Egy ekkora istennő mellett még Brad Pitt is hiába teper

Hollywood aranykora már sosem tér vissza, de nosztalgiázni még mindig lehet rajta, ahogy az utóbbi időben egyre több amerikai film is teszi. A Szövetségesek kivételesen nem egy régi bennfentes történet a kulisszák mögül, hanem a Casablanca továbbgondolt, újratöltött változata a két legnagyobb ma élő sztárral. Ha ebből nem is lesz klasszikus, azért a mai kínálatban egy feltűnően igényes, precíz munka káprázatos látványvilággal és Marion Cotillard lehengerlő alakításával. 

Bár nézője egyre kevesebb akad, Hollywood azért szerencsére nem mondott le arról, hogy időnként készítsen egy-egy nagy ívű, epikus szerelmi drámát a nagybetűs férfi és nő mindent elsöprő érzelmeiről. Nem jut belőle több évi egy-két darabnál, de egyrészt kellenek a sztárkultuszhoz – mert az igazi filmcsillagok itt teljes pompájukban tündökölhetnek –, másrészt annak a néhány rendezőnek, aki képes egy ilyen film megálmodására és kivitelezésére, szüksége van rá a szakmai kiteljesedéshez. A nagy tehetségek egyszerűen igénylik a nagy történeteket. Sajnos manapság a közönség igényli őket legkevésbé, ahogy a Szövetségesek nézettségi adatain is látszik.

Marion Cotillard és Brad Pitt a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Nehéz rá magyarázatot találni, hogy miért, mikor mentek ki a divatból ezek az eget rengető emóciók. Pedig a Szövetségesek a maga műfajában szépen végigvitt, ízléses alkotás, ami nem csoda: Robert Zemeckis jegyzi. Ő akkor is Hollywood nagyágyúi közé tartozik, ha az utóbbi években nem feltétlenül robbantott kasszát (sőt, legutóbbi filmje, a Kötéltánc csúnyán el is hasalt), ha nem is mindig tudja a szándékát egyenletes színvonalon célba vinni, és ha örök életére a Vissza a jövőbe-trilógia és a Forrest Gump sikere kísérti.

Steven Knight forgatókönyve azonban mindenképp egy ekkora fajsúlyú rendezőért kiáltott, de belőlük annyira kevés van, hogy legfeljebb Steven Spielberg, Ang Lee, Joe Wright, esetleg Clint Eastwood jöhetett volna még szóba, de közülük sem mindenkit izgat a szerelem mint téma. A kész filmet látva inkább a néhai Anthony Minghella juthat eszünkbe, aki Az angol beteg-gel örökre letette a névjegyét ebben a műfajban, és persze Michael Curtiz, a Casablanca rendezője, aki Zemeckis számára az első számú példakép lehetett a produkció előkészítésekor.

A Szövetségesek ugyanis pontosan úgy kezdődik, mint egy Casablanca-utánérzés: a híres marokkói városban a második világháború idején, a szövetségesek oldalán. Két főhősünk Marianne (Marion Cotillard) és Max (Brad Pitt), mindketten hírszerzők, de Max kanadaiként a brit hadsereget erősíti, Marianne pedig a franciát.

Brad Pitt és Marion Cotillard a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Egy közös akció hozza össze őket, amelyben a marokkói német nagykövetet kell likvidálniuk. Ehhez vonzó házaspárnak kell kiadniuk magukat, és élénk társasági életet kell élniük, hogy bejuthassanak a követség egyik partijára, és ott halomra öljenek mindenkit. Nem lövünk le semmilyen poént, ha eláruljuk, hogy a szigorú munkakapcsolatból hamar szerelem lesz, de a filmnek nem ez a fő mondandója, csak a bevezető.

A casablancai epizód szinte hibátlan. A látvány varázslatos, és nemcsak a nagy klasszikus elődöt idézi színesben, hanem az összes negyvenes évekbeli amerikai filmet, Hollywood úgynevezett „aranykorát”.

A kosztümök a világ legszebb, leghódítóbb emberpárját varázsolják Marion Cotillard-ból és Brad Pittből.

Előbbi tökéletes megjelenésében mintha egyesülne Ava Gardner, Katherine Hepburn és Ingrid Bergman bája, utóbbi pedig Cary Grant és Gregory Peck eleganciáját hordozza.

Brad Pitt és Marion Cotillard a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A csodálatos jelmezek és díszletek, az andalító atmoszféra és azok a műtárgynak is beillő autók minden egyes jelenetben újra meg újra elkápráztatják az embert, akár önmagukban is elégnek bizonyulnának ahhoz, hogy örömünk legyen a film nézésében, de akkor még ott a színészi játék, különösen Marion Cotillard alakítása, ami végképp rabul ejt minket. Kizárt, hogy lenne néző, akit hidegen hagy.

Cotillard olyan elementáris Marianne szerepében, hogy az első fél órában megalapozza nemcsak a saját figurája további másfél óráját, de az egész filmet.

Simán elhisszük, hogy ez a nő bármit és bárkit megszerez magának, mert nem lehet ellenállni neki,

de közben ő maga soha nem adja oda magát, titokzatos és kiismerhetetlen marad.

Marion Cotillard a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Brad Pitt Maxének esélye sincs, és nemcsak azért, mert az ő figurája Marianne-nal ellentétben – aki alfa-nőstény vagy femme fatale, ahogy a filmekben nevezik – nem egy alfa-hím, csak egy jóvágású, ügyes fiú, hanem mert Marianne-nak senki nem tudna nemet mondani. Cotillard erős, okos, szexi, gyönyörű, és pillanatokra ellenállhatatlanul törékeny és sebezhető is.

De amellett, hogy tátott szájjal bámuljuk Cotillard-t, azért észrevesszük a rendezői finomságokat és bravúrokat is. Csak a legnagyobbak figyelnek például olyan apró részletekre, hogy az utcán minden autó csilloghat-villoghat, de amelyik épp a sivatagból tér vissza, azt vékony porréteg borítsa. Vagy hogy a nagy követségi leszámolás első pillanataiban legyen egy alak a háttérben, egy jelentéktelen statiszta, aki hamarabb kapcsol, mint a többiek, és észreveszi, hogy ez a két vendég készül valamire. Azt a jelenetet pedig, amelyikben a német követség munkatársa (August Diehl) teszteli a főhőseinket, igazi mestermunka, szinte tapintható a feszültség – amihez persze a német színész zseniális alakítása is kellett.

Brad Pitt, Marion Cotillard és August Diehl a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Igazán kár, hogy el kell hagynunk ezt a helyszínt, de azért a második világháborús Londonnak is megvan a maga romantikája. Csakhogy a két város két fejezetre is bontja a filmet: az elsőben Cotillard vitte a prímet, a másodikban Pitté a főszerep. És a klasszikusoktól elszakadva egy kortárs filmes utalásra lelünk: a Mr. és Mrs. Smith kifinomult, drámai változata elevenedik meg előttünk, amennyiben egy egymás ellen dolgozó kémházaspár kölcsönös gyanakvását, majd rejtett küzdelmét követhetjük nyomon. (És még véletlenül sem azért, mert a két főszereplő között nem színjátékból izzik a levegő.)

A londoni rész kétségkívül gyengébb, mint az első felvonás volt, még ha élvezhető marad is, de

Pitt egyszerűen nem tudja olyan magasan tartani a lécet, ahová Cotillard tette.

A film innentől az ő összekuszált érzelmeire, megrendült bizalmára és összeomlani készülő világára koncentrál, aminek záloga a színészi jelenlétében és karizmájában lenne, csakhogy Pittnek nincs akkora ereje, hogy ekkora súlyt elvigyen a hátán.

Brad Pitt a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Nem bukik el a feladatban, de kitölteni sem tudja a szerepet. Nagyjából akkora a különbség a két főszereplő alakítása között, amekkora Nicole Kidman és Tom Cruise között volt a Tágra zárt szemek-ben. Könnyen lehet, hogy azért, mert a férfiaknak nehezebb a lelküket így kitárni, és betekintést engedni annak legféltettebb zugaiba, ahol a gyenge pontjukat rejtegetik, de az is megfordul az ember fejében, hogy Pitt ehhez a szerephez nem eléggé férfi. Jóképű fickó, szó se róla (bár nem lennénk meglepve, ha ehhez most már egy kis számítógépes segítség is kellett volna), színészileg is bizonyított már, de

ehhez a szerephez a személyiség nagyformátumúsága is kellene, amit nem lehet eljátszani.

Derekasan helytáll, ezzel vagyunk kénytelenek beérni. És ha valami kis hiányérzet motoszkál is az emberben, a történet visz tovább magával, és a végén még könnyeket is csal az ember szemébe – bár ez egyrészt a hollywoodi alapfelszerelés része, másrészt a színvonalról még semmit nem árul el. Inkább az az érdekes, hogy Knight és Zemeckis mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy a Szövetségesek megmaradjon a romantikus-lélektani síkon, és semmiképp ne csússzon át politikai-történelmi vonalra. (Ez az, ami mondjuk egy Spielberg- vagy Eastwood-filmben nagyon másképp lenne.)

A cikk a továbbiakban elárul pár részletet a Szövetségesek végkifejletéről, csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar, vagy már látta a filmet.

Brad Pitt és Marion Cotillard a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Egy percig sem érezték szükségét annak, hogy megmagyarázzák Marianne német kötődését, vagy a kettős ügynöki tevékenység hátterét, annak mozgatórugóit. Igaz, a végére már a lelkét sem boncolgatták: nem látjuk, hogyan élte meg, hogy folyamatosan hazudnia kellett, és hogy miért tartott ki ebben a küldetésben.

Ezeknek a nagyon is fontos kérdéseknek az eltussolásával az alkotók mintha azt sugallnák: hírszerzőnek vagy kémnek nem személyes meggyőződésből áll az ember, hanem csak a képességekből adódik, mert az illető ügyesen tud hazudni, kommunikálni, lőni, futni, vetődni stb. Mintha csak egy munka volna: egy fárasztó, teljes embert kívánó munka, de mégsem hivatás.

Marion Cotillard a Szövetségesek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Max is a történet végén nem azért hasonlik meg, mert kiderült, hogy a feleségével nem egy oldalon álltak, hanem csak az foglalkoztatja, hogy az iránta mutatott érzelmek igazak voltak-e. Ez is egy lehetőség, persze, csak a film így nem tud túllépni a hollywoodi giccs kategóriáján, még ha abból egy igényesebb fajta is. De valójában, a hőseikkel összhangban, az alkotók sem akarták a világot megváltani.