A cannes-i filmfesztivál programigazgatóját évről-évre azzal szekálják, hogy nem válogat be elég női rendezőt a versenyprogramba és bebetonozza a nők számára hátrányos status quo-t. Az idei év némileg sorsfordító lehet ebben a küzdelemben, noha a huszonegy versenyfilm egy hetedét, azaz csak három filmet jegyez női alkotó, de mindhárom kifejezetten jól sikerült és kettő közülük a legfontosabb díjakért is labdába rúghat. Maren Ade monumentális boldogságbombáját, a Toni Erdmann-t már mi is kikiáltottuk a fesztivál legjobbjának, az American Honey-val kapcsolatban azonban messze nem ilyen nagy a konszenzus.
A brit rendezőnő, Andrea Arnold kifejezetten Cannes felfedezettje, első nagyjátékfilmjét, a Red Road-ot már egyből a versenyprogramba rakták (elsőfilmeseknél ez nagyon ritka, tavaly Nemes Jeles Lászlónak is sikerült, de idén például nincs elsőfilmes a fő szekcióban), bár ekkor már volt egy Oscar-díja is a Darázs című kisfilmjéért. A Red Road tíz éve a zsűri díjával (ez lényegében a harmadik legfontosabb díj) távozott a Riviéráról, majd három év múlva az Akvárium ugyanezt a kitüntetést zsebelte be. Egyértelművé vált, hogy Arnold az elöregedőben lévő angol mozi nagy reménysége, akinek kivételes szeme van a színészi tehetségekhez.
Az Akvárium-ban volt például Michael Fassbender egyik első kiemelkedő alakítása is, bár róla akkor már lehetett tudni, hogy nagy jövő előtt áll, míg Andrea Arnold a női főszerepre gyakorlatilag az utcáról szedte fel Katie Jarvist, aki amatőr létére elképesztően játszott. Az American Honey-val a rendezőnőnek sikerült megismételnie a trükköt: egy tapasztaltabb férfi színész (Shia Labeouf végre megtalálta a helyét) mellé egy totál kezdő amatőrszínészt fedezett fel és a romlatlan szépségű Sasha Lane hipnotikus vonzerővel kalauzol végig ezen az őrült közép-amerikai road movie-n.
Az American Honey márpedig nem működhetne egy hiteles főszereplőnő nélkül, mert a történet jelképes. A kalandvágyó kiscsaj beáll egy csapat magazinügynök közé, hogy fel-alá autókázzanak és bulizzanak az USA déli és középső államaiban. Közel három órán keresztül csak lazán összefüggő epizódok, kalandok és hangulatok adják a film gerincét. Ráadásul az alaphelyzet eleve kicsit nehezen hihető, elvégre ki venne magazin-előfizetést ilyen kis rosszarcú haramiáktól? Az üzleti modelljük mindenesetre az amerikai átlagemberek naivitására és jóhiszeműségére alapul és a brit rendezőnő úgy általában nem fest túl hízelgő képet az Egyesült Államokról, de az amerikai rendezők road movie-jaihoz képest érdekes és friss ez a kívülálló nézőpont.
A kívülállást viszont nem sikerült végig megtartani, ugyanis érezhető, hogy a rendezőnőhöz nagyon hozzánőtt a népes szereplőgárda és szuperjól érezhették magukat a forgatáson, de amikor már tizedjére látjuk, hogy a kisbuszban valami rapszámra bólogat a kamaszsereg, akkor lehetetlenség nem arra gondolni, hogy az ismétlődő, céltalan jelenetek megvágásával nyugodtan le lehetett volna fél órát faragni a 162 perces játékidőből.
A zene egyébként szinte külön főszereplő a filmben, főleg hip-hop szól, de akad klasszikus amerikai rock és country – például a címadó nóta – is. Kétszer is felcsendül a We Found Love című Rihanna-sláger, ami kétségtelenül tökéletes mindkét jelenet aláfestéséhez, de nem túl egyedi választás, főleg, hogy tavaly és tavalyelőtt is volt Cannes-ban olyan film, amelyben emlékezetesebben használták a popsztár dalait (tavaly a We Found Love-ot a Mediterraneá-ban, tavalyelőtt a Diamonds-t a Csajkor-ban). Rihanna hatása viszont egyébként is érezhető az egész filmen, néha gyanús is, hogy Arnold inkább egy Rihanna-videoklipet szeretett volna forgatni.
A legutóbbi Rihanna-klipet ráadásul pont az a Harmony Korine rendezte, akinek a szelleme szintén végig ott lebeg az American Honey felett. Sosem megy át olyan eltúlzott paródiába a film, mint a Spring Breakers, de végig az az érzésünk, hogy mindjárt eldurvul a helyzet és az előkerült pisztoly el fog sülni, az ártatlan szexualitás pedig megszűnik ártatlannak lenni. Elterelésként Arnold kamerája néha elkezd terrencemalickeskedni, és pillangókat, virágokat vagy a kék eget pásztázza.
Az American Honey-ban is végig ott vannak azok a dolgok, amikért az Akvárium-ot, a Red Road-ot és Arnold rendhagyó Üvöltő szelek-adaptációját szerettük; a főszereplők természetes játéka, az intim, buja hangulat, tökéletes tánc- és szexjelenetek, csodálatos operatőri munka és hibátlan hangulatteremtés, de a végeredmény mégis egyenetlen, vontatott és helyenként idegesítő. A cél viszont pont ez lehetett, hiszen alapvetően az egész film egy óda a fiatalsághoz és ami kívülről idegesítőnek vagy vontatottnak tűnik, az egy kamasz számára átélve még lehet pont élete legeslegnagyobb kalandja.