A film első pár percében senki nem tűnik fel a hét mesterlövészből, de nem is hiányoznak, ugyanis helyettük Peter Sarsgaard tart mesterkurzust a gonosz erejéről. Rose Creek lakosai a templomban gyülekeznek, és arról vitáznak, mit tehetnének a Sarsgaard által eljátszott Bart Bogue-gal, aki a földjeik mélyén rejlő aranyra pályázik, és semmitől nem riad vissza, hogy elüldözze őket az otthonaikból.
Bogue belépésével rögtön elhalkul mindenki, majd pedig félelemmel teli tekintettel figyelik a pulpitusra fellépő férfit. Hamarosan az én kizárólagos figyelmemet is megszerezte Sarsgaard azzal a hangzatos eszmefuttatásával, hogy Amerikában már régóta egyenlőségjelet tettek a demokrácia és a kapitalizmus közé, a kapitalizmust pedig Istennel azonosítják. Akkora ereje van ennek a férfinak, hogy a kezében tartott, átlátszatlan üveggel is képes terrorizálni a hallgatóságát.
Még senki sem hullt a porba, de prédikátorokat idéző beszédével, nyugtalanító gesztusaival és zaklatott játékával Sarsgaard rögtön meggyőzött engem arról, hogy Bogue egy vérszomjas és hatalomimádó őrült. Nagy kár, hogy a színész egyből letudta a legemlékezetesebb jelenetét, az 1960-as verzióban a banditavezért játszó Eli Wallach-hal viszont sokkal nehezebb dolgom lenne, ha az ő legjobb pillanatát kellene kiválasztanom.
A film rögtön az elején a csúcsra ért.
Anthony Fuqua remake-jére hatalmas árnyékként vetül a Steve McQueen nevével fémjelzett változat. Élvezetéhez elengedhetetlen, hogy elvonatkoztassunk a nagy elődtől. Szerencsére ez menni fog a játékidő jelentős részében, ugyanis a kor igényei szerint fazonírozott hétfős társaság a saját jogán is érdekes tud lenni.
Denzel Washingtonról sokszor és sok helyen leírták már, hogy ő egy egyre kevesebb élő tagot számláló csoportba, a régi vágású mozisztárok közé tartozik. Már a puszta kisugárzásában van valami, amitől az ember rögtön megbízik benne. Ha pedig lóra ül, és pisztolytáskát visel, akkor már az életünket is rábíznánk.
Pontosan ezt teszi a Rose Creekből elüldözött, valamiért mindig mély kivágású felsőöltözetet viselő Emma Cullen (Haley Bennett) is, aki minden vagyonukat felajánlja, csak hogy a Washington által játszott fejvadász megbosszulja a nő férjének a halálát, és kiűzze Bogue embereit a városból. De nem is mesélem tovább a történetet, mert azt úgyis mindenki ismeri.
Egyik fegyverforgató sem szolgai másolata az 1960-as megfelelőjének: A jó, a rossz és a furcsa című dél-koreai westernből átemelt Lee Byung-hun ugyanúgy halálos pontossággal bánik a késsel, mint James Coburn, de szoros baráti kapcsolata Ethan Hawke déli mesterlövészével egyedivé teszi őket. Hawke ráadásul most is nagyszerűen kamatoztatja azt a képességét, hogy remekül tudja megjeleníteni a lelki sérült, bizonytalanságukat csak nehezen palástoló embereket.
A hegyek magányából alászállt, medveként viselkedő Vincent D’Onofrio, az indián (Martin Sensmeier) és a hetes talán legelhanyagoltabb karaktere, a mexikói (Manuel Garcia-Rulfo) is mind alkalmat kapnak arra, hogy bebizonyítsák, helyük van a zsoldoscsapatban. Lehet ezt a patikamérlegen kimért politikai korrektség jeleként értelmezni, de a filmnek mindenképpen a hasznára válik, hogy a hetes egyik tagja sem vész homályba.
Érdekes módon pont az egyik főszereplő, az alkoholista szerencsejátékost alakító Chris Pratt okozott kisebbfajta csalódást. Viccei feledhetőek, többször is az volt az érzésem, hogy a karakterét éltető lazaságot lustasággal helyettesítette. Tegyük hozzá, a magyar szinkron is rontott a játékán, egy westernhős száját ne hagyják el olyan modern közegbe való szleng kifejezések, mint például a „fain”.
Semmi gond nincs azzal, ha egy westernben a főszereplők leképezik a vadnyugat és a jelenkori világunk etnikai sokszínűségét. A baj ott kezdődik, ha ezt a csoportot aztán egy vákuumszerű térbe helyezik bele. Tucatnyi vélt vagy valós sérelem kellene, hogy szétfeszítse ezt a brigádot: a délit játszó Hawke és a mexikói fickó el is beszélget arról, hogy Alamo ostrománál még az is megtörténhetett, hogy egyikük nagyapja ölte meg a másikat, de aztán rendkívüli gyorsassággal tűnnek el a csoporton belüli ellentétek, és úgy viselkednek, mintha már évek óta együtt küzdenének.
A megmentésre váró, kizárólag fehérek által lakott Rose Creekben sincs senki, aki legalábbis csúnyán nézne amiatt, hogy egy koreai, egy mexikói és egy harci színekben pompázó indián lovagolt be a városukba. Hiába ismeri el az új A hét mesterlövész, hogy a vadnyugat nem kizárólag a fehérek játszótere volt, ha aztán ezzel a felismeréssel nem kezd semmi izgalmasat.
Antoine Fuqua rendező azt nyilatkozta, hogy a legfőbb vágya az volt, hogy Denzel Washingtont lovagolni és lövöldözni láthassa. Ez a célkitűzése maradéktalanul teljesül, sőt a hét mesterlövész mindegyike remekül mutat a lovon, és
nemcsak a harcokban, de a lövöldözéseket megelőző szempárbajokban is remekül megállják a helyüket.
Csak éppen ezen túl nincs semmi a filmben, ami egy kicsit is a középszer fölé helyezné a remake-et, így az nem a nagyszerű westernek, hanem az egyszer nézős popcornfilmek sorát gyarapítja.
A mai látványfilmek szabályait követve,
A hét mesterlövész is hisz abban, hogy ha valamit nagyobbra csinálunk, akkor az törvényszerűen jobb is lesz.
A végső csatajelenet akár egy háborús filmbe is elmenne, annyian ostromolják Rose Creeket, és olyan sokan végzik a porban. Ez a megközelítés eleinte működik is, a vászonra tapadva néztem a nagyszabású vérengzést.
Idővel azonban az a furcsa gondolat nyilallt belém, hogy Fuqua műfajt tévesztett, és átcsúszott egy zombifilm díszletei közé. Nem akart véget érni a harc, helyette úgy nőttek ki a földből az újabb és újabb ellenfelek, mintha élőhalottak lennének. Még szerencse, hogy a címbéli társaság nem zombikból, hanem remek fickókból állt össze, ráadásul az addig lustálkodó Chris Pratt is megrázta magát, így aztán szükségtelenül hosszú lett ugyan, de teljes unalomba azért nem fulladt a finálé.
A hét mesterlövész 2016-os változata a legnagyobb jóindulattal is csak félig sikerült: ha egyszer összeállt ez a hét ember, nem ártott volna egy jó filmet is építeni köréjük.