A bőség zavarával küzdök, miközben próbálom megragadni, mitől is eleve elvetélt, de megvalósításában is gyatra film A Nagy Fal. Mert először is ugye abból még soha nem jött ki semmi jó, ha nem egy sztori elmesélésének vágya fűtötte az alkotókat, hanem az a koncepció, hogy de szép nagyot lehetne kaszálni, ha egyszerre több piacot lefednének egy kínai–amerikai koprodukcióval, amiben mindenki megtalálja a maga sztárját, még a latin világ is.
Ehhez persze az is kell, hogy a nagyszabású, régimódi harcolós filmben ne egymással küzdjenek a szereplők, hanem egy közös ellenséggel szemben szövetkezzenek, hiszen integrálni akarunk, nem megosztani. Legjobb, ha az ellenfél úgy, ahogy van, kitalált, azzal senki érzékenységét nem bántjuk. Bár a kínai Nagy Fal épp a nyugati világot hivatott távol tartani, itt az simán bejöhet, ellenben vérszomjas vadkutyák túlszaporodott hordáját kell feltartóztatnia. Örüljenek még a feministák is: legyen a kínaiak tábornoka egy porcelánbőrű, rózsás ajkú, balerinacsontú amazon.
Hitelesség? Arányérzék? Ráció? Minek? Megvan a koncepció, jöhetnek az írók, hogy minél közönségcsalogatóbb történetet faragjanak belőle. Hárman jegyzik a sztorit, másik három a forgatókönyvet, és számoljuk még hozzá a producereket, az executive producereket és a stúdiómarketingeseket is, akik a produkció felett kontrollt gyakorolhatnak. Erős a gyanúm, hogy Tony Gilroy-t, a Bourne-sorozat íróját pedig Matt Damon rángatta bele az ügybe, hiszen a sztár is beleszólhat, ha nagy a tét. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a különböző kultúrák ízlésvilágát is valahogy össze kell passzintani, ami már a rendező feladata.
A Nagy Fal tehát hibrid próbál lenni, a régi hollywoodi eposzok és a mai kínai szuperprodukciók keveréke. A kompromisszum pedig az volt, hogy a sztorit nem kell túlcsiszolni, hiszen a végtelenségig el lehetne bíbelődni azon, mi hihető, mi nem – ha elakadnánk ezen az apróságon, már dugába is dőlne az egész film.
Így a hangsúlyt inkább a látványra helyezik, aminek legalább kétharmada számítógépes animáció. Ott aztán jöhet, ami a csövön kifér. A mennyiség a fontos, nem a minőség, ez a csapat nem Peter Jackson alatt vagy a Lucasfilmsnél nevelődött. Az élethűség béklyóját gyorsan levetették magukról, az apró részletekkel nem szőröztek. Az első képkockák világossá teszik, hogy a giccs világába teszünk felszabadult és önfeledt kirándulást, a kínairól pedig maradjon csak a gagyi hamisítás az első gondolattársításunk.
Amit egykor Ang Lee vagy a Wachowski testvérek komoly műgonddal, innovatív művészi szándékkal kitaláltak, azt ma ócska, lebutított változatban látjuk viszont. Még Michael Bay is egy saját vízióval rendelkező, az önmaga univerzumát megteremteni képes alkotónak tűnik egy ekkora katyvasz mellett.
Az valahogy senkinek a fejében nem fordult meg, hogy ha gyenge a sztori, és a harcot képernyők előtt görnyedő, videojátékokon szocializálódott animátorok irányítják, akkor mitől lesz tétje a dolognak? Bármi megtörténhet, minden magyarázat és ok nélkül, csak. Mert jól néz ki. Szerintük. Felesleges volna azon fáradozni, hogy bárkiért is szorítsunk.
Úgyhogy én, a magam részéről halálra untam az egészet, és csak azért vagyok hálás, mert még két óra hosszat sem tartott. Matt Damonnak nem fogom felróni, mert az még egy ilyen rémálom közben is nyilvánvaló, hogy ő nem véletlenül lett azzá, aki. Willem Dafoe és Pedro Pascal is tisztességesen állták a sarat, csak a kínai Tian Jing karizmáját nem volt könnyű felfedezni.
De színészi alakításokról nem érdemes beszélni, hiszen szerepek nincsenek, csak sémák, és párbeszédek sem, csak üzenetek. De ami a legjobban elszomorít, hogy Kassai Lajos munkájából alig láttam valamit. Pedig milyen büszkén dagadt a honi kebel, amikor végigsöpört a Facebookon a hír, hogy ő tanította Matt Damont nyilazni! Végül sajnos ezt is elsodorták a hamis, talmi effektek.