztán hosszú bekezdéseken át írjon arról Onozó Róbert, hogy mennyire érzéki alkotás A Bigger Splash, hogy mennyire buja látványvilággal izgatja fel a nézőjét Luca Guadagnino rendező. Állítólag még az is sikerült neki, hogy A szürke ötven árnyalata főszereplőjét a végzet asszonyává változtassa át.
Megnyugtató érzés, hogy egy western még 2016-ban is képes újat mutatni és meghökkenteni a nézőjét. A Bone Tomahawk ezt azzal éri el, hogy a szokványos alaptörténetbe horrorelemeket kever. Négy tapasztalt vadnyugati fegyverforgató indul útnak, hogy az egyikük elrabolt feleségét kiszabadítsák, az ellenség azonban, akivel szembetalálják magukat a prérin, sokkal veszélyesebb, mint hitték.
Az ismét csodálatos bajuszkölteményt viselő Kurt Russell és a Lost – Eltűntek-ből ismert Matthew Fox főszereplésével készült film karakterközpontú westernként indul, aztán belezős, vérben tapicskolós fináléval sokkol. Az elolvasott kritikák alapján bátran ajánljuk mindkét zsáner rajongóinak.
Kovács Bálint kollégám nagy merészen azt állította Bucsi Réka második animációs rövidfilmjéről, hogy jobb, mint a rendező bemutatkozó alkotása, a Symphony no. 42, amivel rögtön az Oscar közelébe került.
Aki a Friss Húson elszalasztotta a lehetőséget, hogy elmerüljön a szerelem témáját körbejáró, fantáziadús ötletrengeteggel támadó LOVE-ban, az most pótolhatja a Titanicon. Állítólag olyan, mint egy drogos álomutazás. A LOVE-ot a Liliom ösvény és a Viaje kísérőfilmjeként vetítik, így összesen négyszer adják le a fesztiválon.
1961-ben a Yale Egyetem professzora, Stanley Milgram pszichológus arra kereste a választ, hogy miért engedelmeskedtek az emberek tömegesen a náciknak, annak ellenére, hogy a végrehajtandó cselekedetek alapvető erkölcsi normákba ütköztek. A kísérletben a „Tanár”-nak nevezett személynek egyre erősödő áramütéssel kell büntetnie a „Tanuló”-t, amennyiben rosszul válaszol a kérdésére.
Valójában a Tanuló csak eljátszotta a fájdalmat, és a kísérlet valódi alanya a Tanár volt. Vajon mikor tagadja meg a parancsot, és mikor mondja azt, hogy ő nem bünteti többet a Tanulót? Az Experimenter című életrajzi filmben Milgram szemszögéből élhetjük át a később nagy publicitást kapott kísérletet, és emellett a Peter Sarsgaard által megformált pszichológust is megismerhetjük.
A Holt költők társaságá-t megidéző, inspiráló történetet mesél el az ötvenes évek Észtországában játszódó A vívó, amelyben a lelkes új tanárt nem csupán a rá irigykedő igazgató akarja megfúrni, hanem a kommunista titkosrendőrség is szaglászik utána. A vívó Endel Neils életén alapul, aki sok gyerekkel szerettette meg a vívást tanárként és edzőként.
Az igazgató fájóan ismerős módon próbálja változtatásra bírni a férfit: arról beszél neki, hogy a vívás az úri világból megmaradt csökevény, és helyette a munkásosztályhoz jobban illő sportot kellene oktatnia. Finnország A vívó-t jelölte Oscar-díjra tavaly, és be is jutott a legjobb kilenc film szűkített listájára.
Kezdetben csak az tűnik furcsának, hogy a szigeten élő fiúkat szürkés-zöldes moslékkal etetik, később aztán egyre hátborzongatóbb és megmagyarázhatatlanabb irányt vesz Lucille Hadzihalilovic testhorrorja. Az álomszerű, sokszor víz alatt fényképezett képsorok viszik előre a sejtelmes, egyértelműséget kerülő történetet, ami onnantól, hogy a főszereplő fiú egy kórház falain belül találja magát, már nem csupán zavarba ejti, de néhány undorító jelenetével el is borzasztja a nézőt.
A kritikák alapján olyan film lehet az Evolúció, amely annak ellenére lenyűgöző élmény, hogy értelmet nem mindig lehet benne találni. A Guardian szerzője fogódzókat keresve a Scarlett Johansson főszereplésével készült A felszín alatt-hoz (Under the Skin), illetve a Feltörő színek (Upstream Color) című sci-fihez hasonlította.
A dél-koreai A bérgyilkosság egy pazar látványvilágú, a japán megszállás idején játszódó történelmi akciófilm, amelyben egy mesterlövészt, egy katonát és egy robbanóanyag-szakértőt szemelnek ki egy különleges küldetés elvégzésére. Már a történet is kivételes izgalmakat ígért, de a Variety kritikája kellett ahhoz, hogy bekerüljön a tíz legjobban várt titanicos film közé.
A kritikus A piszkos tizenkettő-höz hasonlította A bérgyilkosság-ot, és úgy jellemezte, mintha Sergio Leone, Steven Spielberg és John Woo fogott volna össze az elkészítésekor. Egy igazi közönségsikert kaphat el a Titanicon: a hazai gyártású filmek közül tavaly A bérgyilkosság kaszálta a legtöbb pénzt a távol-keleti országban.
A Titanic programjának böngészésekor találkoztam először az Ami a sötétben rejlik című kínai krimivel, és rögtön felkeltette a figyelmemet, mivel a története a kétezres egyik legjobb távol-keleti alkotására, A halál jelé-re rímelt. Két teljesen eltérő habitusú rendőr egy álmos kisváros életét felkavaró sorozatgyilkos után nyomoz.
Ártatlan gyanúsítottból vernek ki vallomást, és közben az egyik rendőrtisztnek még a tinilánya ébredező szexualitása, illetve a nyomozásba való beavatkozása is nehezen feldolgozható problémát okoz. Az elolvasott lelkendező kritikák csak tovább erősítették az elhatározásomat, hogy ezt a női nézőpontú filmet látni kell: az elejétől a végéig fondorlatos és lebilincselő krimiként jellemzi a Variety szerzője.
Nem szabad elfelejteni, hogy nagyjátékfilmek mellett remek doksikat is megnézhetünk a Titanicon. A Nem hiszek az anarchiában az Oroszországban kultikus Civil Defense nevű punkzenekar frontemberéről, Egor Letovról szól, akinek az életén keresztül kaphatunk képet arról, mennyire kemény dolog is lehetett rendszerkritikus művésznek lenni Szibériában a nyolcvanas években.
Letovot folyamatosan vegzálta a KGB, még egy idegszanatóriumba is bedugták, miután terrorista tevékenységgel gyanúsította meg egy helyi lakos. Punkzenészhez méltóan nem csomagolta bonyolult metaforákba a mondanivalóját: az egyik számának az volt a címe, hogy „Utálom a vörös színt”. Tökéletes bevezetőnek tűnik ez a dokumentumfilm az orosz punkzenébe.
Az előbb ismertetett tíz film az Origo Filmklub ajánlata volt, de ezenfelül még a fesztivál programigazgatóját is megkértük, hogy sorolja fel az öt kedvencét. A dán Allan Sorensen második éve rakja össze a Titanic programját. Nála hitelesebb megszólalót nem is találhattunk volna, hiszen a fesztivál összes filmjét látta. A versenyprogramból nem ajánlott, mert hülyén vette volna ki magát, ha a díjért versenyző filmek közül emel ki egyet, így a többi szekcióból szemezgetett.
Tanna: A fesztivál nyitófilmjét két további vetítésen lehet megnézni az Urániában. Bár gyengéd és lélekemelő, nem a történet a legegyedibb része a filmnek, hanem a hiteles módon ábrázolt egzotikus helyszín. Ez egy vizuálisan lenyűgöző és súlyos atmoszférájú film, amely megérdemli, hogy a nagyvásznon nézze meg az ember.
A nevem Emily (My Name is Emily): Ez az ír felnövésfilm egy okos és szórakoztató forgatókönyvre támaszkodhatott, és érzelmileg jól megdolgoztatja a nézőjét. A játékos és költői képi világát is érdemes kiemelni.
A trón (The Throne): Komplex, lebilincselő és nagy érzelmeket felszabadító dráma egy makacs apa-fiú párosról, akik belekeverednek egy végzetes konfliktusba. A film egy másik világba és egy másik időszakba viszi el a nézőjét, és közben jól egyensúlyozik az eltérő, rituálékkal teli világnézetek között.
A hasonmások (The Similars): Egy csodálatosan elborult, bizarr és kiszámíthatatlan történetet tár elénk, továbbá visszahozza a régebben éjszaka vetített olcsó horrorok és egyéb őrültségek szellemiségét.
Orion: aki király akart lenni (Orion: The Man Who Would Be King): Gyengéd és kísérteties módon mesél el egy szomorú, elbűvölő és kissé szürreális igaz történetet a férfiról, akinek olyan volt a hangja, mint Elvisnek.
A 23. Nemzetközi Titanic Filmfesztivál április 7-én veszi kezdetét, majd tíz napon át lehet filmeket nézni Budapest öt mozijában, az Urániában, a Toldiban, a Puskinban, az A38-on és új helyszínként a Sugár is csatlakozott a fesztiválhoz. A teljes program itt bogarászható át.