Ha nincs ez a három nő, Amerika sosem jut el az űrbe

Hollywoodban olyan fantasztikus sztorira bukkantak, aminél csak az volt a kérdés: sikerül-e nem elrontani. Igazi hősökre, akik sosem hivalkodtak a tetteikkel, ezért is maradhatott ötven évig titokban, ismeretlenül. A három Oscar-díjra jelölt A számolás joga túlbuzgó módon akarja a világ elé tárni és azonnal mennybe is emelni a három afroamerikai nőt, akik a faji szegregáció ellenére részt vettek az USA űrprogramjában, és élő számítógépként segítették a kutatást. Kicsit kevesebb cukormázzal és hollywoodi fordulattal lehengerlő lehetett volna ez a film, de azért így is felemelő élményt nyújt.

Alig két hete jelent meg a hír, hogy másfél év múlva a NASA felküldi az első afroamerikai nőt az űrbe: Jeanette Epps fizikus-űrmérnököt. Ahhoz képest, hogy 2017-et írunk, és az amerikai rabszolgákat több mint százötven éve kezdték felszabadítani; hogy több, mint ötven éve hatályos az a polgárjogi törvény, amely megtiltotta a hátrányos megkülönböztetést faji, nemi, vallási vagy nemzeti hovatartozásra vonatkozóan (és ami végre valódi választójoghoz juttatta a feketéket, és utat nyitott a szegregáció felszámolásának), sőt, azóta, hogy nyolc évig afroamerikai gyökerű elnöke volt az Egyesült Államoknak, nem valami fényes eredmény.

Taraji P. Henson A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

És főleg nem annak tükrében, hogy afroamerikai nők már a negyvenes évek óta dolgoztak az űrkutatás területén a NASA-ban – mint most megtudtuk A számolás joga című filmből. Nem takarítónőként, nem a menzán (nyilván ott is), még csak nem is titkárnőként (ott a fehér nők dolgoztak), hanem a matematikai részlegnél.

Ennek oka pedig nemcsak az, hogy a második világháborúban annyi férfi ment el katonának, hogy tulajdonképpen mindegy volt, ki végzi el helyettük a számításokat, hanem elsősorban azért – és ez a lényeg –, mert alkalmasak voltak rá. Mert nem egy, nem kettő (és nem is három, mint a filmben) olyan pengeagyú, képzett afroamerikai nő élt már akkor is az Államokban, aki bármire vihette volna a tudományok területén, ha a törvények, a szokásjog és az előítéletek nem akadályozzák ebben.

Természetesen azonban nagyon is akadályozták őket, és amíg a férfiakat el nem hívta a háború, ők maximum középiskolai tanárnők lehettek, ahogy a film mindhárom főhőse. Aztán a negyvenes években egy egész osztályra valót felvettek közülük a NASA-ba (illetve elődjébe, a NACA-ba), hogy az űrprogramhoz szükséges számításokat elvégezzék. Nem karriert csinálni mentek oda, nem is hitték, hogy sokáig maradhatnak. De mivel a teljesítményükre nem volt panasz, ott ragadtak egészen a hetvenes, nyolcvanas évekig, attól függően, ki mikor ment nyugdíjba. De addigra már más világ volt.

A számolás joga Forrás: InterCom

Elképesztő sztori, amire először egy volt NASA-munkatárs lánya, Margot Lee Shetterly bukkant rá, és írt belőle könyvet (ami februártól nálunk is kapható), amire persze Hollywood is azonnal felfigyelt. Az eddigi fekete hőstörténetek ugyanis – legalábbis azok, amik a szélesebb réteghez eljutottak – többnyire két területen mutatták be, hogyan törték át az afroamerikaiak az előítéletek falát, és váltak mindenki szemében idolokká: a sportban vagy a zenében. (Kivétel például a Will Smith főszereplésével készült A boldogság nyomában.) Ez a két terület hagyományosan az, ahol bármely kisebbségnek könnyebb kitörni. A szellemi élet már nehezebb dió, amit még a fehér bőrű nőknek sem sikerült ekkoriban bevenni, hát még színes bőrűeknek.

A film a hatvanas évek elején játszódik, és a három különleges főszereplő (Katherine Johnson, Mary Jackson és Dorothy Vaughan) története mögött, a háttérben azért két dolgot még sikerül felfesteni: egyrészt, hogy míg ez a három családanya az eszével harcolt az egyenjogúságért a lehető legszelídebb módon, addig a férfiak tüntetésekkel, utcai akciókkal, erőszakkal tették ugyanezt. (Kivéve természetesen Martin Luther Kinget és követőit.) Másrészt, hogy a fekete nők mellett nem állt egyetlen fehér nő sem. Mindkét jelenség elgondolkodtató, amellett persze, hogy a fókusz a három nő személyes sorsán van.

Taraji P. Henson, Octavia Spencer és Janelle Monáe A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

A forgatókönyvíróknak annyiban sűríteniük kellett a cselekményt, hogy a három nő története összefonódjon, és egy nagy, közös ügyet adjon ki – holott a valóságban ki-ki a maga harcát vívta. Dorothy Vaughan (Octavia Spencer), a négygyerekes családanya volt az első úttörő közöttük abban a tekintetben, hogy már 1949-ben csoportvezetőnek nevezték ki, és onnantól ő karolta fel és egyengette a többiek sorsát – mindenki nála kezdett, aki később vitte valamire. És ő sem állt meg itt: a hatvanas évek elejére valóban elsőként ismerte fel, hogy a technológia kiszoríthatja őket, ezért mindenkit megelőzve tanult meg autodidakta módon programozni.

Mégsem ő a főszereplő, hanem Katherine Johnson (Taraji P. Henson), aki tudományos karrier szempontjából a legtöbbre vitte, mert közvetlenül dolgozott az első amerikai úrhajós, Alan Shepard pályaadatainak kiszámolásában, a közvetkező űrkísérlet, a Friendship 7 röppályájának megtervezésében, később az Apollo-11 holdutazása és az Űrsikló-missziók előkészítésében. Johnsont a NASA-ban matematikai zseniként tartották számon, több mint 25 évig dolgozott nekik, amiért Obama elnöktől 97 évesen Szabadság érdemrendet kapott tavalyelőtt. Mary Jackson, a film harmadik főhőse (a kiváló Janelle Monáe, aki eredetileg énekes) pedig azt harcolta ki elsőként, hogy elvégezhesse a mérnöki szakot a Virginiai Egyetemen, és a NASA mérnökként alkalmazza.

Taraji P. Henson A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

Persze a filmben három tűzről pattant, öntudatos családanyát látunk, akik akadályt nem ismerve menetelnek a céljuk felé. Igazi példaképeket, akik mintha tudatában is lennének annak, hogy nemcsak magukért, hanem az utánuk jövőkért is küzdenek. Pedig ha kivárjuk a film végi stáblistát, és megismerjük az eredeti hősök arcát, sem harciasságot, sem eltökéltséget nem látunk rajtuk, sokkal inkább szerénységet, méltóságot, tartást. Állhatatosságot és elhivatottságot.

És a későbbi nyilatkozataik sem erősítik meg a film interpretációját, legfeljebb Dorothy Vaughan esetében. Ahogy nem tekintették missziónak azt, hogy kivívják a helyüket, úgy az akkori diszkriminációra sem tekintettek olyan felháborodottan, ahogy mi tesszük ma. Ők ebbe születtek, megtanultak benne élni is közlekedni, és a határokat finoman feszegetni – legalábbis ez derül ki a nyilatkozataikból. De ez egy film, és Hollywood sem hazudtolhatja meg önmagát.

A számolás joga Forrás: InterCom

Bár Katherine Johnson ma úgy meséli a sztorit, mintha a közvetlen kollégáitól nem tapasztalt volna rasszista megnyilvánulást (vagy csak nem vett tudomást róla, és legfőképpen: nem kérte ki magának), a filmből ezt nem lehetett kihagyni. Külön karaktert írtak arra, hogy valaki kizárólag őt gáncsolja. Bár ma azt meséli, nem csapott az asztalra, hogy hadd vegyen részt a szigorúan bizalmas megbeszéléseken, mert e nélkül nem tudja végezni a munkáját, a filmben természetesen fel kell emelnie a hangját, és azonnal be is kell bizonyítania, hogy jogosan van ott.

Mondhatjuk persze, hogy a dramaturgia megkíván éles helyzeteket, drámai pillanatokat, a küzdés-dicsőség dinamikáját, de A számolás jogá-ban ezt a lehető legkiszámíthatóbb módon alkalmazták. Hőseink makulátlanok, erősek, érzékenyek, okosak, viccesek, a többiek pedig két táborra oszthatók: barátokra és ellenségekre.

Olek Krupa és Janelle Monáe A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

Ellenségből van egy férfi (Jim Parsons), akiről sajnos semmi más derül ki, mint hogy megveszekedett rasszista-szexista (miközben az űrkutatás egyik főmérnöke, szóval legalább metszően okosnak illene lennie, ehelyett itt egy vizenyős szemű bumburnyák), és van egy nő, Mrs. Mitchell, aki leginkább A segítség-ből ismert déli republikános úriasszonyokra emlékeztet. Kirsten Dunst remekül alakítja.

Nagyszerű párbeszéd azonban, amikor Dorothy (Octavia Spencer) és Mrs. Mitchell a mosdóban szembekerülnek egymással, és a mindig lenéző és kioktató Mrs. Mitchell megpróbálja kimagyarázni magát a rasszizmus soha ki nem mondott vádja alól. Ez a tagadás fájdalmasan gyakori és ismerős helyzet mindenki számára, aki volt valaha kisebbségben.

Kirsten Dunst A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

És persze akadnak még ehhez hasonló, zavarba ejtő pillanatok: például akkor is, amikor a fehér titkárnő búcsúajándékot ad a küldetését befejező Katherine Johnsonnak, vagy akár a film első jelenetében, amikor az országúton egy fehér rendőrrel találkozik a három főszereplő. Ezekben az epizódokban egy pillanatra minden fehér elszégyelli magát, és elkezd emberi módon viselkedni.

Aztán persze megvan ezeknek a felnagyított, heroikus változata is, amikor a főnök saját kezűleg veri le a feketék különmosdójára kifüggesztett táblát, amikor lengyel zsidó bevándorló értetlenkedik a feketéket sújtó hátrányok felett, vagy amikor az űrpilóta John Glenn (Glen Powell) fogpasztareklám-mosollyal ráz kezet a fekete női részleggel. Na, de a csúcs, amikor csak akkor hajlandó beülni a rakétába és kilőni az űrbe, ha Katherine Johnson ellenőrizte az adatait.

Glen Powell és Taraji P. Henson A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

Anélkül, hogy lassan felmondanánk a teljes filmet: bőven mérik benne a szentimentális pillanatokat és a heroikus tetteket, de persze akad rá magyarázat. A korszak is ilyen volt, különösen az űrverseny szemszögéből, amiben senki nem ismert iróniát; másrészt a film azért készült, hogy hősöket kreáljon. És ha az amúgy erős sztorit jó adag cukormázzal öntik is le, azért tagadhatatlan, hogy valós elemekből építkeztek.

Még a lányok mellett felbukkanó egyetlen erős férfikarakterről kell szót ejtenünk, akit viszont nem egy konkrét személyről mintáztak, hanem több emberből gyúrtak össze. A Kevin Costner alakította Al Harrisonban az a jó, hogy se nem rasszista, se nem emberjogi harcos, csak egy pragmatikus ember, aki csak az eredményt tartja szem előtt.

Kevin Costner A számolás joga című filmben Forrás: InterCom

A filmből úgy tűnik, az ilyenek lehetnek a legjobb partnerei az elnyomottaknak, nemcsak azért, mert csőlátásuk következtében könnyen a hatalom közelébe kerülnek, hanem mert kizárólag a racionalitás vezérli őket, márpedig az alapján nincs az emberek között faji hierarchia. Nem kell az ideológia, elég, amit a tények mondanak. Vagy ha úgy tetszik, a számok.

A számolás joga a legjobbkor készült el és került moziba Amerikában, mert újra nagyon fontos emlékeztetni a tömegeket erre. És ha azért ilyen giccses, kiszámítható és meseszerű, hogy minél többen lássák, érezzék át, és tisztuljanak meg tőle, akkor tulajdonképpen jó ez így, ahogy van.