A Pixar is rendesen ráállt a folytatásokra. Míg a stúdió első tizenöt évében mindössze egy folytatás készült (Toy Story 2), 2010 óta már négy került a mozikba, és három további van tervben. A Toy Story-nak már a negyedik részét gyártják, a Verdák-nak a harmadikat, és jön A hihetetlen család 2 is.
Volt a folytatások között szuper (Toy Story 3), volt szerethető (Szörny egyetem), de csapnivaló is (Verdák 2), és a Merida, a bátor és főleg a rémisztő Dínó tesó után arra kellett rájönnünk,
a gyerekek szívéhez mindig utat találó csodagyár sem tévedhetetlen
(a Dínó tesó a Pixar első bukása volt egyébként). Nem volt magától értetődő, hogy a Némó nyomában 2016-os második része megüti majd a mércét.
A Pixar szerencsére nem alibizte el. A Szenilla nyomában
nem egy izzadva összetákolt, erőltetett, pénzmágnes gagyi,
hanem egy legalább annyira ihletett továbbgondolása, variálása a kiinduló alaphelyzetnek, mint amilyen a Toy Story 2, de leginkább a 3 volt.
A Szenilla nyomában története nem sokkal a Némó nyomában eseményei után indul. Békésen éldegélnek a barátok a korallzátonyon, amikor egy rájabaleset következtében az amnéziában szenvedő Szenillának hirtelen régi emlékek villannak be kaliforniai gyermekkorából. Ráveszi a barátait, Pizsit és Némót, hogy keressék meg együtt a családját, és már indul is a kalandtúra az óceán másik felére.
A Némó nyomában nagy része a nyílt tengerben játszódott, most azonban változik a helyszín: pillanatok alatt átszáguldanak Némóék az óceánon, és eljutnak a nagy tengerbiológiai intézetig. Az állatrehabilitációs intézmény mellett szórakoztató-ismeretterjesztő vízipark üzemel, itt próbálnak hőseink boldogulni. Az, hogy nemcsak Szenilla keresi fáradhatatlanul, medencéről medencére a szüleit, hanem közben leszakadva Némóék is bolyonganak az állatkertben,
dinamikussá teszi a sztorit
– mindenki mozgásban van.
A zárt tér ezt az érzést fokozza, néha olyan érzésünk van, mintha a szereplők egy flipperben ütődnének ide-oda, mint a golyók, mi meg kapkodjuk a fejünket. (Azért nem annyira bonyolult az út, hogy ne lehetne nyomon követni, hogy ki hol van éppen.)
A vízipark változatos helyszíneket kínál:
karantén, ajándékbolt, szökőkút, különféle medencék, kiállítási termek, csövek, lefolyók, nem unatkozunk. Szenilla közben a saját gyerekkorát is kutatja, újabb és újabb emlék ugrik be flashbackek formájában, kirakósdarabokból rakosgatja össze a múltját. Kiderül, miért tudott az első részben kedélyesen eltársalogni a cettel, és honnan jön a dal, hogy „Ússz és evezz, ússz és evezz”.
A nyomozás valójában legalább három szinten zajlik.
A memóriazavarral küszködő, kis kék doktorhal tökéletes szereplő volt ahhoz, hogy külön film épüljön köré, ezt jól felismerték a Pixarnál. Kedves, bohókás figura, de ami a fő: alig tudtunk meg róla valamit, tehát van mit kibontani, továbbépíteni.
Az első részben Szenilla még vicces mellékszereplő volt, akinek ügyefogyottságán jókat derültünk, most a feledékenysége már nem poénforrás. Megismerünk egy kislányt, akit szülei szerető gonddal biztatnak és készítenek föl egy nehezebb életre, mert a kislány, Szenilla már ekkor is feledékeny.
„Mi lesz akkor, ha titeket is elfelejtelek?”
– kérdezi a gyerek, és jóslata beteljesül. Mi ehhez képest Némó kacska úszója? Andrew Stanton rendezőről a WALL-E óta lehet tudni, hogy nem fél tragikus elemet csempészni a történeteibe.
A Szenilla nyomában az első rész igazságát új szintre emeli: nem csak nem gond, ha valamiben más vagy, mint a többi, mert ugyanúgy sikerülni fog minden, ha elég kitartó vagy, és bátor. A Szenilla többet mond:
a fogyatékosságod tesz képessé arra, hogy több, jobb, vagy legalábbis találékonyabb legyél,
mint mások. Ami gyengeség egyik oldalról, az erősség a másik oldalról.
Nincs is a szereplők közül egy sem, akinek ne lenne valamilyen fogyatékossága. Hanknek, a polipnak csak hét karja van, a cetcápalány mindennek nekimegy, mert rosszul lát, a belugának elveszett a tájékozódási képessége, a dülledt szemű búvármadár egyenesen értelmi fogyatékos. A neurotikus Pizsiről ne is beszéljünk.
Lehet, hogy sokan a fogyatékkal élő vagy sajátos nevelést igénylő gyerekekre asszociálnak a filmről, pedig a sztori mindenkié. Vagy van valaki, aki mindenben tökéletes? Elfogadásról, önbizalomról, családról szól a Szenilla nyomában is, és ha akad, aki ezt lerágott csontnak érzi, annak nem Pixar kell.
Ízlés dolga, nekem még pont a határon volt, hogy ne legyen a „tanulság” szájbarágós, mint ahogy a környezetvédelem fontossága sincs túlhajtva. Épp elég volt, hogy egy drámai pillanatban Szenilla a hátán a sörösdobozokat összefogó műanyag hálót vonszolva veszít el mindent, ami fontos volt számára.
Emlékezetes figuráknak a Némó nyomában sem volt híján, de a második rész tud tromfolni. Az új szereplők nem csak díszek az akváriumban, kapnak személyiséget, és hasonlóképp a Toy Story gyerekszobájához,
egy kis közösség alakul ki az állatkerti haverokból.
A legjobban az irigy oroszlánfókákon lehet röhögni, akik pont úgy kaffogják, hogy „fúj, fúj, fúj”, mint az igaziak Kaliforniában.
A menekülésspecialista polip szerepeltetése remek húzás volt, hiszen nemcsak kiapadhatatlan humorforrás, ahogy Hank újabb és újabb módokon rejtőzik el, de Szenilla közlekedése is megoldva, hiszen hol teáskancsóban, hol cumisüvegben tudja őt szállítani a segítőkész barát. A legjobb jelenet a mesében, amikor Szenilla egy teherautó műszerfalán befőttesüvegből próbálja navigálni új haverját, merre vezesse a járművet.
A sötét és agresszív Dínó tesó vetítéseiről valószínűleg rengeteg ijedt kisgyereket kellett kimenekíteni, ilyen veszély most nem fenyegeti a szülőket. Hiába kapott hatos korhatárkarikát a Szenilla nyomában, akár annál fiatalabb gyereket is el lehet vinni rá (legfeljebb a kisebbeket nem a 3D-s verzióra), mert a Némó-nál is kevésbé félelmetes - a négyéves kislányom mindössze egyszer ragadta meg közben a kezemet - amikor egy óriási lábasfejű megkergette Pizsiéket.
A rajzfilmnek kicsit más lett volna a befejezése eredetileg, de amikor a Pixar-fejesek megnézték a Blackfish - Egy kardszárnyú delfin története című dokumentumfilmet, változtattak a történeten (a 2013-as, nagy port kavart dokumentumfilm azokat az embertelen körülményeket tárja föl, amelyek között tartják a kardszárnyú delfineket a víziparkokban), sőt ennek hatására lett a vízi állatkertből a mesében inkább állatokat gyógyító tengerbiológiai központ.
Az emberek – ez már a Némó-ban is így volt – most sem pozitív szereplők, a konzervek közül kikászálódó óceánlakó polipnál csak egy félelmetesebb van: a halsimogatóban nyúlkáló gyerekkezek.
Vidám, invenciózus, szép film született,
a magyar szinkron pedig az utóbbi idők egyik legjobbja. Remek a fordítás, jók a hangok, színes a színészi játék, és egy olyan magyarítást is bevállaltak, ami lehetett volna nagyon kínos is, de szenzációsan jól sült el. Csak annyit mondunk: Kautzky Armand.
Külön érdekes lesz látni, ahogy a Szenilla nyomában a testvércég, a Disney idei animációs bombasikerével, a Zootropolis-szal fog versenyezni a mozipénztáraknál és valószínűleg az Oscarért is. Mindenki döntse el maga, melyik jobb. Mi csak jól járunk, ha a Disney és a Pixar egymással verseng.
A Szenilla nyomában előtt bemutatott Szalonka című rövidfilmről elég sokat elárul, hogy az első fél perc után zavarodottan fordultam oda a mellettem ülőhöz: ez most valami természetfilm?
Semmi sem utalt arra, hogy animáció lenne.
Aztán amikor megláttam az első, grimaszoló madarat, akkor végigsöpört rajtam a döbbenet: itt tartunk, nem lehet megkülönböztetni a valódi filmet a rajztól. És van értelme az egésznek, mert nincs olyan madár a természetben, akit kérhetnénk, hogy arckifejezések ekkora tárháza vonuljon át az arcán.
A Kissé felhős még mindig a legjobb Pixar-rövidfilm, de a Szalonka a legcukibb. A hullámveréstől megszeppent, de aztán káprázatos ötletével mindenkit lepipáló madárfióka megverte cukiságban a hűséges, viharvert gólyát. A Szalonka pár perces remekmű, azzal a bájjal, életszemlélettel, amit a Pixar-filmekben annyira szeretni lehet.