Sajnos nem említhető egy lapon a zseniális trilógiával, de a leggyengébb Bourne-epizód még mindig jobb, mint a mozikba kerülő legtöbb akciófilm. Egy szusszanásnyi üresjárat nincs benne, a bravúros athéni nyitány után rögtön egy feszült berlini rajtaütésbe csöppenünk, és a lendület kitart egészen a filmet záró Las Vegas-i autós üldözésig, amiben egy hipermarket-parkolónyi kocsit törnek ripityára.
Az eredeti Szellemirtók-ból megtanulhattuk, hogy nem szabad keresztezni a protonsugarakat, az új remake-ből pedig azt, hogy négy belevaló, rokonszenves, lelkes főhősnő önmagában elegendő érv a franchise feltámasztásához. Elsősorban az új csapat miatt érdemes jegyet váltani a filmre: Kristen Wiig szerethetően csetlik-botlik, a delejes kisugárzású Kate McKinnon szinte lerobban a vászonról, és ráadásnak ott van még Thor, azaz Chris Hemsworth is, aki a szédületesen buta recepciós szerepében kis híján ellopja a show-t.
Reméltük, hogy jó lesz a Star Trek-sorozat legújabb felvonása, de azt nem gondoltuk volna, hogy az idei nyár legszórakoztatóbb blockbusterét kapjuk: egy laza és humoros akciófilmet, aminek minden képkockáját átitatja a kaland és a felfedezés romantikája. Még az előzmények ismerete sem szükséges, a Star Trek: Mindenen túl rengeteg új rajongót szerezhet jól összerakott sztorijával, sokszínű világával és remek humorával. Végre minden szereplő reflektorfénybe kerül, akadnak bőven remekbeszabott akciók, és ami a lényeg: a filmnek helyén van a szíve.
Ha még van bármi értéke az olyan kinyilatkoztatásoknak, hogy "ha csak egyszer egy évben mész moziba, akkor erre a filmre ülj be", akkor most szeretnénk ellőni. Az argentin A klán című alkotás ugyanis témáját tekintve (amit igaz történetből merít), és kivitelezésében is a falhoz csap, hogy aztán a történet elvarrását már feliratban olvasva csorogj le a palánkról, és próbáld összekaparni magad.
Pörgős krimi, lélektani thriller és rövid történelmi gyorstalpaló Scorsese tempójában és eleganciájával, a hollywoodi kliséktől mentesen, Al Pacino fénykorát idéző színészi alakítással a centrumában. Mellbevágó élmény, ami még napokig bizsereg az ember bőre alatt.
Már az első pillanatban egyértelművé válik, hogy ez nem egy szokványos western lesz: annyira tompa a kése a támadónak, hogy csak többszöri nyiszálás után tudja elvágni az áldozata nyakát. A naturális erőszak aztán egy ideig háttérbe szorul, de csak azért, hogy a végén még sokkal durvább képsorokkal sokkolja a nézőt. Ez a horrorelemekkel feldíszített western ráérősen építi fel a négy főszereplő karakterét, de az ihletett párbeszédeknek hála egy percig sem bánjuk, hogy Kurt Russell csak ritkán veszi elő a revolverét. Ezzel a négy fickóval még úgy is rendkívüli kaland kilovagolni, hogy közben végig az jár a fejünkben, semmi esélyük nem lesz az emberevő indiánok ellen.
Buja olasz tájak, négy egymással kavaró, túlfűtött főhős, pucéran lubickoló világsztárok és egy medencés álomhelyszín. Könnyen elcsábítja az embert ez a napfényes noir, hiszen a David Bowie-típusú rocksztárt alakító Tilda Swinton még sosem volt ennyire szép, Ralph Fiennes még sosem volt ennyire szórakoztató, Matthias Schoenaertsnak még mindig jól áll a melankólia, A szürke ötven árnyalata egérkéje, Dakota Johnson pedig bebizonyítja, hogy igenis képes végzet asszonyává változni.
Az inváziós katasztófafilm húsz évvel későbbi folytatása jól láthatóan a nosztalgiahullámot lovagolta, és nincs olyan története, amire azt mondhatnánk, hogy érdemes volt elmesélni, még sincs baj azzal, hogy elkészült: nem akar több lenni egynyári szórakozásnál, és minden bárgyúságával együtt teljesíti a maga egyszerű célkitűzéseit: még nagyobb benne a pusztítás, még nagyobbak az űrhajók, és még annál is több űrlény támad ránk. A kilencvenes évekből átemelt hurráoptimista, patetikus hangvétele pedig kimondottan frissítően hat a mostanság divatos komor, búsongó popcornfilmek után. Ebben a kánikulában sokaknak pont erre lesz szüksége: egy naiv, fekete-fehér szemléletű világmegmentésre.
Ne várjon egy újabb Drive-ot, és akkor azzal szembesülhet majd a moziban, hogy az öntörvényű dán rendező, Nicolas Winding Refn morbid, nehezen kategorizálható horrorkomédiája jobb, mint a híre, mivelnem veszi véresen komolyan magát, miközben görbe tükröt tart a szépség modern értelmezése elé. Művészi köntösbe csomagolt trashfilmet kapunk, amely tudja magáról, hogy az, és rendkívül élvezi. Akár egy modern tündérmesének is felfoghatjuk, melyben a szűz királykisasszony (Elle Fanning) gonosz boszorkányok karmai közé keveredik, azzal a különbséggel, hogy ez a Hófehérke közel sem patyolattiszta.
Rögtön fektessük is le a lényeget: ez nem egy pénzmágnes gagyi, vagyis nem egy erőltetett folytatás, hanem a Pixar egyik legjobb filmje. Komplexebb, drámaibb, mint a 12 éve Oscar-díjat nyert Némó nyomában, mégis ugyanolyan derűs, szórakoztató, életteli és vicces. Remekül felismerték a Pixarnál, hogy a memóriazavarral küszködő doktorhal tökéletes szereplő ahhoz, hogy külön film épüljön köré. Kedves, bohókás figura, akin keresztül az elfogadásról, önbizalomról, családról mesél a Szenilla nyomában.
A Magyarhangyának köszönhetően a magyar mozik is vetítik a kulturális háborút indító, megbotránkoztató életvitelű fotőművész, Robert Mapplethorpe életéről szóló dokumentumfilmet. Homoerotikus, a szexualitást nyiltan ábrázoló képei ellen még egy republikánus szenátor is kikelt, aki be akarta záratni a kiállítását. Sokkoló fotói az interneten régóta bárki számára elérhetőek, most viszont már az első hiteles, egész estés portréfilm is elkészült a tökéletességet hajszoló, 1989-ben elhunyt művészről.
A folytatás nem ér az első rész nyomába, de hibái ellenére is megállja a helyét, és jóval a konkurencia előtt jár. Az ijesztgetés továbbra is működik, a mesterien felépített légkörnek és az ügyes kamerakezelésnek köszönhetően még a legósdibb trükkök is a frászt hozzák az emberre a mozi sötét termében. Az ördögűző házaspár ezúttal egy lepukkant angol sorházban szembesül egyre hátborzongatóbb jelenésekkel és egy felnőtt férfi hangján megszólaló, megszállt kislánnyal.
Ryan Gosling és Russell Crowe a csúcsformáját hozza ebben kíméletlen humorú, sokkolóan erőszakos és egy picit sem nyálas akcióvígjátékban, amire már több mint százezren ültek be Magyarországon. Gosling nagy kedvvel csinál magából bolondot, készüljenek fel arra, hogy többször is rázkodva hahotázó masszává fog átváltozni a közönség.
Shane Black, az első két Halálos fegyver és Az utolsó cserkész írója, a Durr, durr és csók író-rendezője tulajdonképpen mindig ugyanahhoz a filmtípushoz tér vissza, de ez egy pilllanatig sem probléma, ha ennyire a kisujjában van a nyomozós haverfilm műfaja, és ennyire magas színvonalon képes művelni azt. A Rendes fickók közönségfilm létére még radikális és kiszámíthatatlan is.
Nehéz félretenni a cinizmusunkat, ha egy mobilos alkalmazásból egész estés nagyjátékfilm készül, még akkor is, ha egy olyan elképesztően népszerű játékról beszélünk, mint az Angry Birds. A szédítő tempójú, túlpörgetett animációs mese kellemes meglepetést okoz: csupaszív szereplőit könnyű megszeretni, humora egyszerű, de gyakran betalál. Az akciók itt-ott elvetik a sulykot, de néha mindenkinek szüksége van egy kis tombolásra.
Till Attila kerekesszékes gengszterfilmje bátran és nagy lelkesedéssel keveri a műfaji és a szerzői jegyeket: az akciójelenetek izzanak a feszültségtől, a humor néhol egészen parádés, Thuróczy Szabolcs óriásit alakít, a két való életben is mozgássérült főszereplő pedig hamar közel tud kerülni a szívünkhöz. Vannak hibái, egyenetlenségei a filmnek, de a sok pozitívum többet nyom a latban.
Szórakoztatás mellett még arra is van ereje az akcióvígjátéknak, hogy egy fontos üzenetet közvetítsen: a mozgássérülteket nem sajnálni kell, nem aprót kell nyomni a kezükbe az utcán – ahogy az egyik főszereplővel ez a való életben is megtörtént, hanem ugyanúgy emberszámba kell venni őket, mint bárki mást.
Rudyard Kipling örök érvényű állatos meséjét ugyan már számtalanszor feldolgozták, de ezúttal jól tette a Disney, hogy ismét hozzányúlt a jól ismert alapanyaghoz: Ebben a modern változatban az állatokat és a dzsungelt digitális trükkök helyettesítik, ám a mese így is megelevenedik: gyerekek milliói szerethetik meg ismét a bohókás Balut, retteghetnek a zsarnoki Sir Kántól, és képzelhetik magukat a liánokon lengő Maugli helyébe. Ha tehetik, a 3D-s változatra üljenek be, a technikának hála körülölel bennünket az élettől duzzadó, vibráló őserdő.
A legújabb Disney-mese tulajdonképpen egy urbánus zsarufilm, csak most állatok népesítik be a nagyvárost, és egy gyávasággal egyáltalán nem vádolható nyúl ered a rejtélyes bűnesetek nyomába. A rendőrségnél semmibe veszik a tapsifülest, ő azonban nem búsul emiatt, inkább társául fogad egy szélhámos rókát, és együtt erednek a maffiózók nyomába. A bűnesetek felgöngyölítését többek között egy ügyintéző lajhár hátráltatja, akinek már egy rendszám bepötyögése is felemészti a fél délutánját. A Disney manapság ismét csúcskorszakát éli, és a Zootropolis sem marad el a Jégvarázs által támasztott magas elvárásoktól.
A Szenilla nyomábanról szóló rész Dömötör Ági, a Démonok között 2-ről szóló rész Birkás Péter, az A Bigger Splash-ről szóló rész Onozó Róbert, Az Angry Birds-ről, A függetlenség napja - Feltámadásról és a Neon démonról szóló rész Huszár András kritikája alapján készült. A klánról Gyárfás Dorka, a Star Trek: Mindenen túlról és a Szellemirtókról Huszár András, a Jason Bourne-ról pedig Varga Ferenc írta a szöveget.