45 éves szmokingban megy Cannes-ba Makk Károly

Vasárnap este a cannes-i filmfesztiválon levetítik Makk Károly Szerelem című filmjét, amely 1971-ben három díjat is nyert a versenyben. A kilencvenéves rendező elkíséri a filmet a Croisette-re, ahol évtizedeken át kedvelt visszajáró vendég volt: összesen hat filmmel szerepelt itt 1954 és 1987 között. Az utazás előtt még elmesélte nekünk, ezek közül melyik sikerét érezte a legerősebbnek, mit látott Darvas Iván arcán, amikor beléptek egykori cellájába, milyen alkut kötött Gina Lollobrigidával, és mit tudott a leszbikus szexről, mielőtt filmet készített volna két nő szerelméről.

Hatodszorra jár Cannes-ban, de amikor utoljára szerepelt filmje a versenyprogramban (1987-ben Az utolsó kézirat), azt mondta, ez már nem az a Cannes, ami volt. Most mire számít?

Nézze, a Szerelmet 45 éve készítettük, és én magam is csodálkozom, hogy még mindig működik. Sőt, bizonyos szempontból megérett, megtalálta a helyét. Amikor először kísértem Cannes-ba, akkoriban a nagy olaszok, a nagy franciák, a ritka jó amerikai filmek versenyeztek egymással, mégis nagyon családias volt a hangulat.

Bár ahol verseny van, ott éleződnek a kések.

Az utolsó két napig kedélyes légkörben jöttük-mentünk, megismertünk mindenkit – az igazgatóságot, a titkárnőket, nagyon helyes fiúkat, lányokat - aztán a legvégén jött a gyomorfájás, hogy mi lesz a díjjal. Engem az igazat megvallva most is inkább az érdekel, hogy ki él még azok közül. Kivel fogjuk elmondani, hogy „bezzeg régen, amikor még ez volt, meg az volt, meg amaz volt!”

1971-ben végignyerte a Szerelem a cannes-i filmfesztivált – Makk Károly Fotó: Pozsonyi Janka

Nem volt tudathasadásos állapot annak idején ott lenni pár napot Cannes-ban, a világ csúcsán, díjakat kapni, mindenkivel jóban lenni, aztán visszajönni a vasfüggöny mögé, és dolgozni tovább az itteni körülmények között?

De édesem,

azért jutottam el oda, mert itt csináltam a filmeket.

De volt, aki ezt felhasználta arra, hogy dobbantson, és hátra sem nézett többé. Roman Polanski, például.

Na jó, de ő Párizsban született, onnan mentek vissza a szüleivel Lengyelországba. Így nála már adott volt egy francia háttér. Bennem akkoriban nem merült fel, hogy kint maradjak, csak később, akkor is Amerikában. De soha nem voltam elég elszánt, hogy a praktikummal törődjek.

Voltak találkozóim komoly emberekkel, például egy dúsgazdag bankárcsalád örökösével, aki a Szerelem forgalmazási jogait megvette Amerikára, őt John Gundnak hívták. A moszkvai filmfesztiválon mutattak be neki, de legközelebb már Los Angelesben találkoztunk, amikor a Szerelem bekerült az Oscar-jelöltek közé. Akkor eltöltöttünk pár napot együtt, és többször összehozott Coppolával is, aki testi-lelki jóbarátja volt.

Coppola hozott-vitt mindenféle helyekre, de egy idő után haza akartam jönni,

és azt mondtam neki: ha akarsz valamit, táviratozz, tudod, hol találsz.

De az Oscar körüli felhajtás idején Zsigmond Vilmos – korábban tanítványom a Filmművészeti Főiskolán – is marasztalni akart. Mindenhol az első sorba ültetett, és azt mondogatta: „Ne menj haza! Hozzám költözöl, és három hónap alatt beesik neked egy jó forgatókönyv!” De én azt feleltem: nem ülök itt három hónapig. Nem éreztem úgy, hogy itt meg kéne kapaszkodnom. Később aztán csináltam egy amerikai filmet, A játékos-t így is.

Michael Gambon, Jodhi May és Makk Károly A játékos forgatásán 1997-ben Forrás: jodhimayfans.blogspot.hu/

Sok nagy filmet készített a pályája során. Ha bárhol egyet választanának, ön is a Szerelmet javasolná?

Igen, de megmondom miért. Mert valahányszor hívtak külföldre – zsűribe, fesztiválokra, ide-oda -, mindig a Szerelmet vetítették mellé, és mindenhol értették. Egyszer például Peru fővárosába, Limába hívtak, én meg akkor már be sem akartam menni a terembe a vetítésre, mert

azt gondoltam, ezek a kecsua indiánok majd unni fogják, prüszkölnek, hápognak, aztán felállnak és kimennek, agyrém lesz az egész.

De Dósai István, a Hungarofilm zseniális vezetője, aki az egész utazást szervezte, ott marasztalt mégis. Máig nem tudom, ezek az emberek mit értettek, vagy mit szerettek a filmen, de szétverték érte a mozit.

A Szeretni kell című önéletrajzi könyvében szerepel egy nagyon meglepő részlet: hogy a Szerelem forgatásán derült ki az ön számára, hogy a börtönjeleneteket épp ott forgatták, ahol Darvas Iván raboskodott ’56-tól, pontosan abban a cellában, és még az egykori őre is felbukkant. Nehéz elhinni, hogy ez mind a véletlen műve.

Pedig tényleg véletlen, nem tudtam semmit. Ilyet nem talál ki az ember. Amikor bementünk ebbe a cellába, és elkezdtünk dolgozni, bejött egy börtönőr, Iván ránézett, és én láttam az arcán a sokkot. Aztán amikor az őr ki akart menni, utánaszólt: „Gyere csak vissza! Menj le, és hozz nekem egy doboz cigarettát!” Az meg elment jelenteni ezt a börtönparancsnokhoz, a parancsnok meg jött hozzám, hogy arról nem volt szó, hogy a személyzetet ide-oda küldözgetjük. Ekkor derült ki, hogy az őr Ivánt őrizte korábban. Szándékosan sosem csináltam volna ilyet, hiszen ez senkinek nem jó. Viszont nem vagyok egy gyanakvó típus.

Csak azt tudom hozzáfűzni, hogy megismertem ezt a rendszert, és benne egy bizonyos embertípust, és abból azt szűrtem le, hogy a totál káoszban minden lehetséges. A börtönbe nem szívesen engedtek be civileket, minket sem akartak beengedni, csak a legfőbb ügyész helyettese intézte el, akit sikerült megfőznöm.

Törőcsik Mari és Darvas Iván a Szerelem című filmben Forrás: Origo

Darvas Ivánnal később megbeszélte, hogy ez hogyan alakulhatott így?

Dehogy! Mit érdekelt az engem! Ő tombolja csak ki magát, én meg csinálom a filmet. Ha belemerülök a lelki életébe, csak a sértettségét táplálom, és azt nem akartam.

Magyarországon mindenki meg van sértve.

Ezekkel a „sérelmeivel” Darvas nagyon sokat hozzátett a filmhez, mert a valódi tapasztalatait rakta bele.

Még szép. De erről nem kellett beszélni. Ő nem az a típus volt, akit színészként arra kellett trenírozni, hogy mit érezzen a jelenetben, mire gondoljon – hogy teszem azt, a nagypapád egyszer megcsípett a kertben, és azt a fájdalmat idézd fel, vagy mit tudom én. Erre ő alkalmatlan volt. Mi úgy dolgoztunk, hogy én annyit mondtam: „Itt kinézel majd az ablakon. Ugye tudod, milyen jelenet van előtte?” „Igen.” „Akkor ugye nem kell magyaráznom? „Isten őrizz!”

Darvas később gyakran mondta interjúkban, hogy nem szeret forgatni, mert úgy érzi, a filmekben a színészek csak eszközök a rendező kezében, rosszabb esetben fényvisszaverő felületek.

Tény, hogy a színész a filmben a legkiszolgáltatottabb. Ha elolvassa a szövegét, azt így is lehet mondani, meg úgy is, de itt, Magyarországon sosem tartottunk próbaidőszakot a forgatás előtt. Én megpróbáltam a Liliomfi-nál a Madách Színház színpadán, krétával bejelöltük a díszletelemeket is, de két nap után rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Lefújtam a próbát, és helyette kimentünk a műterembe, ahol otthon voltam.

Darvas Ivánt nem kellett treníroznia – Makk Károly Fotó: Pozsonyi Janka

Iván olyan színész volt, aki megtanulta a szöveget, nagyon mélyen átgondolt egy csomó mindent, de amikor belépett a díszletbe, fogalma sem lehetett róla, hogy azt egy totálképben mondja el, vagy közeliben, kell-e mozognia közben, hogy fog kinézni. Ezért csak azt tudta tenni, hogy várta a határozott tanácsot. „Ivánkám, hogy gondolod?” – kérdezem. „Ahogy te mondod” – feleli. Elvárta a rendezőtől, hogy meg tudja mondani, mit csináljon.

Önnel szeretett filmezni?

Mindenki szeret forgatni. Egy valamirevaló rendezőnél a színész eljut odáig, hogy van sikerélménye. Mondjuk azt mondom: „Tarts valahol szünetet! Nekem teljesen mindegy, hogy a nyolc mondatból, amit elmondasz, hol, csak ne hangozzon el ugyanabban a ritmusban.” Az ő dolga, hogy a bogár zümmögése miatt áll meg, vagy ahol azt mondja: „és akkor szerettem beléd.” Ezt már neki kell tudnia.

Darvas Lilit hogyan instruálta?

Darvas Lili már mindent tudott az égvilágon.

Legfeljebb néha kicsit sok volt, akkor azt mondtam, vegyen vissza kicsit.

Darvas Lili és Törőcsik Mari a Szerelem című filmben Forrás: Origo

Tényleg? Pedig annyira természetesnek tűnik. Modernebbül játszott, mint a legtöbb akkori színész.

Mert én azt mondtam neki. Illetve ő már hetven évvel korábban is így játszott.

Csak a háború utáni magyar színház ragadt bele az öblögetésbe.

Meg kell mondanom, hogy ha nézem a mai fiatalokat, egy részük már hihetetlenül jól csinálja, de a másik fele azt hiszi, hogy ha elmondja a szöveget csak úgy, natúran, ő már eleget is tett a feladatának. Ez nem így működik. Külön ki kell találni, hogy az ember hogyan legyen természetes. Nagy munkával kell természetesnek látszani, mert ott kell lennie mögötte a fedezetnek.

Amikor a Szerelemmel szerepeltek Cannes-ban, Törőcsik Marit már ismerték ott. Úgy viselkedett, mint egy díva? Vagy ő sosem díváskodik?

Dehogynem, ő eredendően az a típus, egy díva. Mari Cannes-ban a Körhintá-ban tűnt fel, és aztán még két nagy dobása volt ott: a Szerelem és a Déryné hol van? (az előbbiért különdíjat, az utóbbiért a legjobb női alakítás díját kapta – a szerk.). Ezzel a két díjjal már ő lehetett A Törőcsik.

De amit ma csinál, hogy már nem tud járni, de még elvállal egy Brecht-darabban egy férfi főszerepet, és mindenhol megjelenik, ahová hívják, az már talán túlzás. Utána mindig felhív engem, hogy „Károly, meghalok!” Megígéri, hogy elmegy Velembe, ahol van egy szép házuk, és már csak pihenni fog. Aztán nézem az újságot, és megint benne van. Nagyon nagy színésznő. Sokat tud.

Törőcsik Mari, Makk Károly és Darvas Lili a 1971-es cannes-i filmfesztiválon Forrás: MTI

Mikor érezte először, hogy a Szerelem nagy siker lesz?

A Pécsi Filmhéten tartott bemutatóján. Az egy olyan este volt, hogy elmondhatatlan. Ott volt jó néhány külföldi kritikus, akik addigra bejáratosak voltak hozzánk, és azt mondták: „Károly, találkozunk Cannes-ban.” Először nem hittem el.

De aztán Cannes-ban is vitathatatlan volt a siker.

A könyvében mégis azt írja, hogy amikor 1982-ben az Egymásra nézve című filmjével versenyzett Cannes-ban, annak a sikernek még nagyobb tétje volt.

Főleg üzleti szempontból, tehát a forgalmazás és a reklám miatt. Izgalmasabb volt számomra, hogy mennyire lesz eladható. A Szerelem-nek megvan a maga gyönyörű előadásmódja, zseniális színészei, az álom és a képzeletvilág határán mozgó hangulata, ezért a végén szívből jött az emelkedett hangulatú taps. De ahogy az Egymásra nézve vetítése után a közönség felpattant a székből, az egy szenvedélyes reakció volt, ahogy bravóztak, állva tapsoltak, és ahogy éreztem azt a döbbenetet, hogy ilyet is lehet csinálni - az számomra erősebb volt.

Nem olyan régen ismét egy leszbikus szerelmi történettől volt hangos Cannes, az Adele életétől, amelyben nagyon merész szexjelenetek vannak. De gondolom, a maga idejében az Egymásra nézve is nagy port kavart.

Ha én egyszer megérzem, hogy valamiből filmet tudok csinálni, onnantól kezdve ezekkel nem foglalkozom. Csak arra figyelek, hogy hogyan kellene jól megcsinálni. Hogy nem fogják engedélyezni? Attól legyenek ők idegesek. Engem nem érdekel a botrány. Engem csak az érdekel, hogy két ember hogyan tudja szeretni egymást, mi is az a szerelem, és mi a szenvedély.

Jadwiga Jankowska-Cieslak és Grazyna Szapolowska az Egymásra nézve című filmben Forrás: Mokép

Volt egy nagyon tehetséges növendékem, egy Xantus János nevű fiú, ő lett a társrendezőm. (Mindig, amikor egy osztályom lediplomázott, egy diákot magam mellé vettem, hogy közelebb kerüljön a rendezéshez.) Jó humorú, tehetséges, szuverén ember volt. Már a forgatás második felében jártunk, amikor odafordultam hozzá: „Te Jani, én még életemben nem beszéltem nővel arról, hogy mit csinálnak egymással az ágyban. Fogalmam sincs róla, mi történik. Használnak valami szerkezetet? Eszközt? Pótanyámkínját?” Azt mondja, neki sincs ötlete, de van egy jó havernője, aki ebben a dologban offé, majd kifaggatja. Két nap múlva kérdezem, mi van, azt mondja, egy szomorú dolgot derített ki: nem történik semmi különös.

Lehet egy ujjal, két ujjal vagy három ujjal. Ennyi? Ennyi.

Van a filmben egy jelenet, amikor az egyik nő meglátogatja a szerelmét a kórházban, és elmondja neki, hogy mindent megtesz érte. Mielőtt azonban elhagyná az épületet, Szirtes Ádám mint rendőr beinvitálja a szobájába. Ül ott Szirtes Ádám a maga bumfordiságában – nem ő bunkó, hanem a szerep, de azért hozott magával anyagot ő is -, és nagy zavarában elkezdi faggatni a nőt, milyen az, amikor két nő együtt csinálja, hogyan is megy az. Akkor a nő rárivall: „Idehallgasson! Lehet egy ujjal, két ujjal és három ujjal!” Hát, így került ez bele. De nekem nem ez volt a fontos, hanem a két nő közti szerelem apró gesztusai, ahogy az egyik a virágot finoman áttolja a másik asztalára.

Botrány? Attól legyenek ők idegesek – Makk Károly Fotó: Pozsonyi Janka

A könyvében azt is írja a nagy nemzetközi filmfesztiválokról, hogy „Ennek az alkudozásnak, a boszorkánykonyhának a természetét, a receptjeit akkor még nem ismertem. Nem tudtam, hogy sütik-főzik a díjakat. Ezt később, a saját tapasztalatomból tanultam meg, és elég jó szakács lett belőlem.” Ezt hogy értette, hogy idővel megtanulta, hogy kell fesztiváldíjas filmet rendezni?

Nem, ez arról szól, hogy minden fesztiválnak lassan kialakult a maga karaktere, és a köztük lévő rangsor is. Cannes-ba válogatják a legjobb filmeket, és a díjakat különféle diplomáciai megfontolások alapján is osztják. Amikor a Szerelem versenyzett, 25 éves volt a fesztivál, és a nagydíjat már előre az idősödő Viscontinak szánták. De a legjobb színészi alakításokat más filmeknek akarták adni, nehogy Visconti túlnyerje magát. Aztán ahogy mentek a vetítések, Viscontinak már egyre kevésbé akarták a nagydíjat adni. Ezt Gaál Istvántól hallottam, aki abban az évben zsűritag volt, mert előző évben díjazták a filmjét (a Magasiskola a zsűri díját kapta az 1970-es fesztiválon - a szerk.).

Úgy, mint Nemes Jeles Lászlót?

Igen, de ez most veszélyesebb helyzet. Nagyon nagy a tét. Már nincs az a film, ami elég jó lehetne második filmnek. Nincs már olyan – mondtam neki is -, de nem kell őt félteni. Ha van egy kis esze, nem is erőlködik rajta.

Visszatérve a boszorkányhonyhához, abban az időben a zsűri és a versenyzők nem mutatkozhattak együtt, egyik félnek sem tett volna jót. De Cannes-ban Gaál Pista szólt nekem, hogy a zsűri elnöke, Michelle Morgan beszélni szeretne velem. Azt is elmondta, hová vigyem, melyik étterem eldugott szegletébe. Természetesen mindenkit érdekelt, mi lesz, ezért az egész társaság – Darvas Lili és Törőcsik Mari is – beült velem egy hátsó sarokba, hogy onnan figyeljen. Megjött ez a gyönyörű nő, és azt mondta: „Károly, azt hittem, megszakad a szívem, amikor kijött a férfi a börtönből.” Utána Dósai István azt suttogta a fülembe: „Te nem tudod, mit ér nekünk ez a mondat.”

Cannes boszorkánykonyhához és sakkjátszmához is hasonlít – Makk Károly Fotó: Pozsonyi Janka

De egy ilyen fesztivál olyan, mint a sakkjátszma. Az ötödik-hatodik napra már egész áttekinthető a sakkpálya, és lehet tanakodni a lépéseken. Egyszer én is azt mondtam Gina Lollobrigidának a moszkvai filmfesztiválon: ha te erre a Fotográfiá-ra (Zolnay Pál 1973-as filmje – a szerk.) szavazol, én a legjobb jelmez díjára az olasz filmet fogom jelölni. Mindig van, aki boldog, más meg szomorú, és akad, aki úgy érzi, hogy vele kiszúrtak… De a végén mindenki jól érzi magát. Kivéve Viscontit, aki abban az évben nem várta meg, hogy végül egy életműdíjjal kárpótolják, hazautazott a gála előtt.

Mi vitte rá, hogy megírja az életét egy könyvben?

Többször készültem már rá. Az utóbbi években rengeteg helyre hívnak, sok filmklubba, nyugdíjasklubokba, ahol izgatott klubtagok szeretnének valami érdekeset hallani. Ahogy egymás után többször elmeséltem a történeteimet, minden alkalommal kerestem hozzájuk egy finomabb poént. Sokan mondták, hogy írjam le őket, a baráti körből is - Konrád Gyuri szerint például Örkény után én vagyok a második legjobb történetmondó. De amikor egyszer felvettem egy-két sztorit magnóra, és visszahallgattam, azt mondtam: nonszensz, hogy én csak ennyire legyek képes.

Nekiálltam írni, de abbahagytam, mert nem tetszett, míg egy társaságban össze nem futottam a Kossuth Kiadó vezetőjével, akinek szintén írtam tíz oldalt, amit aztán kidobtam. Kicsit később aztán hirtelen beugrott az első mondat, de olyan váratlanul, hogy épp nem is találtam üres papírt, amire lejegyezhetném. Ahogy ott kotorásztam a lakásban, kezembe akadt viszont egy régi forgatókönyv, amit egy kollégától kaptam, és a lapok hátoldala üres volt. Arra kezdtem el írni, és végül ragaszkodtam is ehhez: Fábry Zoltán, Huszárik, és más rendezők forgatókönyveinek hátoldalára írtam az egészet, összesen majdnem ezer oldalt.

Diplomáciai szempontok is döntenek a fesztiválon – Makk Károly Fotó: Pozsonyi Janka

Érdekes ma visszanézni ezeket a példányokat. A hangulatom és az ihlet lendületét tükrözi az íráskép: van, amelyiken ki sem lehet olvasni, mi van odaírva, de gyönyörű. Közben a feleségem átvezette gépre a szövegeket, azt többször korrigáltam, és leadtuk végre a kiadónak azzal, hogy hozzá ne nyúljatok! Meg kell mondanom, tisztességesek voltak, alig piszkáltak bele.

Milyen lesz majdnem harminc év után újra Cannes-ban lenni? Ugyanott fog lakni, mint régen?

Nem, ezt gyilkos realitással szervezik. Akik most versenyeznek, azok még küzdenek valamiért. Ők laknak a jó szállodákban, nekik rendezik a partikat. Minket egy szerényebb helyen szállásoltak el, és semmi más dolgunk nincs, mint csendesen elfogadni és megköszönni az elismerést, és örülni annak, hogy még mindig az a szmoking passzol rám, ami pont olyan idős, mint a Szerelem. Az lesz az élmény, hogy abban a szmokingban ülök ott, és fogom a feleségem kezét. De már nem kell eggyel többször meghajolni, várva, hogy hátha még egyszer visszatapsolnak.