A Trainspotting még ma is ütősebb minden szernél

Huszonegy évvel az első rész után elkészült a Trainspotting folytatása. A kilencvenes évek legnagyobb európai kultfilmjén filmrajongók egy generációja nőtt fel - rongyosra hallgatták a zenéjét, kívülről fújták a "Válaszd az életet" monológot, és minden gusztustalan nyilvános vécéről Skócia legmocskosabb budija jutott az eszükbe. A T2 Trainspotting elsősorban nekik szól, és nem fog csalódást okozni, de az újonnan bekapcsolódók is megértik majd, miért volt ez ennyire nagy szám húsz évvel ezelőtt. Kritikánk egy hónappal a magyar bemutató előtt.

Meggyőződésem, hogy minden filmrajongót elsősorban azok a filmek formálnak, amelyekkel tizenévesen kerül kapcsolatba. Később láthatunk bármennyire tökéletes filmet és lehetünk százszázalékosan tisztában annak erényeivel, akkora hatást sosem gyakorolhat ránk, mint kamaszként.

A Harcosok klubja, a Trainspotting és a Ponyvaregény plakátja Forrás: InterCom / Budapest Film

Én a kilencvenes években voltam kamasz, ezért sok, ekkor tudatára eszmélt filmőrülthöz hasonlóan a Ponyvaregény-t, a Harcosok klubjá-t és a Trainspotting-ot tartottam a nagybetűs KULTFILM-nek. Ennek a három remekműnek minden jelenete az életre kelt menőség, rengeteg mondata pedig tetszőleges élethelyzetben bevethető, univerzális bölcsesség.

Ponyvaregény- és Harcosok klubja-szintű kultfilm

A három film különböző pályát futott be, mielőtt elfoglalta az évtized legjelentősebb kultfilmjei között a helyét: a Ponyvaregény azonnal áttörte a kommersz és a művészet közötti falat, a Harcosok klubja a moziban megbukott, és csak fokozatosan találta meg a közönségét, a Trainspotting pedig Nagy-Britannia után elsősorban Európát hódította meg, és Amerikában máig inkább rétegfilmnek számít.

Nálam azonban ugyanazt a szerepet töltötték be: számtalanszor, különféle társaságban, állapotban és élethelyzetben néztem újra őket, kívülről fújtam a legjobb monológjaikat, rongyosra hallgattam a zenéjüket, mindent megtettem, hogy megszerezzem a plakátjukat, majd pedig az eredeti nyelvű VHS-kiadásaikat.

A Trainspotting-nak több különböző plakátja is megvolt, és még évekkel később, egyetemistaként is a vécém falán díszelgett egy olyan poszter, amin Ewan McGregor a film egyik kulcsjelenetében kibukkan Skócia legmocskosabb budijából.

Ewan McGregor a Trainspotting című filmben Forrás: Budapest Film

De mi volt ennyire vonzó szegedi tizennyolc évesként pár lepattant edinburgh-i junkie kalandjaiban? Minden: a humor, a frissesség, az egyediség, a zene, a skót akcentus, a tabudöntögetés, a lázadás, az antihősök, Skócia legmocskosabb WC-je, ahogy Ewan McGregor kiszúrja Kelly Macdonaldot a diszkóban, és felcsendül az Atomic, Spud bespeedezett állásinterjúja, a dilemma a régi barátokhoz való lojalitás és a régi barátokon túlnövés között, a dilemma a nihilizmus és az életigenlés között, a "Válaszd az életet!" monológ, és még sorolhatnám.

Heroinsikk és Cool Britannia

Utólag sokan rásütötték a Trainspotting-ra, hogy a divatvilágban beesett arcú anorexiás modellekkel, a zenében pedig világfájdalmukat kábítószerfüggéssel csillapító grunge-rockerekkel azonosított "heroin chic" irányzat filmes népszerűsítője lenne. Tény, hogy rengeteg helyzetkomikum származik a filmben drogfogyasztásból, és a néző akarva-akaratlanul is szimpatizál a heroinfüggő főhősökkel, de csodálkoznék, ha a Trainspotting megtekintése után bárkinek is kedve támadt volna belőni magát.

Ewan McGregor a Trainspotting című filmben Forrás: Budapest Film

A Tarantino nevével fémjelzett (majd mások által sokkal bénábban használt) öncélú, humorforrásként banalizált erőszakkal ellentétben a Trainspotting nem sunnyogja el a heroinfüggőség árnyoldalának bemutatását, és a történet józan ember számára feldolgozhatatlan tragédiái ugyanolyan felejthetetlenek, mint a röhögőgörcsöt kiváltó komikus csúcspontok.

Menőnek láttatta viszont Nagy-Britanniát, azt az országot, ami akkoriban egy optimista, nyitott, kulturálisan az egész világra hatással bíró társadalom képét mutatta. A rádiókból Oasis és Blur (na jó, meg a Spice Girls) szólt, a gazdaság dübörgött, és a fiatal, szimpatikus Tony Blair készült éppen átvenni a hatalmat a konzervatívoktól.

Tony Blair és Noel Gallagher 1997-ben Forrás: AFP/Rebecca Naden

Noha a Trainspotting-ról akár azt is el lehetett volna hinni, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években játszódik, annyira időtlen volt, bizarr módon mégis a kilencvenes évek második felére jellemző "Cool Britannia" mozgalomnak a jelképévé vált. Ez annak fényében is meglepő, hogy a Union Jackkel díszített hurráoptimizmus igencsak távol állt a skót lúzerek mindennapjaitól, elég Renton keserű kirohanására gondolni arról, hogy szégyelli, hogy skót, vagy a montázsra a szuvenírboltok csiricsáré Londonjáról.

Miért vártak ennyit a folytatással?

A hatalmas sikernek köszönhetően többször is felmerült a folytatás lehetősége, főleg, hogy a film alapjául szolgáló Irvine Welsh regénynek már öt évvel később megjelent a második része, Pornó címmel. Danny Boyle rendező és Ewan McGregor azonban ekkoriban nem voltak beszélőviszonyban (amiért Boyle engedett a produceri nyomásnak, hogy A part című film főszerepére McGregor helyett Leonardo DiCapriót szerződtessék), és a második regény sem volt éppen akkora remekmű, hogy megérte volna egy gyors folytatással lerombolni az eredeti film kultuszát.

A Pornó című regény magyar borítói Forrás: Konkrét Könyvek / Trubadúr

Boyle azonban sosem engedte el a visszatérés lehetőségét, és időről időre belengette, hogy ha eleget öregedtek a főhősök, akkor érdemes lesz újra összetrombitálni a bandát. McGregorral is kibékültek közben, és a húszéves évforduló közeledtével már tényként kezelték, hogy igenis lesz Trainspotting 2, azaz hivatalos nevén T2 Trainspotting.

Az egyértelmű, hogy egyik fő résztvevő sem volt rászorulva erre a folytatásra: Danny Boyle Oscar-díjas sztárrendező lett, aki nagyjából azt forgat, amit akar, és azzal, akivel akar. Ewan McGregor a Trainspotting-ot ugyan sosem múlta felül, de folyamatosan foglalkoztatott filmsztár, akinek a filmográfiájában jól megfér a Star Wars a Kezdők-kel vagy a Fargo hamarosan képernyőre kerülő harmadik évadával.

Ewan McGregor A klónok támadása című Star Wars-filmben Forrás: InterCom

Robert Carlyle a Trainspotting után azonnal az Alul semmi-vel aratott világsikert, mostanában pedig tévében foglalkoztatják, Jonny Lee Miller a forgatás után Angelina Jolie férje lett egy kis időre, majd magabiztosan egyensúlyozott film, tévé (Sherlock és Watson) és színház (Frankenstein) között.

Robert Carlyle az Alul semmiben, Jonny Lee Miller a Sherlock és Watson című tévésorozatban Forrás: InterCom / CBS

Szóval szó sincs arról, hogy egy kétségbeesett, régi dicsőségeibe kapaszkodó, pénzéhes banda utolsó utáni búcsúkoncertjére kellett volna készülnünk. Mégis, kicsit rettegve vártam a T2 Trainspotting londoni sajtóvetítését, abban reménykedve, hogy legalább a "nem rombolták le az eredeti emlékét"-szintet megüti majd.

Nem rombolták le az eredeti emlékét, sőt

A jó hír, hogy nemcsak hogy nem rombolták le az eredeti emlékét, de egy olyan tökös, energikus, szórakoztató, de kellő melankóliát és nosztalgiát is tartalmazó folytatást tettek le az asztalra, amely egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt pedig nemegyszer bepárásítja az első részen felnőtt nézők szemét.

http://daily-mcgregor.tumblr.com/post/152695679809/trainspotting-1996-t2-trainspotting-2017

Központi szerepet kap persze a nosztalgia, és számos kultikus jelenetre (az autó elé ugró, vigyorgó Renton, a mocskos WC, a túra a hegyekbe, Renton fájdalmas elvonókúrája a gyerekkori szobájában, a "Válaszd az életet" monológ stb.) történik direkt utalás, sőt konkrétan bevágnak az eredeti filmből egypercnyi anyagot.

Danny Boyle és a forgatókönyvet jegyző John Hodge azonban nagyon szimpatikus és intelligens módon közelít a nosztalgiához. Nem utánozzák le az első film történetét – ahogy azt Irvine Welsh részben megtette a Pornó-ban – de tudják, hogy ennyi idő után elengedhetetlen a szembenézés az első rész örökségével.

Danny Boyle a T2 Trainspotting madridi sajtóeseményén, február 2-án Forrás: AFP/Gerard Julien

A két évtized után a szülővárosába visszatérő Renton azonban tökéletes kalauz a múltidézésben, hiszen nemcsak a nézőt, hanem őt magát is minden ismerős arc és helyszín láttán elöntik az emlékek. "Csak a nosztalgia miatt vagy itt. Turistáskodsz a saját fiatalságodban" – mondja neki vádlón Sick Boy, amit teljesen magamra vettem, hiszen a Trainspotting folytatásától én sem szimplán egy kellemes filmélményt vártam, hanem egy kisebbfajta katarzist, ami kontextusba helyezi a saját elmúlt húsz évemet is.

Mindenki visszatér, de csak a nők nőttek fel

Kérdés persze, hogy ad-e ilyen vagy akár csak feleennyire intenzív élményt a T2 Trainspotting valakinek, aki csak mostanában, vagy egyáltalán nem látta az első részt. Arra tippelek, hogy nem, és nem is biztatnék senkit arra, hogy az eredeti ismerete nélkül üljön be a T2-re, bár a végeredmény van annyira izgalmas, vicces és különleges, hogy át lehet érezni, miért volt ez annyira nagy szám már húsz évvel ezelőtt is.

A történetről inkább nem árulok el sokat, de a lényeg, hogy mindenki visszatér, aki tud, és az egykori árulást az eredeti banda minden tagja a maga temperamentumához mérten tudta azóta feldolgozni (vagy nem). Spud, Sick Boy és Begbie sokkal inkább egyenrangú szereplőtársak Rentonnal, mint az első részben, és felzárkózik melléjük Sick Boy bolgár barátnője, Veronika (Anjela Nedyalkova tüneményes) is. A többi női szereplőnek csak villanásnyi szerep jut; Diane (Kelly Macdonald) jelenése nem több egy cameónál, Begbie és Spud feleségei pedig csak csendesen szenvednek a háttérben.

Jonny Lee Miller, Ewan McGregor és Anjela Nedyalkova a T2 Trainspotting című filmben Forrás: InterCom

Mindez persze pont azt hivatott szemléltetni, hogy a semmirekellő, fejlődésképtelen férfigyermekek körül a nők igenis felnőttek, karriert csináltak, gyermekeket neveltek fel, és ha kellett, egyedül boldogultak. Mert az egy dolog, hogy mennyire vidám élmény újra látni ezeket az őrült srácokat magukat egészen jól tartó negyvenesként, de

a T2 egy percig sem sugallja azt, hogy az átdrogozott, piti bűntényekkel tarkított húszas éveik után tiszta lap járna.

Arra is van egy elég egyértelmű utalás, hogy Renton, aki még viszonylag időben választotta az életet, sem úszta meg sértetlenül a heroinnal töltött éveket, de Spud vagy Begbie sorsa kifejezetten szomorú.

Válaszd az életet! De milyen életet?

Danny Boyle bámulatos arányérzékkel csempészi bele a viszontlátás és az új kalandok eufórikus jelenetei közé a szomorkás múltba tekintést. Az első rész kultikus soundtrackjéhez hasonlóan most is nagy segítségére van a zene, bár a Wolf Alice és a Young Fathers hozzájárulását leszámítva a nosztalgia dominál: Queen, Frankie Goes To Hollywood, Blondie és az első rész két legemlékezetesebb dalának (Born Slippy, Lust for Life) remixei dübörögnek a mozi hangfalaiból.

Nem vitás, hogy sikerült egy szerelemből készült, méltó folytatást összehozni, és az alkotókon nem múlik, hogy a T2 is kultfilmmé váljon, mint az elődje. A korszellemre azonban nincs befolyásuk, és kiszámíthatatlan, hogy a brexit (az első film kortalanságával ellentétben most van jó pár konkrét utalás a politikai környezetre) és a skót függetlenségi törekvések stb. árnyékában szüksége van-e a közönségnek egy ilyen keserédes múltba tekintésre.

Jonny Lee Miller és Ewan McGregor a T2 Trainspotting című filmben Forrás: InterCom

A bennem rejtőző egykori szegedi egyetemista sokszor majd kiugrott a bőréből a filmet nézve, de óhatatlanul felmerült bennem, hogy ilyen világot képzeltem-e magam köré húsz évvel későbbre. A T2 Trainspotting ugyanis kíméletlenül a saját fiatalságában turistáskodó néző orra alá dörgöli, hogy az oké, hogy az életet választottuk, de biztos, hogy ezt az életet?

A T2 Trainspottingot Londonban láttuk, a film magyarországi bemutatója március 2-án lesz, akkortájt olvashatja majd el az alkotókkal készült interjúinkat is.