Ben Afflecken úgy áll a gengszterzakó, mint tehénen a gatya

Minden adott volt ahhoz, hogy Az éjszakai törvényével modern gengsztereposz szülessen: erős alapanyag, nívós színészgárda és Ben Affleck, aki első három rendezésével a Clint Eastwood-féle szikár férfifilmes vonalat követte. Az, hogy a film giccsbe, modorosságba, fantáziátlan közhelyekbe fullad, a színészből lett rendező számlájára írható: az alapanyagot lebutította, a színészek szájába rémes párbeszédeket adott, és nem tudott felérni azokhoz a példaképekhez, akik a klasszikus maffiafilmjeikkel mindmáig hivatkozási alapok.

Tizenkét éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy csinálok egy gengszterfilmet. Verejtékes munkával kiizzadtam magamból egy forgatókönyvet – lehetett vagy tíz oldal –, majd rávettem pár osztálytársamat, hogy álljanak velem együtt a kamerák elé. Talán egy jelenetet, ha felvehettünk, szerencsére az sem maradt meg az utókornak. Igazából az egész arra szolgált, hogy menő – és persze túlméretezett – öltönyben, bőrkesztyűben és nagyszülőktől csórt puhakalapban keménykedhessünk úgy, mint a kedvenc filmjeink szereplői.

Ben Affleck Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

Ben Affleck negyvennégy évesen csinálta meg a saját házi gengszterfilmjét, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Az éjszaka törvényé-t a Warner Bros. 65 millió dollárral finanszírozta. A végeredmény azonban pont olyan lett, mint amikor pár kamasz Al Caponé-sat játszik a hátsó udvaron: újrahasznosított klisékből alkotta újra a szesztilalom bűnnel fertőzött világát, amiben nemcsak az eredetiség, hanem a hitelesség szikrája sem fedezhető fel.

Pedig papíron ez egy betonbiztos vállalásnak tűnt Affleck részéről, akinek ez a negyedik rendezése. Adta magát, hogy Az Argo-akció Oscar-díja révén szerzett biankó csekket egy gengszterfilmre váltsa be: férfias műfaj, illik az érdeklődési köréhez, stílusos és sikkes filmkészítésre ad lehetőséget. Ráadásul Dennis Lehane 2012-es, azonos című regényét adaptálta, aki egyszer már szerencsét hozott számára: a bostoni krimiszerző írta Affleck rendezői bemutatkozásának, a Hideg nyomon-nak az eredetijét.

Még az sem volna önmagában baj, hogy Az éjszaka törvénye hemzseg a tipikus gengszteres sablonoktól. Láttuk már A keresztapá-t, a Nagymenők-et, a Szigorúan piszkos ügyek-et, a Közellenségek-et. Ismerjük a morálisan besározódó bűnözőt, aki felemelkedése során apránként őrli fel a lelkiismeretét, és hasztalan próbálja szétválasztani magánéletét erőszakos hivatásától. Vagy az egyetlen becsületes rendőrt a városban. Az öreg maffiózót, aki csökött agyú utódot nevel ki; a femme fatale-t és a megesett szüzet. Úgyis az számít, hogyan tálalják a műfaj kötött és kötelező elemeit, és Lehane regénye erős jellemrajzokat, sűrű atmoszférát, komplex konfliktusokat, széles körű korrajzot kínált.

Ben Affleck és Sienna Miller Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

Affleck azonban minden hibát elkövetett, amit elkövethetett, szinte csak rossz kreatív döntéseket hozott. Kezdjük ott, hogy magára osztotta a főszerepet. Ő játssza Joe Coughlint, aki az első világháborúból hazatérve piti bűnözőnek áll, beleszeret a rossz nőbe, belecsöppen a bostoni maffiaháborúba, farkasszemet néz a halállal, majd kap egy esélyt az újrakezdésre. Ezt arra használja, hogy Floridában kezdje kiépíteni saját kis bűnözői birodalmát, eközben szembekerül egy helyi rendőrfőnökkel, egy ifjú prédikátorral, sőt, még a Ku-Klux-Klannal is.

Cirka tíz évet ölel fel a film története, egy bűncézár felemelkedését és erkölcsi bukását kéne ábrázolnia. Ehhez képest Joe alig változik, nem hisszük el Afflecknek a film elején, hogy nyeretlen kétéves, sem a végén, hogy megtört, kiégett. Nem ártott volna továbbá, ha nem egy olyan színész áll a középpontban, akinek megalszik a tej a szájában. Affleck a maga szűkre szabott keretei között máskor vállalható főszereplő tud lenni, de egy efféle gengsztereposzhoz dinamikus, energikus, karizmatikus személyiség szükségeltetett volna. Faarcú játéka kínosan kevés, méretes, betöltetlen űr keletkezik miatta a film szívében.

Ben Affleck Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

A rendezés mellett most először egymaga vállalta a forgatókönyv megírását is – eddigi három filmjében társírókkal dolgozott –, de tévesen mérte fel az arányokat. Vagy meg kellett volna nyirbálnia a nagy ívű regényt, amelynek cselekménye egy Gengszterkorzók-évadot is kitenne, vagy legalább háromórásra kellett volna duzzasztania a filmet, hogy mindent kibonthasson.

Ehelyett egy az egyben, az összes mellékszállal megpróbálta alig több mint két órába zsúfolni az egészet. A karaktereknek, szereplői viszonyoknak, konfliktusoknak nincs idejük lélegezni, száguldunk egyik fordulóponttól a másikhoz, a narrátor darálja az információkat, hogy tudjuk tartani a lépést. Semminek nincs súlya, semmiben nem mélyedünk el.

Zoe Saldana és Ben Affleck Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

Különösen a film első, bostoni szakasza nyögvenyelős, a floridai áttelepülés legalább újszerű környezetet teremt az alkohollal való üzletelésnek meg a gengszterleszámolásoknak. Miami Vice a századelőn, nem egy rossz gondolat. De sajnos a felszínességet okozó rohamtempó ezután sem hagy alább, megmarad a színjátszókörös hangulat is. És ami potenciál még rejlik a cselekményben, azt totálisan agyonvágják a gyalázatos párbeszédek, amiket mintha a Maffiózók Christopher Moltisantijának botcsinálta forgatókönyveiből ollóztak volna össze.

Affleck dialógjai olcsó szerencsesüti-közhelyekké degradálják az eredeti regény letisztult, prózai egyszerűségű mondatait, gondolatait. A szegény színészgárda – amiben találunk profi, gengszterfilmre termett karakterszínészeket (Brendan Gleeson, Chris Cooper) és tehetséges fiatalokat is (Elle Fanning, Chris Messina, Siena Miller) – derekasan küzd az életidegen szövegekkel, de még Spencer Tracy és Katherine Hepburn sem boldogult volna az ilyen szellemesnek szánt, fájó csörtékkel: – Keresd a szerencsédet. – Néha ő talál meg téged.

Elle Fanning és Ben Affleck Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

Az utolsó fél órára aztán némileg magára talál Az éjszaka törvénye, az a jelenet például kifejezetten vicces, amikor Joe megsebesül egy lövöldözésben, és percekig vitatkozik a társával, hogy ő találta-e el véletlenül. A végső leszámolásban, ahol végre úgy istenesen dörögni kezdenek a puskák, Affleck megvillant valamit rendezői tehetségéből. Ez az egy szakasz megközelíti a nagy elődök, Coppola, De Palma és Scorsese színvonalát. De hiába pedzeget olyan érdekes morális kérdéseket a film, mint hogy van-e különbség bűnöző és gengszter között, vagy hol húzódik a határ, ami az elveink feladásához vezet, ha egyszer Affleck minden nüanszot kiöl a történetből.

Így válik Joe Coughlinból századelős igazságosztó, panamakalapos Denevérember, aki egymaga kisöpri a rasszizmust Floridából, és ha mindez nem volna elég, egy monológban még azt is megjövendöli, hogy egy nap a begyöpösödött nézeteket valló fehér uralkodó osztály elbukik a multikulturalitással szemben. Így eshet meg, hogy paradox módon a Ku-Klux-Klan fejese lesz a film legszórakoztatóbb, legrokonszenvesebb karaktere. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a színészek közül egyedül Matthew Maher érezhetett rá, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó, ezért karikatúrára vette a nyúlszájú klánvezért. Mintha Hókuszpók kivételesen az az afroamerikaiakat venné üldözőbe a törpök helyett.

Chris Messina és Ben Affleck Az éjszaka törvénye című filmben Forrás: InterCom

Mire elérkeztünk a katartikusnak szánt befejezéshez, már csak önmaga paródiájaként tudtam nézni a filmet, egy tagadhatatlanul ambiciózus kísérletet, ami az író-rendező-főszereplő hiúságának esett áldozatául. Affleck senki mást nem okolhat azért, hogy Az éjszaka törvényé-n úgy lötyög az a gengszterfilm, amivé válni szeretett volna, mint elnagyolt hősén a zakó.