A 80-as években idétlen hajjal is be lehetett csajozni

A Sing Street egy untig ismert mese a szürke kisvárosból való elvágyódásról, a kamaszkor elviselhetetlenségéről, a zene imádatáról és a legjobb csaj meghódításáról. Hiába kiszámítható minden mozzanata, mégis magával ragad, mert őszinte, naiv, optimista és igazi.

John Carney-nak újra összejött. A Sing Street már a harmadik zenés filmje, amely szinte népmesei közhelyekből építkezik, de mégis minden pillanatát el lehet hinni, annyira őszinte, naiv, optimista és igazi. Áttörése kilenc évvel ezelőtt, az Egyszer egy utcai zenész és egy virágáruslány szerelmét és közös zenei szárnypróbálgatását mesélte el hihetetlenül bájosan (a Falling Slowly című betétdal nagy meglepetésre még Oscart is nyert), majd jött két kevésbé sikerült, nálunk moziforgalmazásba sem került darab, a Zonad és a The Rafters.

Sing Street Forrás: Vertigo Media

A 2013-as Szerelemre hangszerelve azonban visszanyúlt az Egyszer koncepciójához és hollywoodi sztárokkal megtámogatva is magabiztosan hozta az amerikai romantikus komédiákból időközben teljesen kiveszett varázslatot. Érdekes módon a Sing Street idei sajtókörútján Carney légből kapott és keresetlen módon nekiesett Keira Knightley-nak, miszerint nem is színész, hanem egy modell, akiből lehetetlenség volt igazi alakítást kihozni. Ez már csak azért is meglepő, mert Knightey élete legszerethetőbb karakterét hozta a Szerelemre hangszerelve énekesnőjeként, de Carney utólag bocsánatot kért, lépjünk tovább.

Annyiból viszont releváns ez a kifakadás, hogy a Sing Street-en érezhető, hogy új arcokat akart felfedezni és esze ágában sem volt sztárokat leszerződtetni a főbb szerepekre. A legnagyobb nevek sem annyira nagy nevek; Aidan Gillen (Kisujj a Trónok harcá-ból) és Jack Reynor (Transformers: A kihalás kora) csak mellékszerepekben tűnnek fel.

Jack Reynor és Ferdia Walsh-Peelo a Sing Street című filmben Forrás: Vertigo Media

A dublini helyszín is inkább az Egyszer világához jelent visszatérést, de mégsem lehet elvonatkoztatni a Szerelemre hangszerelvé-től, főleg, hogy az egyik zenés kulcsjelenet koncepciója szinte egy az egyben visszaköszön. Érdemes tehát a Sing Street-re, a Szerelemre hangszerelvé-re és az Egyszer-re egy trilógiaként tekinteni, hiszen mindhárom a zene iránti szenvedélyről szól, a mese és a realizmus briliáns ötvözésével.

A Sing Street főhőse egy szétesni készülő családból származó kamaszfiú, Connor (Ferdia Walsh-Peelo), aki ahelyett, hogy beletörődne, hogy az új iskolájában csak a lúzerek között van számára üresedés, inkább rockbandát toboroz és első videoklipjükhöz még a környék legjobb csaját, Raphinát (Lucy Boynton) is becserkészi. Más kérdés, hogy egy olyan lányt, mint Raphina nem elég meghódítani, egy jobb élet lehetőségét is biztosítani kell számára, ami a nyolcvanas évek poros-szürke Dublinjában minimum Londont jelenti.

Ferdia Walsh-Peelo és Lucy Boynton a Sing Street című filmben Forrás: Vertigo Media

Amióta az eszemet tudom, tart a nyolcvanas évek nosztalgia, és amikor a The Cure, a Duran Duran vagy a Spandau Ballet legnagyobb slágereinek megidézéséről van szó, nehéz nem felsóhajtani, hogy "régen minden jobb volt", de

a Sing Street-nek eszméletlenül jól áll ez a múltidézés.

Idén nyáron minden sorozatbuzi a Netflix Stranger Things című tévésorozatát ajnározta, amely többek között Spielberget, John Hughes-t és Stephen Kinget idézte meg néha már snittről snittre és a Sing Street ugyanerre a nosztalgiavonatra száll fel, csak a természetfölötti vonulatot a zenére cserélve.

A huligánokkal teli, szigorú, dublini katolikus iskolában popsztár-karrierről álmodozó fiúk csapata pont olyan magával ragadó, mint az amerikai kisvárosban BMX-en nyomozó sorstársaiké és néha az az érzése lehet a nézőnek, hogy szívesen elnézné a Sing Street-et a Stranger Things-hez hasonló nyolcrészes formátumban is.

A másfél órás mozis hossznak viszont szükségszerű velejárója, hogy a barátság elsikkad a szerelemmel szemben, bár ez a rocktörténelem során elég sok bandának lett a veszte, és ettől még senki sem fog csalódottan távozni a moziból. Sőt, inkább optimizmussal, tenni akarással és visszatérő kamaszkori álmokkal feltöltődve.

Nem vagyok már gyerek

Lehet-e felnőtt, aki szopja még az ujját? Mi van, ha szakításnál ömlik a takony az orrodból? Hogyan lehet elviselni az életet, és mit kell csinálni közben a nyelveddel? A kamaszkor nagy problémái köré egy egész filmes műfaj épült, a coming of age (kb. felnőtté válás) filmek. Mivel ezek közül több is nagy kedvencünk, elkészítettük a felnőtté válásról szóló filmek toplistáját. Iránymutató listánkon 25 film szerepel, a műfaj általunk legjobbnak, legszívszorítóbbnak vagy éppen legviccesebbnek tartott darabjai. A számozás szubjektív sorrendet tükröz, igazság szerint a filmek mindegyike remekmű.