Irigylésre méltó fizikai adottságai kora egyik legrátermettebb akcióhősévé tették Kirk Douglast. Óriáspolippal küzdött meg a Némó kapitány-ban, félszemű barbár hadvezérként tört rá Angliára a Vikingek-ben, a Telemark hősei-ben norvég hómezőkön harcolt a nácik ellen. Legismertebb szerepében gladiátorként küzdött az arénában, majd felkelést szított a rómaiak ellen. Mindegy volt neki, kaland-, történelmi vagy háborús film főszerepét formálta-e meg, energikus fellépésével mindannyiszor élettel és izgalommal töltötte meg a produkciókat.
Tűzben égő, vad tekintete tökéletessé tette arra, hogy Cary Granttel vagy James Stewarttal ellentétben jellemzően ne grállovagokat, hanem morálisan megkérdőjelezhető, komplex figurákat játsszon el: sebzett lelkű, önpusztító festőművészt (A nap szerelmese), saját halálára váró vadnyugati szélhámost (Újra szól a hatlövetű), vagy éppen mindenki máson átgázoló önző újságírót (A nagy karnevál).
Hiába tett visszatetsző vagy egyenesen felháborító dolgokat a filmjeiben, sohasem lehetett őt teljes szívből utálni. Bizalomgerjesztő ábrázatával, széles vigyorával mindannyiszor elbűvölt minket. Szexepiljének fontos része az állán található mély vágat, amire az ő esetében tényleg tökéletes kifejezés a bájgödör.
Az 1960-as Strangers When We Meet-ben nem más, mint a Szédülés álomnője, Kim Novak tette fel az addigra már nézők millióiban megfogalmazódott kérdést: hogyan borotválja az állát Kirk Douglas? A színész humorral reagált a pajkos kíváncsiskodásra: fogott egy ceruzát, a gödröcskébe helyezve két tenyerével megpörgette, és elmondta, hogy van neki egy ugyanilyen formájú, kicsi borotvája.
Hollywood klasszikus korszaka ma már történelem, amire nosztalgiával gondolunk vissza, és amiről ma már filmek egész sora készül. Legutóbb a Coen testvérek az Ave, Cézár-ban idézték meg ezt a mágikus korszakot, feketelistára tett, többek között a Spartacus forgatókönyvét jegyző Dalton Trumbóról szóló életrajzi filmben (Trumbo) pedig már Kirk Douglas is a múlt részeként, egy színész által eljátszva bukkant fel.
A film történetéről szóló könyvekben lenne a helye, ő azonban még mindig él, sőt nyilvános fellépései alapján duzzad az energiától. A 2011-es Oscar-gálán évtizedekkel fiatalabb kollégái elől lopta el a show-t, amikor nem volt tekintettel a feszes ütemtervre, és a boríték felnyitását a végletekig elhúzva előbb Anne Hathaway-jel flörtölt, majd Colin Firthnek szólt be, hogy biztos azért nem mosolyog, mert brit.
Fehérorosz zsidó családból származik, az eredeti neve Iszur Danyielovics Gyemszkij. Gyerekkorában nyomorgott, gyakran éhezett, már korán megtanulta, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni, és ez a küzdőszellem a későbbi filmjeiben is visszaköszönt. A színészetben a kiugrás lehetőségét látta. A szakmát a New York-i American Academy of Dramatic Artsban sajátította el, ahol életre szóló barátságot kötött Lauren Bacall-lal, a film noir-ok mély hangú femme fatale-jával, Humphrey Bogart későbbi feleségével.
Bacall előbb egy télikabáttal segítette ki a nélkülöző, didergő Douglast, majd pár évvel később ő ajánlotta be a New York-i színpadokon játszó kollégáját egy hollywoodi producernek. A filmes karrier nem indult zökkenőmentesen Douglas számára: a Los Angelesbe tartó vonatúton megtanulta ugyan a szöveget, de az első próbán kiderült, hogy rossz szerepet magolt be, Van Heflin mondatait adta elő, és nem az alkoholista, gyenge akaratú férjét.
Az 1946-os Martha Ivers furcsa szerelmé-ben még nem egy rá jellemző szerepet játszott el, a feleségét megformáló Barbara Stanwyck marionette bábuként irányította őt, Van Heflin többször is ijedt kiskölyöknek nevezte a karakterét.
A film noir műfaj egyik kegyetlen szépségű remekművében, az 1948-as Kísért a múlt-ban viszont már elemében volt, mivel a tragikus hőst megformáló Robert Mitchummal szemben egy nagyszájú és cinikus gengsztert játszhatott el, illetve a forgatáson minden trükköt bevetett, hogy a főszereplőről magára vonja a figyelmet.
A Kísért a múlt-nak köszönhetően sztár lett Mitchumból, de Douglasnek sem kellett sokat várnia arra, hogy Hollywood csúcsára érjen. Felajánlották neki a The Great Sinner című Dosztojevszkij-feldolgozás főszerepét, ő azonban egy kisebb presztízsű bokszdrámát választott, amely harmadannyi gázsival járt. Kockáztatott, de sikerrel járt: az 1949-ben A bajnok amorális, másokat kihasználó bokszolójaként Oscarra jelölték, és innentől kezdve már kemény fickók megformálójaként számítottak rá Hollywoodban.
Karrierjének legellenszenvesebb alakját Billy Wilder vérforralóan cinikus remekművében, A nagy karnevál-ban játszotta el - ez a film még mai szemmel nézve is megdöbbentően hatásos és elrettentő portréját rajzolja meg az emberi önzésnek. Douglas egy percet sem veszteget benne, dölyfös, másokat lenéző stílusával pillanatok alatt megutáltatja magát, szenzációhajhász újságíróként neki csak az számít, hogy találjon egy jó sztorit, és azzal visszaküzdje magát szakmája elitjébe.
Miután az összes komolyabb helyről kirúgták, egy új-mexicói újságnál kénytelen meghúzni magát. Egy indián kincsek után kutató, a hegy mélyében ragadt szerencsétlen fickó történetét torzítja el úgy, hogy az egész Amerikán végigsöprő szenzációvá váljon: direkt késlelteti a férfi kimentését, nagyszabású karnevált szervez a hegy köré. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző élmény azzal szembesülni, hogy a tömegek manipulációja mennyire egyszerű feladat egy karizmatikus ember számára, illetve hogy a Douglasből áradó energia milyen pusztító hatású is tud lenni.
"Seggfejek eljátszásával csináltam magamnak karriert" – mondta egyszer magáról Douglas. A nagy karnevál után egy évvel az 1952-es A szörnyeteg és a szépség-ben is egy gátlástalan fickót formált meg, sikerre éhes, kegyetlen hollywoodi producerként manipulálta a vele dolgozó színésznőt, írót és rendezőt. Oscarra jelölték érte, de díj nélkül távozott, és ugyanez a forgatókönyv harmadszor is megismétlődött az 1956-ban bemutatott A nap szerelmesé-vel. Douglas hiába lényegült át teljesen Vincent Van Gogh-gá, a szobrot Yul Brynner kapta az Anna és a király-ért.
„Annyira elmerültem a festő gyötrelmes életében, hogy nehéz volt onnan visszatérni. A sminkben teljesen úgy néztem ki, mint ő, és annyi idősen halt meg, mint amennyi én voltam, amikor a bőrébe bújtam. Néha a fülemhez nyúltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még mindig ott van” – emlékezett vissza Douglas, aki újból már nem akart ilyen fokú őrületet átélni, és többet már nem játszott el művészt.
Mellőzöttsége az Oscar-gálákon a fentebb látható, sziporkázó duettet eredményezte Burt Lancasterrel, akik előbb azon fintorognak, hogy még csak jelölésig sem jutottak, majd táncra perdülve arról énekelnek, hogy talán jobb is ez így. Két olyan filmet (A 17-es fogolytábor-t és a Cat Ballou legendájá-t) is visszautasított, amelynek a főszereplőit, William Holdent és Lee Marvint később Oscarral jutalmazták. A szoborra egészen 1996-ig kellett várnia Douglasnek, amikor Steven Spielberg adott át neki életműdíjat.
Sosem egyszerűsítette le a karaktereit, nála nem voltak szimplán jó és rossz fickók. A hősiességet önmarcangolással árnyalta, a gonoszságba pedig együttérzést kevert
– méltatta Douglast az Indiana Jones-filmek rendezője.
A Spartacus sztárja habzsolta az életet fiatalon, önéletrajzi könyvében bevallotta, hogy többek között Rity Hayworth-tel és Marlene Dietrichhel is viszonyt folytatott, illetve huszonkilenc egymást követő éjszakán különböző nőkkel feküdt le, majd mikor a harmincadik éjszakán felsült az ágyban, azzal az aggodalmával fordult az orvosához, hogy impotens lett. Ezek után meglepő váltás volt az életében, hogy az 1954-ben elvett második feleségével, Anne Buydensszel azóta is együtt vannak, és az életmű Oscar-díját neki ajánlotta fel szerelme jeléül.
Talán egyetlen másik műfajjal sem forrt össze Kirk Douglas neve annyira, mint a westernnel. Ebben a zsánerben is megérezte, hogy nem a makulátlan hősök az izgalmas figurák, hanem a szerencsevadászok, a szélhámosok, a sötét múltú pisztolyforgatók. A keleti parton nevelkedett, városi kölyök volt, mégis olyan könnyedséggel ugrált fel a lóra, és olyan eleganciával ült a nyeregben, mintha gyerekkorában elrabolták volna az indiánok. Bryna nevű produkciós cégének egy western, Az indián harcos volt az első vállalkozása.
Az 1955-ös film előzetes megbeszélésén nem hagyott kétséget a felől, hogy a döntő szót minden esetben magánál akarja tartani. Mielőtt még a rendezést Magyarországon elkezdő Tóth Endre köszönhetett volna neki, Douglas azzal nyitott, hogy „ez az én pénzem, a céget az anyám után neveztem el, tudta ezt?” A félszemű Tóthban azonban emberére akadt: „Jól van. Ezt bóknak veszem, és a szokásosnál is nagyobb gondossággal állok hozzá a munkához. Én fogom vezetni a show-t.”
A sztár később leszállt a magas lóról, számos remek ötlettel járult hozzá a filmhez, és ugyan később is voltak összezördülései a rendezővel, de közösen fejezték be Az indián harcos-t. Gyors sodrású, energikus western kerekedett ki belőle, amely a rendező szándékának megfelelően szimpatizált az indiánok ügyével. Tóth sosem értette, Douglas miért tesz úgy, mintha Az indián harcos nem is létezne. Végül a következő megfejtésre jutott: mert nem úgy készült, ahogy azt a színész-producer szerette volna.
„Kirk lesz az első ember, aki elárulja magáról, hogy nehéz eset” – mondta róla színésztársa és jóbarátja, Burt Lancaster. Majd hozzátette: „Én pedig a második.”
Lancaster tudta, miről beszél: hét filmben szerepeltek közösen. Barátságuk az 1957-es Újra szól a hatlövetű forgatásán mélyült el, amely kifejezetten jót tett a westernnek, hiszen az két mitikus vadnyugati alak, a törvénytisztelő Wyatt Earp seriff és a szerencsejátékos Doc Holliday nehézkesen induló kapcsolatáról szól. Kezdetben még gyanúsan méregetik egymást, de a filmvégi párbaj előtt már együtt vonulnak fel a Clayton fivérek ellen.
Az utolsó cowboy a kedvenc filmem. Megfogott a témája, miszerint ha meg akarsz maradni önállónak, akkor a társadalom el fog tiporni
– illette szép szavakkal Douglas az önéletrajzi könyvében ezt az 1962-ben készült elégikus hangvételű, modern westernt. Mint a műfaj legtöbb hatvanas évekbeli darabja, Az utolsó cowboy is egy olyan hőst állított a középpontba, aki nem akar idomulni a változó időkhöz.
Jack Burns lóháton menekül fel a hegyekbe az őt üldöző helikopterek elől, és mikor már azt hinné, hogy egérutat nyert a törvény őrei elől, egy vécéket szállító kamion elüti. Ennél meglepőbb és fájdalmasabb módon azóta sem sikerült filmre vinni a régi és a modern világ tragédiába torkolló találkozását.
Kirk Douglasszel számtalan filmjében keveredett közelharcba, mind közül Az utolsó cowboy kocsmai verekedése maradt meg legélesebben az emlékezetünkben a szűkös helységben felgyülemlett feszültség és a szokatlan harcmodor miatt. Az italra betévedő cowboy egy félkarú férfival kerül összetűzésbe, akit Burt Lancaster dublőre, Bill Raisch játszott el.
Douglas számos nagyszerű rendezővel dolgozott együtt, az eddig említetteken kívül Kertész Mihállyal, William Wylerrel, John Hustonnal, Anthony Mannel vagy éppen Brian De Palmával, de még ebből a szédítően erős névsorból is kiemelkedik Stanley Kubrick, akivel rögtön elsőre sikerült összehozni minden idők egyik legmegrázóbb háborúellenes filmjét. A dicsőség ösvénye hatalmas erejét minden másnál jobban bizonyítja az, hogy Franciaországban tizennyolc éven át be volt tiltva.
A színész többi ötvenes évekbeli filmjéhez képest meglepően visszafogottan játszotta el az első világháború lövészárkaiban harcoló Dex ezredest, akinek a francia tisztikar ellenében kell megvédenie a saját, halálra ítélt embereit, akiknek annyi bűnük volt, hogy nem áldozták fel magukat egy lehetetlen célért indított rohamban.
Douglas sokáig a józanság szavát képviseli a hadbíróságon, de egy idő után már ő sem bírja elnyelni magában a felgyülemlett haragot, és kimondja azt, ami már a nézőben is megfogalmazódott: degenerált, szadista vénembernek nevezi a tábornokot. A végén pedig emberségének apró, de annál megejtőbb jelét adja, amikor még pár percet ad a katonáinak, hogy azok még egy kicsit együtt dalolhassanak a német fogolylánnyal.
Nem a legjobb, de az biztos, hogy Kirk Douglas legismertebb filmje az Anthony Mann által elkezdett, majd Stanley Kubrick által befejezett Spartacus. Ebben a történelmi eposzban jutott a legközelebb ahhoz, hogy egy Charlton Heston Ben-Hurjához mérhető, gránitból kifaragott klasszikus hőst játsszon el, akiért az emberei meghalni is készek. „Én vagyok Spartacus!” – szól a kiáltás a film leghíresebb jelenetében, majd újabb és újabb elfogott rabszolga áll fel, és vallja azt, hogy a felkelők vezére.
A Spartacus meggyőző kiáltvány az emberek egyenlősége mellett, és emellett a szégyenteljes hollywoodi feketelistának is a végét jelentette. Vélt vagy valós kommunista kötődésük miatt a listára felkerült filmes szakemberek nagyjából tíz éven át nem dolgozhattak az álomgyárban. Dalton Trumbót 1950-ben tizenegy hónapra még börtönbe is zárták. Álnéven volt kénytelen dolgozni, többek között a Római vakáció forgatókönyvét is titokban írta meg. Szabadulása után a Spartacus volt az első munkája, amelyet a saját nevével vállalhatott, és ebben Kirk Douglasnek is nagy szerepe volt.
Az már önmagában is csodaszámba megy, ha valaki megéli a századik születésnapját, de Kirk Douglas esete még hihetetlenebb, hiszen többször is közel járt a halálhoz. A második világháborút még nagyobb sokk nélkül megúszta: a Csendes-óceánon teljesített szolgálatot egy japán tengeralattjárókra vadászó hajón, 1944-ben sérülés miatt szerelt le.
1991-ben viszont kis híja volt, hogy ő is otthagyta a fogát, amikor az őt szállító helikopter összeütközött egy másik légi járművel, és ennek következtében két ember meghalt. Három évvel később agyvérzést kapott, az orvosa azzal riogatta, hogy többet nem fog tudni beszélni. Depresszióba zuhant, öngyilkosságot fontolgatott, de végül kikecmergett belőle, és még saját sorsán is képes volt humorizálni:
Mit csinál egy színész, ha nem tud beszélni? Arra vár, hogy ismét eljöjjön a némafilmek ideje!
Beszédterapeutához járt, és a stroke után három évvel visszatért a mozivászonra: a Gyémántok-ban egy agyvérzést kapott, egykori bokszbajnokot formált meg, a filmben a színész régi barátja, Lauren Bacall is szerepet vállalt.
A 2003-as Túl nagy család – ahogy a címe is mutatja - egy igazi családi vállalkozás volt, melyben Kirk Douglas mellett a fia, Michael, az unokája Cameron és az első felesége, Diana Dill is játszott. A producerek között is találunk egy Douglast, Kirk másik fiát, Joelt.
Kirk mindig is aktív szerepet játszott fiai és unokái filmes karrierjében. Michael Douglas még csak húszéves volt, amikor Anthony Mann rendező asszisztenseként dolgozott az 1965-ös Telemark hősei norvégiai forgatásán, a főszerepet játszó apát és fiát meg is interjúvolta az egyik norvég tévé. A fiatal Michaelt igencsak elragadta a hév, azt találta mondani, hogy ez lesz a leggrandiózusabb film az Arábiai Lawrence óta.
Kirk éveken át próbálkozott a Száll a kakukk fészkére megfilmesítésével, míg végül feladta, és a fiának adta át a jogokat. Michael Douglasnek sikerült a lehetetlennek hitt feladat, ám annak ellenére, hogy az apja a színdarabban már eljátszotta az elmegyógyintézetbe zárt McMurpyt, nem engedte meg Kirknek, hogy a filmben is ő csapjon össze Ratched nővérrel, mivel túl öregnek tartotta a szerepre. Michael jól döntött, a filmet kilenc Oscarra jelölték, amiből ötöt meg is nyert, többek között Jack Nicholson is szoborral tért haza.
Spartacus megformálójának négy fia született, Michael és Eric a színészi, Joel és Peter pedig a produceri szakmát választotta, Peter kedvéért az apa eljátszotta az itthon népszerű időutazós háborús film, A végső visszaszámlálás főszerepét.
Eric Douglas színészként és stand-up komikusként próbált érvényesülni, tizenhárom éves volt, amikor az apja által megformált kiöregedett revolverhős fiaként tűnt fel a Pisztolypárbaj című westernben. Később drogfüggő lett, számos ügye volt a rendőrséggel, 46 éves korában halt meg drogtúladagolásban 2004-ben.
Nem Eric az egyetlen a családban, akinek meggyűlt a baja a kábítószerekkel és a rendőrséggel. Kirk unokáját, Cameron Douglast többször letartóztatták drogok birtoklásáért. 2010-ben öt évet kapott terjesztésért, majd további négy és fél évvel nőtt a büntetése, miután heroint találtak nála a börtönben. Idő előtt, 2016 augusztusában szabadult, Michael Douglas a fia drogproblémáival kapcsolatban többször beismerte, hogy magát is hibáztatja, amiért nem volt jó apja Cameronnak.
Ahogy Kirk, úgy én is alig voltam jelen az első házasságomban. A másodikban már sokkal jobban lehet rám számítani
– mesélte Michael, akinek az első házasságából született Cameron. Mintha megismételte volna magát a történelem: a Tőzsdecápák sztárja gyerekként nagyon élvezte, hogy olyan filmcsillagokkal, mint Tony Curtis, Frank Sinatra vagy Burt Lancaster futhat össze az apja házában, de visszatekintve már azt is látja, hogy Kirk Douglas
elsősorban sztár volt, és csak másodsorban apa. Érzelmileg sokkal jobban kötődtünk a nevelőapánkhoz.
Kirk Douglas a 2004-es Illusion óta nem szerepelt mozifilmben, de kilencven felett is meglepően aktív maradt. Before I Forget címmel egyszemélyes színdarabot adott elő a saját életéről, könyveket ír, legutóbb 2015-ben, a Spartacus forgatásáról jelent meg kötete. Az internetet is használja, 2008 óta blogol, legfrissebb, szeptemberben publikált bejegyzésében Adolf Hitler és az idegenellenes beszédeket tartó Donald Trump között vont párhuzamot, majd így folytatta:
Hosszú és szép életet éltem. Én már nem leszek itt, és nem fogom látni, ha ez a gonoszság gyökeret ver az országunkban. De a te és az én gyerekeim itt lesznek.
Abban reménykedett a színész, hogy az elnökválasztás Trump vereségével zárul, és úgy fújhatja el a gyertyákat a századik születésnapján, hogy utána a Happy Days Are Here Again-t (magyarul: Ismét itt vannak a boldog napok) fütyölheti. Ez a kívánsága nem teljesült, de ha a Michael Douglas felesége, Catherine-Zeta Jones által Instagramra feltett hálaadás napi fényképből indulunk ki, akkor a családja a századik születésnapján is nagy örömmel fog köré gyűlni.