A Csinibabával nevetve engedtük el azt az ócska szocializmust

Húsz éve tudjuk, hogy Helsinki az Nyugat-e, és huszonöt éve nyugtatunk piros fénnyel. 1997. február 20-án mutatták be a Csinibabát, 1992. február 21-én a Csapd le csacsi!-t, Tímár Péter pedig a kettős jubileum alkalmából mesélt arról az Origónak, hogy miért akart burleszket forgatni a munkásőrségről, miért tartja lekvárnak a rendszerváltást, és voltak-e erkölcsi aggályai amiatt, hogy megszépítette filmjében a szocializmust. De elárulta azt is, hogyan születtek a két film emlékezetes dumái, és tervezett-e valaha folytatást a Csinibabához. 

A rendszerváltás inspirálta a Csapd le csacsi!-t?

Annak a hullámán született. A munkásőrökről akartam csinálni egy burleszket, hogy az emberek végre kiröhöghessék őket, mert előtte féltek tőlük, és a félelmet legjobban a nevetéssel lehet feloldani. ’89-ban írtam a forgatókönyvet, amikor még létezett a munkásőrség, de már éreztük, hogy recseg-ropog a rendszer, és bíztunk benne, hogy nekik is meg vannak számlálva a napjaik.

Tímár Péter Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A munkásőrök világáról az egyik filmgyári főnököm mesélt sokat, aki maga is munkásőr volt. A nyolcvanas években már a rendszernek se volt szüksége rájuk, csak a buli miatt akartak ebbe a zárt kasztba tartozni az emberek. Vadászni jártak, meg nyaralni fantasztikus üdülőkbe.

A munkásőröké mellé jött még a történet egy házaspárról, akiknek tévedésből postáztak egy felszólítást a nemibeteg-gondozóból, és nagy balhé lett belőle. Ebből a két sztoriból állt össze a forgatókönyv, amit elküldtünk a munkásőrségnek, de nem reagáltak rá: annyira össze voltak már rogyva, hogy nem érdekelte őket, milyen film készül róluk, így gond nélkül leforgathattuk a Csapd le csacsi!-t.

A Csapd le csacsi!-nál éreztem először, hogy a film ki tudja fejezni, mit akar. Úgy gondolom, a film egy önálló entitás, amely létrehozza önmagát. Lehet, hogy túlmisztifikálom a dolgot, de ennyi film után úgy vélem, a film keresi meg a rendezőjét, ő választja ki a forgatókönyvét és a színészeit.

A Csapd le csacsi! hogyan választotta ki a színészeit?

A munkásőr-parancsnok szerepét eredetileg Kállai Ferencre írtam, Eperjes Károly a férj lett volna. El is küldtem neki a forgatókönyvet, de azt nem árultam el, hogy Kállait szeretném a munkásőrnek, amit jól tettem, mert Eperjes annyira tiszteli őt, hogy akkor nem állt volna elő azzal, hogy el akarja játszani a parancsnokot, én pedig nem éreztem volna földrengést a lábam alatt, hogy úristen, ez mekkora ötlet!

Eperjes Károly a Csapd le csacsi! című filmben Forrás: InterCom

Eperjes javasolta azt is, hogy Gáspár Sándor játssza a férjet. Akkoriban nagyon jóban voltak, együtt játszottak előtte a Katona József Színházban. Gáspár és Eperjes egymásnak adogatták a poénokat, én pedig hálás voltam, hogy a film alá dolgoznak.

A Csapd le csacsi!-ban mennyiben akarta továbbvinni az Egészséges erotika abszurd stílusát? Ha nincsenek is elharapva a mondatok, mint a szocialista szakzsargont parodizáló Egészséges erotiká-ban, azért itt is stilizáltan tömörek, mint a „Vidéki műtyúk! Repedtsarkú kombiné!”, vagy a „Hogyne ismerném. Ő vert össze.” „Március 15-én.” „A tüntetésen.” „Két éve.” „Péppé.”.

El akartam menteni valamit a szocialista zsargonból, és eltolni kicsit a groteszk felé, de nem szerettem volna ismételni magamat. Eszembe se jutott például, hogy kitaláljak valami mozgóképes trükköt a Csapd le csacsi!-hoz. Az Egészséges erotiká-t úgy forgattuk, hogy a szereplők hátrafelé mozogtak, és ezt visszafelé játszottuk le, ettől lett olyan fura a mozgásuk. De úgy éreztem, ebben a filmben elegendő az a túlzás, amit Eperjes beletesz a karakterébe.

Tímár Péter és Törőcsik Mari a Csapd le csacsi! forgatásán Forrás: Tímár Péter

Ugyanez volt a 6:3 avagy, Játszd újra Tutti-nál is. Eperjes teljesen más típus, mint a többi színész. Ő annyira öntörvényű, hogy nem lehet megszelídíteni, és megkérni, hogy mozogjon hátrafelé, vagy beszéljen lassítva, mint a Csinibabá-ban. Ő enélkül is megteremti a karakterét.

A munkásőr sajátos beszédstílusa, hogy minden mondat végére „ugyé”-t biggyeszt, már a forgatókönyvben is így szerepelt, vagy Eperjes találta ki?

Benne volt a forgatókönyvben, de ezt Eperjestől hallottam. Nem beszélt így folyton, de hallottam egyszer-kétszer, innen tudtam, hogyan hangzana az ugyézás egy jó színész szájából.

Gáspár Sándor sörmentése spontán volt?

Az is benne volt a forgatókönyvben. Forgatás előtt egy műanyag palackkal gyakoroltunk, és ez olyan jól ment, hogy Gáspár aztán egy felvételben megoldotta, nem kellett ismételni.

Politikai allegóriának szánta a Csapd le csacsi!-t?

Abszolút. Muszáj volt valakinek megcsinálni ezt a filmet, különben a híradókon kívül semmilyen anyag nem marad fenn a munkásőrségről. Ez persze nem tűpontos lenyomat, de nem is akart az lenni.

Miért ezt a címet adta a filmnek?

Ez volt az első jelenet, ami eszembe jutott. Eredetileg egy kocsmában képzeltem el. Kártyáznak az emberek, van köztük egy napszemüveges, aki a többieknek is kioszt napszemüvegeket, és mindig ő nyer, mert azokban tükröződve látja a kártyáikat. Csak azon gondolkoztam, hogy mit játszanak. Az ulti snassz, akkor már sokkal abszurdabb, ha Csapd le csacsit játszanak, mint gyerekkorukban. Ezzel végül is infantilizáltam a társaságot. A Csapd le csacsi is egy műizgalom, műbalhé volt, mint az életünk akkoriban.

Ebben a jelenetben a rendszerellenes lázadó és az ő veséjét a március 15-ei tüntetésen leverő rendőr kedélyesen kártyáznak az asztalnál. Mintha azt sugallná, hogy ha mindenki odaülhet az asztalhoz, és mulatozhat, akkor félresöprik a múltat, a szembesítés és a forradalom pedig elmarad.

Lekvár volt az egész rendszerváltás. Mindenki szeretett volna elégtételt venni a sérelmeiért, valami pótlékot kérni az élettől, hogy ilyen ócskaságot kellett legyűrnie a torkán, mint a szocializmus. Ez az emberekből önzést váltott ki, és az evidenciát, hogy nekik jár valamiféle kárpótlás.

Ezzel a filmmel azt akartam kifejezni, hogy nem jár.

Ilyenek voltunk a rendszerváltás előtt és után is, mint a filmben, csak nem vettük észre, mert nem volt tükör, amibe belenéztünk volna.

Ön hogyan élte meg a rendszerváltást?

Őszintén szólva: nem emlékszem rá. Egyrészt a filmjeimet írtam, másrészt reklámfilmeket forgattam, a nyolcvanas évek végén már azokból éltem. A rendszerváltás után hirtelen tele lett reklámügynökségekkel az ország, és egyik reklámfilmből estem a másikba. Meglepődni se volt időm, már le is zajlott a választás. Egyfajta automatizmus volt a levegőben. Hogy „most ez jön”. Nem volt reveláció, se forradalmi attitűd. Politikai és közgazdasági téren nagyléptékű volt a változás, de az emberek fejében kicsi.

Emlékezetes dumák a Csapd le csacsi!-ból – Tímár Péter kommentárjaival

„Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken. Nem fejlődött ki az agyad.” Akkor még nem tűnt fel – és nem is figyelmeztetett rá senki –, hogy ez a mondat azt sugallja, minden vidéki hülye. Gondoltam rá, hogy finomítani kéne rajta, de akkor nem működött volna. Végül nem szólt be érte senki, úgyhogy nem bánom, hogy így maradt.

„Valaki áthajított a kerítésen egy tubust! Nem mondom, hogy maguk voltak; lehet, hogy az utca népe. Mit lehet tudni? Vagy-vagy.” Már felvettük a jelenetet, ahogy Eperjes leguggol, és csak úgy, simán felveszi a tubust, amikor odajött hozzám, és kapkodva, izgatottan mondta, hogy „Te, Péter, Gáspárral megbeszéltük, hogy nem jól vettem fel a tubust, csináljuk meg még egyszer.” Én nyitott voltam rá, ő pedig akkor állt elő az ötlettel, hogy nagy terpeszben, ügyetlenül veszi föl a tubust, mint egy nagy hasú nyugdíjas. Zseniális!

„A férje spontán vándorméhész?” A házastársi szívatások közül a méz volt a legrosszabb ötlet. Nyáron forgattuk a filmet, ezért az összes ablakot és ajtót szinte magunkra kellett szögezni, hogy ne lepjék el méhek és darazsak a szobát. A forgatáson nem tudtam eldönteni, nem túlzás-e a mézzel felöntött padló, de aztán bennhagytam a filmben. Nagyvonalú lesz a rendező, ha megérzi, hogy már megvan a film. Még forgatjuk, de már lehet, hogy vetítik valahol. A rossz filmeknél más a helyzet: ott nem éreztem semmilyen bizonytalanságot, csak a rögeszmét, hogy meg akarom csinálni.

„Az fáj nekem a legjobban, hogy egyetlen lövés nélkül adtuk át az országot. Pedig kinél volt az összes fegyver? Nálunk! Példát mutathattunk volna az egész keleti tömbnek.” Ezt a szöveget a belterjes kommunista világ szülte, és az a gondolkodás, hogy „minden hatalom a miénk”. Ezek inkább példabeszédek, mint valódi dialógusok, mint például az is, hogy „Nyugalom, elvtársak! Átéltünk már nehezebb fordulatokat is. Addig élünk, amíg meg nem halunk!” A szocialista szentély egyébként, ami előtt Eperjes néha álldogál, és iszogat, valódi. A raktárban találtam, valamelyik éles szemű kellékes vásárolta meg a Filmgyárnak. Nem tudta még, de nyilván ehhez a filmhez!

„Nálunk a házban van egy fiatal demokrata gyerek. Azt nagyon pofán vágnám!” Ez sokaknak tetszik. Zsigerből jött szöveg, és jól írja le a kor hangulatát, mert ezeket a vén kommunistákat nagyon irritálta a Fidesz.

„Maguk, férfiak agyonidegesítik magukat, ki kommunista, ki nem. Mintha nem lenne mindegy.” Ez abszolút igazság. Az embereknek a személyiségük a fontos, nem a pártállásuk.

„Én meg beléptem a zöldpártba. A Trabant miatt. Engem ne basztassanak, hogy rákot terjesztek.” Hát igen, ez volt a rendszerváltás. Megjelentek a pártok, és az egyszerű emberek kapkodták a fejüket, hogy melyikbe lépjenek be. Politikával, ideológiával mit sem törődtek, csak azt nézték, melyik párttagságból profitálhatnak.

A civakodó házaspár életében az a tanulság, hogy „addig jó, amíg gond van”. Az előző rendszerben, amíg gond volt, boldogok tudtak lenni, de most, hogy végre felépült a ház, csak marják egymást.

Nem tudom lefordítani ezt a tömegpszichológia nyelvére, de valamitől az összetartás, az összetartozás érzése több erőt adott, hogy elviseljük a szocializmust.

Akkor valahogy mélyebbek voltak a szerelmek is.

Valóban a politikai tartalma miatt nem akarták forgalmazni a filmet?

Nem hiszem. 1990-ben készült el, amikorra már feloszlatták a munkásőrséget. Azért nem akarta bemutatni a forgalmazó, mert egyszerűen nem tetszett neki. Kétségbeestünk, mert akkor még nem volt más filmforgalmazó cég Magyarországon, így nem tudtunk mit csinálni. Sándor Pál is, aki a Novofilm nevű szervizcégével részben finanszírozta a filmet, bizonytalan volt, hogy tényleg jó-e, és az elutasítás abban erősítette meg, hogy nem jó. Nem is beszéltünk egymással hónapokig, csak a sebeinket nyalogattuk.

Tímár Péter Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Aztán egyszer csak bejött Magyarországra az Intercom, és ők vállalták, hogy bemutatják a filmet. Fontos volt az imidzsük szempontjából, hogy magyar filmet is forgalmazzanak.

Nem fizettek rá, mert 270 ezren nézték meg a Csapd le csacsi!-t.

Mégsem forgatott utána hat évig játékfilmet. Miért?

Nem volt bennem film. Írtam forgatókönyveket, de a Mozgókép Alapítvány visszadobta mindet. Az volt a szerencsém, hogy rengeteg reklámfilmes munkám volt, aminek köszönhetően nem omlottam össze. Jól kerestem, és gyakorlatban maradtam. Aztán Vészits Andrea, az Objektív Stúdió dramaturgja felhívott, hogy van egy novellájuk, a Bambi szalmaszállal, ha van kedvem, írjak belőle forgatókönyvet.

A novella nem nagyon tetszett, de arra elég volt, hogy beindítsa a fantáziám, és beleképzeljem magam a hatvanas évekbe. Tizenkét éves voltam ’62-ben, és sokat jártam a nővéreimmel táncos helyekre. Én nem táncoltam, csak nézelődtem, figyeltem a többieket. Ez adta a film ötletét. Nem véletlenül kezdődik a Csinibaba egy kisgyerekkel, aki lecsúzlizza a hangosbemondót, és belenéz a kamerába.

Nagy Natália, Gálvölgyi János és Molnár Piroska a Csinibaba című filmben Forrás: Budapest Film

A kész forgatókönyvet beadtuk az MMA-hoz, de ezt is elutasították. Ez is az elméletemet igazolja, hogy az a film, amelyik meg akar születni, utat tör magának. Rózsa János, az Objektív Stúdió igazgatója szerzett valahonnan egy kis pénzt, amiből el tudtuk kezdeni a forgatást, de addigra már annyira kifutottunk az időből, hogy ősszel kellett forgatnunk ezt a nyári filmet.

Azért is cigarettáznak végig a gyerekek, hogy ne látszódjon a leheletük.

Nem akartam reklámozni a dohányzást, de az éjszakai jeleneteket nem tudtuk másképp felvenni, olyan hideg volt már.

Eredetileg Lovasi Andrást kérte fel zenei rendezőnek a filmhez, de ő nem tudta vállalni, négy számot viszont feljátszottak a Kispál és a Borzzal, a zenei rendező pedig Závodi Gábor lett. Miért Lovasiékat kereste meg? Szerette a Kispál és a Borzot?

Még a kilencvenes évek elején hallottam az első lemezüket, és meglepett és nagyon meg is tetszett a hangzásuk. Úgy éreztem, a Csinibabá-ban a zenével is formát kell bontani, ezért kértem fel őket. Veszélyes vállalkozás volt mai zenét rakni egy hatvanas években játszódó filmbe, és egy csatát is meg kellett vívnom érte, mert Rózsa János azt szerette volna, hogy az eredeti sanzonokat használjuk. Egyszer valóban az eredetit játszottuk le, amikor a Csinibabá-ra táncolnak a tóparti teraszon, de egyébként ragaszkodtam hozzá, hogy átdolgozzuk a zenéket, hogy ne legyen áporodott érzése a filmnek, és a fiatalok is szeressék.

Lovasi András a Csinibaba című filmben Forrás: Budapest Film

A történethez keresett dalokat, vagy a dalok szövegéhez igazította a történetet?

Is-is. Az egyik lányt azért hívják Angélának, mert fel akartam használni az Angéla című dalt, és tudtam, hogy ezt ki lehet futtatni egy poénra. Azt a jelenetet, amikor a csavargyári munkások kilopják a szerszámokat a gyárból, és a portás áldását adja rá, az Élj vele boldogan szövegére írtam. A Kicsit szomorkás a hangulatom „Kicsit megrázom magam” sorához pedig azt a geget, amikor a villanyszerelő belenyúl az áramba, és szikrákat hány.

Ezek persze klipes poénok, de egy ilyen könnyű fajsúlyú filmben elmennek. A kedvencem az, amikor a Valaki kell nekem is szól, és a „Valami úgy ég idebenn” sornál egy konyhában vagyunk, ahol füstöl a gázrezsón égő hús. Ezt rajtam kívül szerintem senki nem vette észre, de én mindig röhögök rajta, ha látom a Csinibabá-t a tévében.

Milyen technikával forgattak?

Már az Egészséges erotiká-ban is változtattam – lassítottam, gyorsítottam – a színészek mozgásán a felvevőgéppel, de erre a filmre egy sajátos koncepciót dolgoztam ki. A színészek először felolvasták a jelenetet egy mikrofonba, miközben én instruáltam őket: jeleztem, milyen tempóban mondják a szöveget, és közben, ha kellett, tapsoltam, hogy tartani tudják az ütemet.

A forgatáson ezt a rádiójátékot lejátszottuk a hangszórókon, de a hangfelvétel és a kamera is fele sebességgel, tehát 24 kocka/mp helyett 12 kocka/mp-cel ment. Ezt korábban nem tudtuk megcsinálni, mert nem állt rendelkezésre olyan technika, amivel kvarcszinkronban tudtuk tartani a hangot és a képet.

Amikor vettük a jelenetet, a színészek hallották a saját hangjukat, arra kellett tátogniuk és lassítva mozogniuk. Előtte elpróbáltuk, hogy mit kell csinálniuk, de csak egyszer vagy kétszer, mert azt akartam, hogy ne gyakorlottan, hanem kicsit bizonytalanul mozogjanak, mert az vicces hatást kelt. Az érzelmes jeleneteket viszont épp fordítva, kétszeres sebességgel vettük fel, ott gyorsítva kellett beszélniük és mozogniuk a színészeknek. Amikor például Nagy Natália elmeséli, hogy látta az Édes élet-et, és közben hátradobja a haját, látszik, hogy le van lassítva: olyan légies a mozgása, mintha úszna a levegőn.

A színészek hogy vették az akadályt?

Volt, aki nem tudott lassítva mozogni vagy gyorsítva beszélni, de a többség élvezte a kihívást. A színészek szeretnek játszani, megvan bennük a gyerekek játékkedve. Ezzel kapcsolatban az Egészséges erotika forgatásáról vannak a legjobb emlékeim. Elsőfilmesként nagyon féltem, hogy a színészek nekem esnek, és nem vállalják a tortúrát, hogy hátrafelé kell menniük. Főként Haumann Pétertől tartottam, hiszen ő volt a Nagy Színész a filmben. Nem is mertem elárulni neki, csak a forgatáson, hogy mi lesz a feladat.

Az első jelenete az volt, hogy kiszáll a kocsiból, és bemegy az irodába, ami a forgatáson úgy nézett ki, hogy háttal le kell jönnie a lépcsőn, ki a házból, megkerülni az autót háttal, és beszállni a hátsó ülésre. Elmagyaráztam neki, mit kéne csinálnia, ő várt egy pillanatot, majd azt mondta: „Kérhetek egy próbát?” És egy próbával megcsinálta. De úgy, hogy még egy ötletet is hozzátett: megigazította a nadrágját, mielőtt beszállt a kocsiba. Lejátszotta a jelenetet a fejében, és tudta, hogy amikor kiszáll a kocsiból, meg kell igazítania a nadrágját.

Haumann Péter az Egészséges erotika című filmben Forrás: Mokép

A Csinibabá-ban is előálltak ilyen ötletekkel a színészek?

Persze, vették a lapot. Az például Gálvölgyi ötlete volt, hogy amikor odamegy a társasághoz a teraszon, hogy leállítsa a táncot, mert nem ért még véget a műrepülő-tekintés, és hirtelen felszegik a fejüket az égre, kis késéssel vegye csak le a lencsevédőt a távcsőről. De az a fekete kalap is az ő találmánya. A ruhatárban találta, amikor különböző ruhákat próbálgattunk Simon bának. Felvette, belenézett a tükörbe, és azt mondta: „na, most van meg Simon bá”. Meg hát az a gesztus, ahogy a cigit fogja… Ilyesmit nem tud a rendező kitalálni. A színészen múlik, hozza-e ezeket a remek ötleteket, vagy sem.

Amikor a Csinibabá-t bemutatták, ön is meglepődött, mennyien és mennyire szerették a filmet. Megfejtette azóta a siker titkát?

Valóban megdöbbentett a fogadtatás, mert egyáltalán nem volt borítékolva a siker. Tisztában voltam vele, hogy ez a film nem annyira jó szakmailag, hogy ennyire szeressék. Hol van például A vihar kapujában-hoz képest? Sehol.

Tímár Péter Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Egy debreceni közönségtalálkozón értettem meg, miért szeretik ennyire. Egy ötven körüli nő azt mondta nekem, hogy „Drága rendező úr, nagyon köszönjük, hogy megcsinálta nekünk ezt a filmet”. Akkor jöttem rá, hogy

a társadalom megrendelte ezt a filmet, én pedig leszállítottam az árut.

Az a generáció, amelyik átélte a hatvanas éveket és az egész szocializmust, el akarja engedni ezt a kort – és vidáman akarja elengedni, nem fogcsikorgatva. Nekem csak mázlim volt, hogy én kaptam a megrendelést, mert jókor voltam jó helyen. Utána tudtam elfogadni a sikert, mert úgy éreztem, jól teljesítettem a szolgálatot.

Ön szerint van szerepe a Csinibabá-nak a Kádár-kor iránti nosztalgia kialakulásában?

Van, mert akkoriban indult el ez a nosztalgia, és bizonyára a film népszerűsége is hozzátett valamit. De a nosztalgiát nem a film idézte elő, hanem egy belső, lelki kényszer a társadalomban, hogy ebből a zűrzavarból visszameneküljünk valami biztosba. Igaz, hogy az is rossz volt, de legalább nevethetünk rajta. Mert a mai állapotunkon nem tudunk.

Gálvölgyi János és Tímár Péter a Csinibaba forgatásán Forrás: Budapest Film

Önben volt nosztalgia a korszak iránt?

Csak annyi, amennyire nosztalgikusan gondol az ember a gyerekkorára. A rendszert utáltam, de mivel akkor fociztam a srácokkal a grundon, jó volt visszagondolni rá. Ezzel mindenki így van: a személyes emlékeibe jólesik visszamenekülni, de nem vállalná, hogy még egyszer átélje az egészet.

Hiányol valamit abból a korból?

Talán az empátiát. Az emberek több megértéssel fordultak egymás felé. Jobb volt az ország közösségi állapota, mint manapság. Egymásra voltak utalva, és volt egy közös ellenség. Meg hát

egyszerűbb volt a világ: egy kérdésre csak egy válasz létezett.

De ez a kor már nem jön vissza. Én örülök, hogy megélhettem, mert egy mai fiatal már nem tudja felidézni, mi az a nyugalom.

Nem voltak erkölcsi aggályai amiatt, hogy megszépíti a diktatúrát?

Nem.

Reviczky Gábor és Tóth Ildikó a Csinibaba című filmben Forrás: Budapest Film

Nem gondolkodtak azon, hogy belefér-e az abszurd humorba, ha andalgó szerelmeseknek ábrázolják az ávósokat?

Nem foglalkoztunk etikai kérdésekkel, de talán jobb is így. Lehet, hogy akkor a film kilökött volna engem, ahogy kilökte az előző rendezőt, akit felkértek a filmre, és engem hívott a helyére.

Márait se olvastam akkor még. Ha olvastam volna, lehet, hogy egy péket és egy pénztárost tettem volna a filmbe. De ez így volt jó, mert Lázár Kati fantasztikus volt az ávós rajparancsnok szerepében. Pedig annyira fájt a lába szegénynek, hogy ha épp nem forgattunk, a földön feküdt. De amikor felvétel volt, felpattant és táncolt. Csak a stáb tudta, milyen eszméletlen fájdalmak között csinálta végig a filmet.

Eszébe jutott, hogy a Zimmer Feri helyett inkább a Csinibabá-t kellett volna folytatnia?

Nem. Több felkérést is kaptam, hogy csináljam meg a Csinibaba második részét, de határozottan elutasítottam mindet. Engem taszít, hogy mindenről le akarnak húzni még egy bőrt, ami sikeres. A Csinibaba tőlem függetlenül létre akart jönni.

Olyan egyedi, mint egy virág. Nem lehet megismételni egy művirággal.

El se gondolkodott, hogyan folytatná a Csinibabá-t?

Eszembe se jutott.

A Zimmer Feri-t miért folytatta?

Arra Kálomista Gábor beszélt rá. Úgy éreztem, hogy az első Zimmer Feri nem volt annyira jó, hogy ne próbáljam meg, hátha tudok jobbat csinálni. És nagyon szerettem azzal a csapattal, Pogány Judittal, Reviczky Gáborral dolgozni, ezért elvállaltam. Talán nem kellett volna, de most már mindegy.

Zimmer Feri 2 Forrás: Hungaricom

Tervez még filmet rendezni?

Hatvanöt felett nem kéne filmet csinálnia egy rendezőnek.

A filmrendező olyan, mint a balett-táncos: van egy intervallum, amíg jól tud alkotni, de egy bizonyos kor fölött már inkább kínos.

Ez nem úgy működik, hogy ha valaki tehetséges, akkor a sírig gyűjti a díjakat. A rendezés rengeteg fizikai és szellemi energiát igényel, amit az idősödő agy már nem tud produkálni.

Bunuel rácáfolt erre, mert ő 70 évesen is jó filmeket csinált, de sokan nem veszik észre, hogy nem megy már nekik a filmezés. Ez egy nagyvonalú szakma, ezért a rendezőnek is nagyvonalúnak kell lennie, és időskorban inkább tanítani vagy épp zsűrizni kéne.

Tímár Péter Fotó: Adrián Zoltán - Origo

De akkor vagyok korrekt, ha elárulom: most pályázom egy forgatókönyvvel. Sok esélyt nem látok rá, hogy megvalósuljon, erőltetni meg nem akarom a dolgot. Ha azt érzem, hogy a film nem akar megszületni, el se kezdem. Olyan sokszor megtapasztaltam, hogy nem lesz siker abból, amit a rendező erőltet, csak abból, ami magától is meg akar születni, hogy már óvatosan állok a lehetséges filmekhez.

Emlékezetes dumák a Csinibabából - Tímár Péter kommentárjaival

„Cseszd meg, ez Chesterfield.” Az volt az első cigaretta, amit elszívtam. A hatvanas években lehetetlen volt Chesterfieldet szerezni. Én egy osztrák sráctól kunyeráltam egy szálat a budapesti világkiállításon. De nem azért, hogy elszívjam, hanem hogy mutogassam a többi gyereknek. Ha elővettem, mindenki odajött, hogy „Cseszd meg, ez Chesterfield!”. Csak fél évvel később szívtam el.

„Hiába, minden nő kurva.” Ezt majdnem kivettem a filmből. Nem akartam magamra haragítani a nőket, de többen is rábeszéltek, hogy maradjon. Andorai Péter figurájához, ehhez a kiégett álforradalmárhoz, aki nem találja a helyét a világban, de mindenkinek osztja az észt, illik ez a mondat. A Sztálin-szobor ujja mint műpénisz pedig még az eredeti novellában szerepelt.

„A tegnap kihúzott lottószámok: 4, 23, 28, 19... Micsoda? 56? Én ezt nem... Az ötödik számot, kedves tömbtársak, a Népszabadság közli.” Nincs városi legenda, ami ehhez kötődik. Ezzel azt a félelmet akartam előhívni, ami '56-ot körbelengte. Tabutéma volt ugyanis a forradalom, nem lehetett róla beszélni.

„Menj borbélyhoz!” Ez otthonról jött. Apám mondta mindig. Aztán egy idő után beletörődött, hogy hosszú hajam van.

„Mi is kimennénk egy kicsit a Lajtán túlra. A nejem azt mondta, torkig van már Szopotból. Minden nyáron Szopot. Vagy Szocsi, IBUSZ-szal.” Ez egy kicsit olcsó poén, de úgy éreztem, belefér. Úgy kellett kritikát megfogalmazni a szocialista rendszerről, hogy a néző érezze, szerettük is, meg nem is annak idején. Jó volt elmenni Szocsiba, de szoptunk, mert ugyanaz volt ott is, mintha itthon maradtunk volna. Szopot amúgy egy város Bulgáriában, az volt a legmelegebb és legolcsóbb üdülőközpont, azért jártak oda olyan sokan.

„Ezt megkancafüléztük.” Ezt Gothár Péter Idő van című filmjéből vettem. Cseh Tamás dumája. Azt jelenti, hogy megoldjuk, megcsináljuk.

„Te csak a nőt láttad bennem, Simon!” „Én? Benned? A nőt? Ez képtelenség, Ernesztin!” „De! Soha nem tudtál úgy rám nézni, mint a rajparancsnokodra.” Talán itt fogalmazódik meg rejtve az ÁVO-ellenességem. Indirekt módon úgy mondtam róluk véleményt, hogy azt sugalltam: egy ávós nő csak ronda lehet.

„Micsoda dolog ez? Manapság egy lánynak a legfőbb értéke a szüzessége. Te meg itt hempergőzöl a satum és a kézifurdancsom társaságában egy idegennel. És ha eltűnik a gyalum, amit nagyapádtól kaptam?” Nagyon szeretem a szerszámokat. Apámnak sok szerszáma volt, de mindet féltette tőlem. Nem vehettem el csak úgy őket, mindig engedélyt kellett kérnem tőle. Talán ennek a tudat alatti kivetülése ez a dialógus. A filmben Cseh Tamás mondja, ő ugrott be fazonra Angéla apjának szerepére. Szerettem nagyon őt is meg a zenéjét is, és már korábban is dolgoztunk együtt: a Moziklip-ben megcsináltam a Munkásszállás klipjét.

„Helsinki, az Nyugat-e?”„Kelet-nyugati. Ott van fönn. Baráti.” „Hát momentán még Nyugat. De már komp jár át Leningrádba.” Tényleg Helsinkiben volt az 1962-es Világifjúsági Találkozó, ennyiben muszáj volt ragaszkodni a tényekhez. Szerencsém volt, mert a szövegbe is jól illett.

„Ez a krumplistészta-keringő. Minden esti össztánc.” Én krumplis tésztán nőttem fel. Ma már nem tudnám megenni, annyira utálom. A krumplis tészta olcsó, nincs benne hús, és számomra valamiért ebben fejeződött ki legjobban a szegénység, a magány, az elesettség. A tánc meg úgy jött, hogy a koreográfus valami közhelyes nyugdíjasklub-táncot tanított be a statisztáknak, és akkor kitaláltam, hogy inkább dőljenek egymás hátának, és úgy táncoljanak.

„A csehszlovák kísérleti adás tartalék bemondója vagyok, fizetés nélküli szabin. És hazajöttem.” Ezzel arra akartam utalni, hogy a szocialista tömbben mindenhol ugyanaz a helyzet. Elvágyódhatsz, de ha nem jutsz el Nyugatra, akkor mindegy, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon vagy az NDK-ban keresel új kalandokat, ugyanolyan reménytelen marad a helyzeted.

„Tudom, hogy csak a svéd tejcsárda miatt jöttetek.” A nővéreim állandóan az Édes élet-ről beszéltek, többször is megnézték. Nem a svéd tejcsárda, hanem Marcello Mastroianni miatt. Imádták. Én csak tíz évvel később, filmes fejjel néztem meg – Fellini miatt. Akkor már nekem is nagyon tetszett.