Akik beszélnek 56-ról, azok is szétszedik egymást

Vágólapra másolva!

Három rendező, három generáció és három film: a Szerelem, a Szamárköhögés és a Szerencsés Dániel. Az Origónak Makk Károly, Sándor Pál és Gárdos Péter mesélte el, hogyan élte meg az 56-os forradalmat. Hogy milyen volt végigfilmezni a harcokat, az akasztást, az üres Rákosi-villát. Milyen retorziók jöttek, és hogyan lehetett átbújni a cenzúrán. Milyen volt dilemmázni a Nyugatiban, hogy menjek, vagy ne menjek, és annak örülni nyolcévesen, hogy a forradalom miatt elmarad a tanítás. És a filmcsinálás: Bodrogi Gyula nagy zabálása, Garas Dezső és Törőcsik Mari adok-kapokja, na meg a fiatal Rudolf Péter. 1956 a filmesek szemén keresztül.

Soós Tamás

Vágólapra másolva!

Makk Károly Szerencsés Dániel Szamárköhögés Sándor Pál Szerelem (film)1956-os forradalom Gárdos Péter

MAKK KÁROLY

(Szerelem, 1971; Magyar rekviem, 1990)

Életem egyik legérdekesebb történése volt az a három hét október 23. után.

Aznap fejeztem be a harmadik filmemet, a Mese a 12 találatról-t. Én a hangstúdióban ültem, és a film utolsó fázisán, a hangkeverésen dolgoztam, amikor a Hősök terére vonult a tömeg a Bem-szobortól. Telefonon hívtak, menjek az utcára, mert nagy a mozgolódás, de tudtam, ha elhalasztom a keverést, megint csúszok a filmmel. Alkonyodott, amikor kitámolyogtam a sötét teremből. A produkciónak volt egy sofőrje, Tóni. Határozott, körültekintő, praktikus ismeretekkel rendelkező ember, egykor gépkocsivezető a katonaságnál. Egy kis utcában állt meg a Hősök tere mellett. „Akármi történik, itt állok, míg nem tetszik jönni.”

A tömeg épp a Sztálin-szobor ledöntésén fáradozott. A nyaka körül feszültek a drótkötelek, azokat húzta-vonta két teherautó. Az istennek se tudták ledönteni, amikor valaki rájött, hogy a csizma fölött kell elvágni lánghegesztővel. Abban a pillanatban elindult lefelé, lassan. Pár másodperccel később a szemközti ház tetején lévő vörös csillag is követte. Az emberek sírva ölelkeztek, csókolóztak, a Himnusz-t énekeltük.

Olyan pillanat volt ez, amikor az ember elhitte, innentől bármi lehet...

Mi történik még? Nagy Imre beszél a Parlamentben. „Tóni, mehetünk!” Megint elbújik egy mellékutcában. Mire odaérünk, vége a beszédnek. Szétszéled a csalódott hallgatóság. Nem ezt várták, nem a „Tisztelt és kedves elvtársaim”-at, hanem hogy kimondja a dolgokat. Hogy „mától kezdve…”

Bevezeti a víz alá a T–34-est

Híreket kapunk. A Bajcsy-Zsilinszkyn fegyveres teherautó-különítmény jön. Odasétálok, nézelődöm, a vezető kocsi lassít, amikor közel érnek. Valaki kikiabál: „Karcsi, ide ugorj fel!” Fent a kezembe nyomnak egy nemzeti színű zászlót. Talán az a harckocsivezető szólt rám, aki az Ütközet békében című filmemben dolgozott 1951-ben. Az volt a poén a film végén, hogy a főszerepet játszó Szirtes Ádám bevezeti a víz alá a T–34-est. Tatán forgattuk, ott volt a harckocsitisztképző iskola, és ez a valahai parasztgyerek volt a legtehetségesebb harckocsivezető. Mindig kértem, ha a kocsikkal forgattunk, „a Sztrakát nehogy kifelejtsétek!”

Egy T–34-es tank a Károly körúton 2006. október 23-án Forrás: AFP/Peter Mate-Magyar Nemzet

Az a gyanúm, ő csípett fel a kocsira. Velük mentem a rádióig, ahol meglehetős káosz fogadott. A Múzeum körút és a Bródy utca sarkán felborult autók. A rádióban már bent tartózkodott a fiatal küldöttség, akik bevitték a 16 pontot. Ment a huzavona, hogy mit kéne kihúzni, hogy beolvassák, de erről hír nem jött ki. Kezdett idétlenné válni a várakozás az emberek, a harckocsik között. Egyszer csak ránk lőttek. A harckocsi tetejét azonnal lehúzták, nem tudtam már bemászni. A torony mellett lapultam. Csetepaté kezdődött. Jött egy mentőautó, a hátsó ajtaja kinyílt, fegyveres emberek ugráltak ki belőle. Aztán az egyik harckocsi betörte a rádió kapuját. Akkor én megkerestem Tónit, úgy éreztem, ez a dolog le van rendezve.

Ebben a rumliban mégis kibékültünk

A Margitszigeti Nagyszállóban laktunk, mert a lakásunkat festették. Korábban forgatókönyveket írtunk ott Szász Péterrel, Bacsó Péterrel, a szállodát a dramaturgiai osztály fizette. Ott lakott Békeffy István is, kiváló vígjátékíró. A Mese a 12 találatról-t is ő írta, amit Bacsóval átvettünk, kipofoztunk. Békeffy írt benne egy jó szerepet az idős feleségének is, és megromlott a kapcsolatunk, mert azt mondtam, ezt csak Psota Irén tudja eljátszani. A felesége, Turay Ida nem állt többé szóba velem, ebben a rumliban mégis kibékültünk.

56 vívmánya volt, hogy az embereket mint egy mágnes húzta abba az irányba, hogy ne olyasmivel vacakoljanak, mint a szereposztás, hanem azzal, hogy mi lesz itt és most. Ez óriási érzés volt.

Lábtörlő, pártjelvénnyel

A filmgyárban hamar megszerveződött négy-öt társaság, akik felvételeket készítettek. Én a Badal János nevű operatőr osztálytársammal dolgoztam, aki később elment Párizsba, és Jean Badal néven a francia újhullámnak, Chabrolnak, Truffaut-nak lett az operatőre. A forgatásokat Teuchert Jóska szervezte, egykori osztálytársunk, akkor gyártásvezető. Ő írta a napi diszpókat, ki hol forgasson. Eleinte nem tudtuk, hova menjünk. Később a Tűzoltó utcai csoport egyik vezetőjétől, Csongovai Per Olaftól kaptam a híreket. Csolaf korábban asszisztensem volt a filmgyárban, mindennap felhívtam, és megmondta telefonon, hol várható történés.

Elcsíptük a Rókus-kórház előtt azt a jelenetet, amikor vidékről hoztak élelmiszert szekérrel, teherautóval. Vidéken csendesebben zajlott a forradalom, de aki benne volt a buliban, próbált segíteni. Egy teherautón forgattunk, amikor rálőttek az ételt hordó és pakoló emberekre. A teherautó végén volt egy vaskampó, amire a rámpát akasztják, azt markoltam meg.

Csontig felhasította a kezemet, máig látszik a nyoma.

Akkor éreztem meg, hogy ez nem játék.

Az üres Rákosi-villáról is készítettünk egy körképet. Két Steinway zongora állt a házban, a könyvtárban két magyar nyelvű könyv. A többi orosz, néhány angol, néhány olasz. Elmentünk Gerő Ernő lakásához is, ami előtt volt egy lábtörlő, valamelyik vidéki nagyváros pártszervezetének az ajándéka, rajta a pártjelvénnyel. Azért fura dolog ez, gondoltam, hazajön a házigazda, és beletörli a lábát a párt jelképébe…

Fejjel lefelé lóg egy emberi test

A legmegrázóbb jelenetbe a párt székháza előtt botlottunk. Mikor átmentünk a Köztársaság téren, utánunk szaladt valaki, hogy menjünk vissza, szörnyű dolog történik ott. A felkelők, akik akkor már elég vegyes társaságot alkottak, elfoglalták a pártházat, ahova rövid tűzharc után behúzódtak a határőrök, akiknek olyan ruhájuk volt, mint a belügyeseknek. Ezeket az embereket, mint ÁVH-sokat, a falhoz terelték, és kivégezték.

Egy férfi belerúg a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti pártbizottságának székházát védő ÁVH-s fejjel lefelé felakasztott holttestébe a Köztársaság téren 1956. október 30-án Forrás: MTI

A kivégzést nem láttuk, de azt igen, ahogy fejjel lefelé lóg egy emberi test a fáról. Ha jól emlékszem, Asztalos János ezredesé. Körülötte őrjöngő emberek állnak, vágják fel a testet, szedik ki a szívét. Elképesztően taszító jelenet volt.

Amikor az ember ilyet fotografál, mindenről elfeledkezik, csak az dolgozik benne, hogy jó legyen a kép.

Mi azt beszéltük meg Jancsival, ne kapkodjon, vegye nyugodtan, amit lát, és ha megbököm a bal vállát, lassan forduljon balra, ha a jobbat, akkor jobbra. A híradósok ahhoz vannak szokva, hogy gyorsan felvesznek valamit, majd továbbállnak. Mi ezzel a technikával sok összefüggő képsort tudtunk készíteni.

A víz a nyakunkba csöpögött

Az események, amiknek eleinte még volt egy svungja, kezdtek ambivalenssé válni. A filmgyár munkástanácsában minden este folytak a rokonszenves, de naiv viták. Vajon bele fog szólni az ENSZ a történésekbe? Arról is beszélgettünk, hogy a pártok osszák el egymás között a filmgyárakat, hiszen addigra visszaállították a többpártrendszert.

Néhányan a radikális szöveget mondtuk: lesz majd egy kormány, a döntéseket közösen átbeszéljük. Szőts Pistával fogalmaztunk egy levelet Nagy Imrének, amiben arra kértük, szabjon gátat minden olyan elképzelésnek, ami nem egy hivatalos és méltósággal dolgozó állam pártjainak egyetértésével születik.

Az utcákon készített filmeket nem tudtuk előhívni, mert a két filmlabor nem működött. A felvett anyagokat a vágószobában raktuk le. Teuchert rendszerezte ezeket a raktárban, hogy másnap mindenki folytathassa a forgatást. Rengeteg exponálatlan anyag született. Aki elhagyta az országot, a hóna alá vett néhányat. Ez volt az antré külföldön.

Később Münchenben láttam a Magyarország lángokban című filmet, amit egy Erdélyi István nevű producer állított össze. Érdekes egybeesés, hogy amikor 44-ben a filmgyárba kerültem, az ő egyik produkciójában kezdtem a kávéhordást.

Arra nem gondoltam, hogy nekem is menni kéne. Annyira benne voltam ebben a burokban, a magyar filmgyártásban. Néztük, ahogy távoznak a többiek: Badal Jancsi, Zsigmond Vili, Kovács Laci. Illés György segédoperatőre is kolosszális anyagokat vitt ki magával Münchenbe. Sok 56-os anyagot láttam, de objektív, elemző filmet még nem, amelyik összefoglalná, elmagyarázná, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ezek a filmek akkor a mi malmunkra hajtották a vizet, szimpátiát keltettek Magyarország iránt, mi meg ültünk itthon, és a víz a nyakunkba csöpögött.

Nem a mi filmünk

Később beidéztek Teuchert tárgyalására tanúnak. A bíró mutatott egy lapot a napi munkáról. „Október 29. A forradalmi eseményekről A csoport itt, B csoport ott forgat.” „Ide az van írva, hogy forradalom”, mondja a bíró. „Teuchert tehát forradalomnak nevezte az ellenforradalmat?” „Hát honnan tudhatta volna Teuchert, mit kell írni, amikor 28-án azt mondta Kádár elvtárs, hogy üdvözli a magyar fiatalságnak ezt a forradalmi megmozdulását?”, válaszoltam.

Csend. „Hagyja el a termet!” Csacska fejjel azt hittem, kímélni akarja a bíró ezt a rendezőt, akinek moziban van már a Ház a sziklák alatt című filmje. De nem. Nem akarták engedni azokat a vallomásokat, amik jó színben tüntetik fel Kádárt. Hisz ő az új főnök, aki részben eldönti, kit akasszanak fel. Angyal Istvánt, a Tűzoltó utcai csapat vezetőjét hamar kivégezték, mert beadványokat írt a börtönből Kádárra hivatkozva.

Bent rájöttek, nem jó nekik, ha azok „dicsérik” Kádárt, akiket felakasztanak.

Engem valamiért nem vettek elő. Lecsukták Darvas Ivánt, Mensáros Lacit, Miskolcon Nagy Attilát, kivégezték Földes Gábort. Vártam a fejmosást, ami jött is, de azért megcsinálhattam a Ház a sziklák alatt című filmemet. „Nem a mi filmünk”, mondták, „nem arról kell filmet csinálni, hogy valaki nem tud részt venni az új rendszerben.” De engedtek dolgozni. Ha nem hagyták jóvá egy forgatókönyvünket, írtunk másikat.

Mára elveszett az a közös érzés

A Szerelem-ig tartott ez a csiki-csuki Aczéllal. 62-ban írtam Déry Tiborral a Szerelem forgatókönyvét. Utána évekig vártuk, hogy leforgathassuk. Amikor végre elkészült, hónapokig nem nyilatkoztak, mi lesz vele. Aztán a New York Herald Tribune kelet-európai tudósítója írt egy szenzációs cikket a filmről. Adtam neki egy hosszú interjút, de nem beszéltem róla, hogy itt nem minden fenékig tejfel. Aczélt meglepte, hogy nem teregetem ki a szennyest, és azt mondta, nem nézi, mit, csak csináljak valami jót.

Darvas Iván kilép a börtönből a Szerelem című filmben Forrás: Mokép

Szerencsém volt. A bebörtönzött 56-osokról szóló Magyar rekviem-mel már kevésbé. A rendszerváltozás előtt akartam befejezni, de mire bemutatták [1990. október 25-én], lezajlott az első nagy 56-os megemlékezés. Rossz ízűen cikkeztek a filmről. „Megjött a változás, erre Makk megcsinálja az 56-os filmjét.”

Fontos filmnek tartom a Magyar rekviem-et, de szakmailag nem olyan erős, mint lehetne. A foglyok álmait és vágyait nem sikerült úgy megvalósítani vizuálisan, ahogy szerettem volna. Van köztük egy-két jó, de hol vannak a Szerelem-hez, a Macskajáték-hoz képest?

Rossz ízt érzek a számban most is. A rendszerváltozás után sokáig közösen ünnepeltük 56-ot. Volt egy ünnepi zamata október 23-ának. Feltettük a piros-fehér-zöld kokárdát, elmentünk a régi helyekre, beszélgettünk. Manapság alig hallani 56-ról, és azok is, akik beszélnek róla, szétszedik egymást. Egyik az egyik oldalon van, a másik a másikon.

56-nak az volt az egyik legjelentősebb hozadéka, hogy összehozta az embereket.

Mára elveszett az a közös érzés, hogy igen, megvívtuk ezt a forradalmat. Hogy volt egy meccs, amit elvesztettünk, de legalább lejátszottuk.

Ez fáj a legjobban.

SÁNDOR PÁL

(Szerencsés Dániel, 1983)

Akkor keresett meg Kornis Mihály, hogy szeretne velem forgatókönyvet írni, amikor még Kertész Mihálynak hívták, rokona ugyanis Kertész Imrének. Rettentő Margó, ezt a címet adtuk a filmnek, a főszerepet Pécsi Ildi kapta. 56 októberében, a forradalom sűrűjében játszódott volna a film, amiben egy nagydarab kalauznő és egy fiatal srác el akar menni az országból. Kornis írt egy nagyon jó novellát, amit a Hunnia Stúdió vezetője, Köllő Miklós el is fogadott, de akkor Kornis úgy döntött, hogy nem akar velem 56-os filmet csinálni.

Olvastam Mezei Andrásnak egy szép novelláját, ezért őt kerestem meg, hogy írjon egy forgatókönyvet 56-ról. Ő találta ki a neveket, és azt is, hogy a történet két fiúról szól. Egyébként használhatatlan volt a könyv. Visszakönyörögtem magam az állandó forgatókönyvíró társaimhoz, Tóth és Bíró Zsuzsához. Együtt megírtuk a könyvet, amit elfogadtak, csak a főszerepet játszó színészek hiányoztak.

Bementem hát a főiskolára, Marton Laci osztályába. Épp helyzetgyakorlatot csináltak. Az osztály közepén megláttam egy fiút, aki egy képzeletbeli medence szélén állt, azt játszotta, nem mer beugrani a vízbe. Kigúvadt a szemem, olyan jó volt. Felkiáltottam, „Ő az!”. Úgy hívták, Rudolf Péter.

Zsótér Sándor és Rudolf Péter a Szerencsés Dániel című filmben Forrás: Mokép

Angeli Gyuri szerepére vagy száz emberrel csináltam próbafelvételt. Bíró Zsuzsa említette, hogy a dramaturg osztályban, ahova a fia jár, nézzek meg valami Zsótér Sándor nevű srácot. Ahogy belépett a szobába ez a vékony, magas, szőke pasi, rögtön egymásra találtunk.

Bekukkantani ebbe a vadidegen világba

Miután leforgattuk a filmet, csináltam egy marhaságot. Még nem volt teljesen kész a film, de összetrombitáltam sok-sok embert a filmgyárba, és levetítettem nekik.

Kultúrbotrány, mondták, rémálom, amit műveltem.

Valahogy mégsem érintett meg, mert nagyon hittem a filmben. Tovább dolgoztunk rajta, és a rendezőket, dramaturgokat, forgatókönyvírókat tömörítő hunniás stúdiótanács jól fogadta az új változatot. A minisztérium már kevésbé.

A film végén azt üvölti Rudolf Péter, hogy „Segítség, segítség!”, és a vonat berohan egy alagútba. „Hogy gondolta ezt, hogy segítségért kiabál a főhős, és a vonat berohan egy sötét alagútba 56 után?” Nem voltam akkor schlagfertig, ijedtemben mondtam csak, hogy „Dósai elvtárs, hol van olyan alagút, aminek nincsen vége?”

Keményen kérdőre vontak. Megéreztem, akár be is tilthatják a filmet. Behívattak Köllővel a pártközpontba, és az asztalnál ülő potentátok sorolták, hogy mit vágjunk ki a filmből. Erre én nem vagyok képes, válaszoltam,

ha ezt én mind kivágom, húszperces film lesz belőle.

Utána több mint fél évig dobozban állt. Végül ki kellett szednem egy részletet a jelenetből, amikor Rudolf Péter felugrik az orosz katonák közé (erről a jelenetről Rudolf Péter is mesélt az Origónak egy korábbi interjúban – a szerk.). Akkor bemutathatták. Csak a plakátot tiltották be.

Március 15. előtt pár nappal volt a bemutató, és elkezdték már kiragasztani a plakátot, amikor bejött a Hunniába a filmfőigazgató, és kicsit pironkodva ugyan, de ránk szólt, hogy ne csináljuk, mert balhé lesz belőle. Levették a plakátokat, és nyomtattak helyette másikat.

A Szerencsés Dániel plakátja Forrás: Mokép

Itthon olyan jól ment a film, hogy nem lehetett levenni a mozik műsoráról. Cannes-ba is benevezték, ahol a kritikusok díját kapta. Amit nem én vettem át, mert haza kellett jönnöm korábban, elfogyott a napi díjam. Mázlink is volt, mert nagy érdeklődés övezte a magyar filmeket a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. El voltunk zárva a világtól, és Nyugaton a mi filmjeinken keresztül lehetett bekukkantani ebbe a számukra vadidegen világba. 56 egyébként is világraszóló tett volt, érdekes volt hát olyantól megtudni valamit a forradalomról, aki Budapesten élte végig azt.

Nem csak 56-ról szól

Én mégsem éreztem úgy, hogy hősi tett lett volna megcsinálni a Szerencsés Dániel-t. A londoni filmfesztiválon ezerfős teremben vetítették, a film utáni beszélgetés előtt csak két ember ment el a közönségből, 998 maradt. Kérdezték, hogyan készülhetett el ez a film? Hát úgy, hogy eszünkbe jutott egy történet, és hagyták, hogy megcsináljuk. Nem tudtam mást mondani, mint hogy itt van a film, itt vagyok én is, és ha sokat kérdeznek, lekésem a gépem, mert megyek vissza Magyarországra.

Margitai Ági és Rudolf Péter a Szerencsés Dániel című filmben Forrás: Mokép

Az én szememben a Szerencsés Dániel egyébként nem csak 56-os film. Nem csak 56-ról akartam filmet csinálni, hanem arról, hogy ez az én hazám, és nem tudok innen elmenni. Nekem a történelem mindig csak apropó, hogy magamról mondjak valamit. A Szerencsés Dániel-lel azt, hogy nekem ebben a szorított helyzetben is, amikor 200 ezer ember hagyta el az országot, ez maradt a hazám.

Magyarországnak van egy mágneses ereje.

A világon mindenütt lehetnek problémái az embernek, de az én problémáim itt testhezállóak. Megszokott itt még a rossz is.

Úgy hívták, Disszi Dönci

Tizenhét évesen nem fogalmaztam meg ezt így magamnak. Akkor nem a hazámat, hanem a hazámhoz kötődő dolgokat nem tudtam itt hagyni. Az apámat, az anyámat, a testvéremet. A csajomat. Az osztályomat. A diáklapot, amit szerkesztettem.

Tizenhét éves voltam 56-ban, de csak nyomatok vannak bennem a forradalomról. Nem a folyamat, hanem megélt helyzetek. Azok a szülők, akik óvták a gyerekeiket, rájuk zárták az ajtót. Akiknek a nyakában volt a géppisztoly, érzésem szerint inkább a proletariátus gyermekei voltak. Rám is rám zárták az ajtót, de azért álltam sorba kenyérért, ugrottunk szét lövések elől, és mentem végig a körúton lerombolt házak és T–34-es tankok között.

Mikulás táján lehetett, a Nyugati pályaudvaron álltam a vonatra várva. Hajnalban kilopakodtam a nagynéném lakásából, és elindultam a Nyugati felé a sporttáskámmal. Aki sporttáskával ment végig a körúton, azt úgy hívták, Disszi Dönci. Megérkezett a vonat, felrohantak rá az emberek. Én álltam, néztem, gondolkodtam.

Menjek, ne menjek? Hagytam, hogy elmenjen a vonat. Aztán hazasétáltam.

Nagynéném jól lecseszett. Anyámnak sokáig nem volt szabad megmondani, hogy itt akartam hagyni őket is. Csak évekkel később mertem elmondani neki.

Azt éreztem, jó, hogy nem mentem el

Először azt a jelenetet forgattuk le a filmből, ahogy felszállnak az emberek a vonatra. Ragályi Elemér zseniálisan, kézből vette ezt a jelenetet. A színészekkel mi is felszálltunk, és több mint két hétig egy nyolc kilométeres szakaszon utaztunk fel-alá a vonattal. Mondtam a színészeknek, hogy aki jó lesz, azt továbbviszem a szállodába. Így is lett.

A forgatáson kint volt a két Zsuzsa is. Éjjel írtak, hajnalban hozták a szöveget. Kicsit javítgattam rajtuk, majd odaadtam a színészeknek. A forgatás alatt a színészekre és a helyzetre írtuk meg és át a filmet. Érdekes, hogy a vonatkupékban mennyire összeállt az 56-os hangulat. A színészek jelentős részének volt valamilyen élménye 56-ról. Amilyen arccal, amilyen hittel énekelték a Himnusz-t a vonaton, az nagyon megérintett. Azt éreztem, jó, hogy nem mentem el, mert akkor soha nem tudtam volna ezt megcsinálni.

A nagy zabálás

Ahogy Bodrogi nagy zabálását sem. Angeli Gyuri apjára nem találtunk színészt. Ragályi bedobta Bodrogi nevét, aki akkoriban táncos-komikus színész volt, József Attila Színház-as, könnyű műfajban haknizott. Nem volt más, így ő kapta a szerepet.

Aznap találkozott először Zsótér és Bodrogi, amikor felvettük a kocsilocsolós jelenetet. Egy pillanat alatt váltak apává és fiává. Ehhez mázli kell, vagy a sors. Tóth Zsuzsa találta ki, hogy egyen Bodrogi, mert sok évet volt börtönben a figurája, a börtön utáni éhség dolgozik benne.

Megkapta a fél cipót, a szalámit, és elővette a saját bicskáját, ami az 1800-as évek óta lehet a zsebében. „Pali, nem megy ez. Vagy eszek, vagy a szöveget mondom.” Jó negyedóráig vitatkoztunk ezen, és annyira felcseszte az agyamat, hogy fogtam a kaját, teletömtem a számat, és elmondtam a szöveget. Gyula nem szólt semmit, csak leült, és elkezdett enni. „Ne csak kajálj, tömd a pofádba!” Egy kiéhezett ember nem eszik visszafogottan.

Gyula akkor úgy megcsinálta a jelenetet, hogy a stábnak elállt a lélegzete.

Zseniális színész. Ez a film egyik alapjelenete, hogy miért ették meg a kommunisták a kommunistákat, és ebbe például, érdekes módon, nem kötöttek bele.

A zászlólobogtatásból sem lett gond. A film két zárt helyen játszódik, a vonaton és a szállodában, ahol az emberek búcsúzóként eléneklik a Mit viszünk az útra, kapitány uram-ot. Kertész Péter és Gáti Oszkár volt a két jampec. Egyszer csak azt látom, hogy a sok 56-os kellék közül elővarázsoltak két kivágott zászlót, és elkezdték lobogtatni. Erről szó sem volt korábban, de szépen beépült a filmbe. Kis forradalom a szállodában: mielőtt elmennek, még nyomot hagynak maguk után.

Jól nézett ki, hogy a lyukas zászlón keresztül lehet mutatni a tömeget, de nem gondoltam bele, mit fog ez jelenteni. Csak hogy jó lesz tőle a jelenet. Én nem tartoztam soha a politikus rendezők közé. Van, aki mondani akar valamit a filmjében, és van, aki játszik. Én játékos rendezőnek tartom magam.

GÁRDOS PÉTER

(Szamárköhögés, 1987)

1956-ban, november végén újra beindult az iskola. A filmbeli pofont egy konkrét emlékem ihlette. Az egyik osztálytársam kapta, amikor szemtelen választ adott a forradalom utáni első matekórán. Fura, mi marad meg az emberben 56-ból. Szagok, ízek, hangulatok.

Emlékszem, milyen minősége volt a levegőnek november 4-én a pincében, amikor az egész ház leköltözött a bevonuló oroszok elől.

Sűrű állagú levegő volt, egyszerűen más volt az illata. Soha nem érzékeltem ezt később.

Gárdos Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Belém égett október 23. is. A reggel, amikor az öcsémmel megtudtuk, hogy otthon maradhatunk, hogy nem kell iskolába, óvodába menni. Ilyen elementáris örömöt azok érezhettek, akik aznap az utcára vonultak.

A tervem az volt, hogy gyerekszemszögből forgatok filmet 56-ról. Eredeti ötletnek tűnt, és hitelesnek, hiszen én magam nyolcéves voltam akkor. Osvát András barátommal közösen írtuk a történetet. Amikor megmutattuk a nagyjából velünk egyidős barátainknak, felszakadtak belőlük is az emlékek. A filmnovellánk kiegészült, kibővült az ő történeteikkel is. Ma úgy tekintek a Szamárköhögés-re, mint egy generáció vallomására, amelyik egy méter harminc centi magasából látott rá a történésekre 56-ban.

Halálra ítélik a halakat

Szakmai szempontból áldott állapotban voltam 1985-ben. Néhány hónappal a filmterv benyújtása előtt első filmünk, az Uramisten a montréali filmfesztiválon nyert különdíjat, majd rögtön utána a chicagói filmfesztiválról hozta el az Ezüst Hugót. Azt reméltük, hogy egy gyerekszemszögből mesélt 56-os filmet nem tekintenek politikai gyújtóbombának.

A plakátra azért nem írták ki 56-ot. Merzel Péter ihletett grafikáján egy hal úszik át a képen, a háttérben kockás füzet, jobb szélen egy számtanpélda: 8 x 7 = . A megoldás, amely ugye 56, már lemaradt a plakátról...

Nem írtuk ki a filmre – akkor még nem volt szokás –, de egy hal sem sérült meg a forgatás során. Amikor azt a jelenetet vettük, amiben a fiúk belógnak az iskolába, és kiteszik a padokra a halakat, a kellékesünk a kamera mögött loholt egy vödör vízzel a kezében, és amint elhaladt a kamera a pad fölött, már dobta is vissza a díszhalakat a vízbe.

Minden forradalmi pillanat felszabadít ösztönöket és agressziókat. Az emberek sok olyat tesznek, amire egy szokványos hétköznapon nem is gondolnának.

A mi gyerek hőseinkben is feltámadtak vérszomjas vágyak.

Belógnak az iskolába, és halálra ítélik az akvárium lakóit. A srácok ennek a jelenetnek a folytatásában találkozzanak az emberhalállal is. Ráadásul egy olyan emberével – a pedelluséval –, akit nem igazán kedvelnek.

A film elfogadásán Szabó István azt találta mondani erre a jelenetre, hogy filmtörténeti pillanat. Úgy fogalmazott, hogy számára a halak küzdelme a létért allegória: mintha egy ország akarna oxigénhez jutni. Belém égett Szabó Istvánnak ez az akkori megjegyzése. Kis túlzással ez a mondata avatott engem filmrendezővé.

Csak akkor szabad, ha utána tükörbe tudsz nézni

Mielőtt elkezdtünk volna forgatni, sokat jártunk a Filmarchívumba, ahol az egyik jó barátom, Varga Janó dolgozott. Ma már elmondhatom, hogy szigorúan bizalmas, publikálatlan anyagokat is megmutatott nekünk. Többórányi 56-os filmarchívot néztünk végig, egy részük szerepel is a filmben.

Megdöbbentett, hogy ezeknek az 56-os anyagoknak nagy része remekül megkomponált snittekből állt. Nem azt lehetett érezni rajtuk, hogy egy híradós operatőr valahogy, többnyire sután, elkapta a pillanatot, hanem hogy az események hatására mintha az operatőrök is emelkedettebben, cizelláltabban fogalmaztak volna a kamerájukkal. Máthé Tibivel, a film operatőrével el is határoztuk, hogy a Szamárköhögés-nek, stílusában, ezekre a komponált dokumentumanyagokra kellene hasonlítania.

De a legdöntőbb mégsem ez volt. Dramaturg barátom, mentorom Bíró Zsuzsa, aki egyébként elképesztő sokat tett a forgatókönyv kimunkálásában, valahogy mégis ódzkodott a filmtől. Neki a legjobb barátai kerültek börtönbe a forradalom után. Azt mondta, csak akkor szabad ezt a filmet elkészítenünk, ha utána is tükörbe tudunk nézni. 1985-ben jártunk. Emlékszem azokra a hajnalig tartó vitákra… Arra vagyok a legbüszkébb, hogy közös művünk, a Szamárköhögés harminc év múltán is minden snittjében vállalható.

Attól még meg kell írni a matekleckét

Azért azt sejtettük, hogy a téma politikailag, finoman szólva kényes, úgyhogy tartottunk a végjátszmától. Akkoriban úgy zajlott egy film elfogadása, hogy a stúdióvezetők és a minisztérium képviselői megnézték a mozit a Mafilm vetítőtermében, majd leültek egy elemző beszélgetésre. A filmfőigazgató, aki eldöntötte az aláírásával, hogy zöld utat kap-e a film, az értékelés végén odanyilatkozott, hogy még gondolkodni szeretne a végső határozat előtt. Két hét múlva jött a telefon: reggel 7-re menjek be a minisztériumba, a főigazgató elvtárs beszélni akar velem.

Ott, akkor elhangzott az ukáz: két jelenetet kell kivágnom, ha azt szeretném, hogy közönség is láthassa a filmet. Az előbb már megidézett pofon után azt üzente a tanár (Ujlaki Dénes játszotta felejthetetlenül) a gyerekeknek, hogy attól, hogy most volt a második forradalom, még meg kell írni a matekleckét. 1985 novemberében meg azt kérdezte tőlem a főigazgató, miért gondolom, hogy 56 forradalom volt, amikor a világon mindenki számára nyilvánvaló, hogy akkor ellenforradalom zajlott. „Csakhogy ez a tanár még nem értesült erről 57 januárjában”, kekeckedtem.

„Különben is, miért a második?!” – vont kérdőre. „Ott volt 1948, aztán 1919. 1956 csak a harmadik lehetne a sorban!” Most válaszoltam volna azt, hogy ez a filmbéli tanár elfelejtette 1919-et? Szóval az ultimátum egyik fele az volt, hogy ha ez a mondat a filmben marad, akkor a film is a dobozban.

A másik, ami a főigazgató elvtársat felháborította, hogy eredetileg a pincében elhangzott Nagy Imre híres felhívása a rádióban, amikor bejönnek az oroszok november 4-én. Kemény, titkos harcok árán, protekcióval tudtuk csak megszerezni Nagy Imre eredeti, nem túl jó minőségű beszédét, és persze boldogan vágtuk be a filmbeli jelenetbe. „Ugye nem gondolod, hogy egy ellenforradalmár megszólalhat egy magyar filmben?”

Ezek voltak tehát az engedélyezés feltételei. Három hétig vívódtam. Végül úgy döntöttem, kivágom az inkriminált részeket. Akkor ez olybá tűnt, mintha a jobb karomat vágtam volna le. Attól tartottam, a néző nem fogja megérteni, miért sír a tanár.

Ma már azt gondolom, semmi nem múlott ezen az egy mondaton.

Nagy Imre drámai bejelentését pedig végül rádióbemondó mondta el. Ez a két kivágott elem örökre eltűnt a süllyesztőben. Egy évvel később kidobták a kivágott jeleneteket a szokásos muszter- és negatívselejtezés során. 87-ben persze még azt hittük, száz évig fog állni a rendszer.

Viccesen is lehet beszélni 56-ról?

Furán működött a szocializmusban ez az elfogadási mechanizmus. Főként a dialógusokra figyeltek, nem arra, amit a film sugallt. A Szamárköhögés két utolsó mozzanata – a tanár sírva fakad, és a balos érzelmű nagymama megszólaltatja a vészt jelző szirénát – sokkal keményebb állásfoglalás volt, mint egy kivágható mondat. Ez viszont vagy nem tűnt fel a főigazgató elvtársnak, vagy benne is dolgozott valamilyen bűntudat, és inkább szemet hunyt a lényeg felett.

Törőcsik Mari, Kárász Eszter, Garas Dezső, Hernádi Judit és Tóth Marcell a Szamárköhögésben Forrás: Mokép

Itthon egyébként keményen ledorongolták a filmet, emlékeim szerint a kritikák egy jó szót sem vesztegettek rá. A fő kifogás az volt, hogy ilyen komoly dologról, mint 56, nem lehet viccesen beszélni.

Vígjátéknak tekintették a Szamárköhögés-t, pedig messze nem az.

A rendszerváltásig komoly frusztráció élt a magyar értelmiségben 56-tal kapcsolatban. Fájóan különböző volt a hivatalos és a privát vélemény. Az 56-ról szóló filmeknek ebben a frusztrációs térben kellett megszólalniuk. Így aztán bűnnek tűnhetett, hogy egy kibeszéletlen történelmi esemény kapcsán nevetni is lehet. Ha nem fogadják olyan jól külföldön a Szamárköhögés-t, akkor kiírták volna a magyar filmtörténetből. Engem mindenesetre megsemmisítettek azok a kritikák 87-ben.

Szerencsére külföldön értették a filmet. A szirénát, a sírást, a halakat, a máshogy beszédet. Huszonhat ország vásárolta meg televíziós sugárzásra. A chicagói filmfesztiválon megnyerte az Arany Hugót, telt házzal vetítették. Autóval mentem a mozi felé, és láttam, hogy zuhogó esőben több száz ember áll a mozi körül, esernyővel.

„Mire várnak?”, kérdeztem. „A te filmedre.” Nem volt rossz érzés.

Színészet volt az egész

Még egy nagyon tanulságos élményem kívánkozik ide Garas Dezsőről, aki az apát játszotta a filmben, és mint az én apám és nagymamám, végigcivakodták, perlekedték a filmet Törőcsik Marival. Egyik reggel Dezső azzal fogadott engem a forgatáson: „Túl jó itt a hangulat. Nagyobb fegyelem kell, hidd el nekem.” Csak legyintettem, „ugyan már, Dezső, ne hülyéskedj”. Délutánra el is feledkeztem az egészről.

Törőcsik Mari, Hernádi Judit és Garas Dezső a Szamárköhögés című filmben Forrás: Mokép

Egyszer csak azt hallom, hogy Dezső felüvölt. „Ilyen hangulatban nem lehet dolgozni! Kizárt, hogy egy színész koncentrálni tudjon ebben a folyamatos pusmogásban.” Halálos csend lett, mindenki összecsinálta magát. De Garas csak állt a szett közepén, tajtékzott. Öt perccel később odasúgta. „Na, látod, így kell rendet csinálni.” Elképedtem. „Nem voltál dühös?” „Ugyan! Színészet volt az egész!”