Nagyot zúz az óriásmajom, és ez a lényeg

Alig több mint tíz év telt csak el a legutóbbi King Kong-film óta, és a legendás majom máris visszatér a mozivászonra. A Kong: Koponya-sziget azzal próbál új életet lehelni az ismert történetbe, hogy a szörnyfilmes zúzást az Apokalipszis most témájával és stílusával ötvözi. A trükk csak részben eredményes: a vietnami háborús utalások megmaradnak a külsőségek szintjén, de a válogatott szörnycsatákból így is kisül egy egyszernézős látványfilm.

Miért ül be az ember egy King Kong-filmre? Melyik az a pillanat, amit izgatottan várunk a mozi sötétjében? Többféle válasz is lehetséges, de az óriásmajom színre lépése az elsők között szerepelne mindenkinél. Az 1933-as eredeti és Peter Jackson 2005-ös remake-je tudatosan rájátszott erre, tartogatta a címszereplőt, mint Molière Tartuffe-öt. A Kong: Koponya-sziget nem árul zsákbamacskát, öt percen belül megmutatja, ki lesz az úr a hátralévő két órában: előbb csak egy mancs jelenik meg, majd egy arc, egy ember nagyságú szempár.

Kong: Koponya-sziget Forrás: InterCom

„Nagyobb hajóra van szükség” – javasolta Roy Scheider egy régi klasszikus szörnyfilmben, és az új Kong-feldolgozás alkotói magukra vonatkoztatták a Cápa üzenetét. Kong gigászibb, mint valaha – mindenekelőtt azért, hogy a tervezett folytatásban felvehesse a kesztyűt Godzillával –, filmes elődei őt is nyugodt szívvel megmászhatnák, nemcsak az Empire State Buildinget. A prológus csupán ízelítőt nyújt belőle, teljes életnagyságban nem sokkal később láthatjuk először egy pazar jelenetben, amelyben leszed az égből egy szakajtónyi helikoptert.

Kong: Koponya-sziget Forrás: InterCom

Merthogy ezúttal nem hajóval érkeznek a Kong birodalmát háborgató emberek, hanem katonai helikopterekkel. A forgatókönyv se nem folytatása, se nem előzménye az eredeti King Kong-nak: áthelyezi a cselekményt a harmincas évekből 1973-ba, és a vietnami háború végnapjainak háttere előtt álmodja azt újra.

Most tehát nem egy filmes forgatócsoport merészkedik a rejtett szigetre. A 2014-es Godzillá-ban felvezetett, Monarch nevű tudományos szervezet tagjai szeretnék tanulmányozni Kongot, ők kapnak maguk mellé expedíciós kíséret gyanánt egy helikopteres századot, akik a hazatérés helyett egy másik háborúba csöppennek.

Kong: Koponya-sziget Forrás: InterCom

Az utolsó jelentősebb amerikai stúdiófilm, ami a vietnami háborúval foglalkozott, 2002-ben készült: a Katonák voltunk pátoszos-realisztikus megközelítésével nem rítt ki a vietnami háborús filmek sorából, de egy korszak lezárultát jelezte. Úgy tűnik, a tizenöt éves szünet elég volt, hogy egy új generációs fiatal rendező, Jordan Vogt-Roberts fogja a huszadik századi amerikai történelem egyik legsúlyosabb traumáját, és beemelje a modern blockbusterek világába.

Volt már persze példa rá, hogy zsánerfilmes köntösbe csomagolták Vietnamot, elég csak A bolygó neve: Halál evidens áthallásaira gondolni. De ez az első alkalom, hogy valaki olyan szeretetteljes nosztalgiával nyúljon ehhez a háborúhoz – sőt, még inkább a háborúról készült emblematikus filmekhez –, mint ahogy a nyolcvanas évek popkultúrájához divat manapság. Vogt-Roberts Apokalipszis most iránti rajongása tapintható, és egészen furcsa látni, hogyan idomítja a látványmozis igényekhez az 1979-es karaktereket: Willardból férfimodell kalandor, Dennis Hopper mániás számkivetettjéből joviális bohóc, Kurtz ezredesből óriásmajom lesz.

Tom Hiddleston a Kong: Koponya-sziget című filmben Forrás: InterCom

Ez a Kong-produkcióktól szokatlan miliő emeli ki a filmet az átlagból, bár hozzá kell tenni, hogy Vogt-Roberts az égvilágon semmit nem kezd vele, mindössze felvillantja, milyen menő ráhúzni Coppola mesterművének esztétikáját a Koponya-szigetre. A nagy előd előtti tisztelgés felszínes, üreges, mint a föld, amely alól a sziget szörnyei bújnak elő.

A film hemzseg az izzó napkorong előtt lassítva forgó rotorlapátoktól, robban a napalm, tüzet köpnek a lángszórók, Wagner és a The Doors helyett Black Sabbath és Jefferson Airplane bömböl. De a zsigeri tébolynak nyoma sincs a trópusi dzsungelben, pedig hát a Vietkong eltörpül Kong mellett.

Kong: Koponya-sziget Forrás: InterCom

A felszínesség máshol is rányomja a bélyegét a filmre. A szereplők egy-két kivételtől eltekintve egyéni jellemvonások nélküli ágyútöltelékek, szereptípusok, nem pedig valódi figurák: a tilosban járó tudós meg az akadékoskodó aktatologató, a sztoikus veterán meg a "viccesnéger".

Szörnyfilmnél persze nem feltétlen követelmény a rétegzett jellemrajz, de egy ilyen bitang erős színészgárda, amit veterán karakterszínészek (John Goodman, Samuel L. Jackson) osztanak meg friss tehetségekkel (Corey Hawkins és Jason Mitchell a Straight Outta Compton-ból), többet érdemel személytelen, fantáziátlan, előre gyártott panelpárbeszédeknél.

John Goodman a Kong: Koponya-sziget című filmben Forrás: InterCom

A legrosszabbul a két főszereplő járt. Brie Larson friss Oscar-díját váltotta be blockbusterre, és bár nem koppan akkorát, mint Halle Berry a Macskanő-vel, nincs is sok dolga a filmben az ámuldozáson kívül.

Mason Weaverről, a haditudósító fotóriporterről hamar kijelentik, hogy tökös csaj, de ez az „erős női karakter” kimerül pár látszatfeminista megszólalásban, meg abban, hogy egyszer sem sikítja el magát. (Larson még így is hálásabb lehet, mint a másik színésznő a filmben, A Nagy Fal Jing Tianja tényleg csak dísznek van, a kínai piac kedvéért.)

Brie Larson a Kong: Koponya-sziget című filmben Forrás: InterCom

A cinikus felderítő, James Conrad (ennyi erővel lehetett volna Joseph) szerepét sikerült teljesen félrecastingolni, Tom Hiddleston a rá jellemző kék- és halvérű temperamentumát hozza, ami arisztokrata kémekhez passzol, nem pedig macsó ponyvahősökhöz.

Még szerencse, hogy a film felétől John C. Reilly viszi a prímet önironikus kommentárjaival, mint a második világháború óta a szigeten rostokoló, enyhén megzakkant remete. Az ő szála egy másik háborús filmből, Lee Marvin és Mifune Tosiró Pokol a Csendes-óceánon-jából indul ki, annak talán még szívesebben megnéztem volna a King Kong-os remixváltozatát.

John C. Reilly a Kong: Koponya-sziget című filmben Forrás: InterCom

Maga a történet nem indokol bő kifejtést, egész minimális, cselekmény is csak mutatóban van. A Kong szigetén lezuhant kompánia egyik fele – a civil többségű – vissza akar jutni a túlvégen várakozó anyahajóhoz, a másik fele – a katonák – pedig bosszút akarnak állni elesett bajtársaikért, akikkel a tomboló óriásmajom végzett. Ennyi.

A film megpendít pár gondolatot az erőszak romboló hatásáról, arról, hogy a katonák parancsnoka (Samuel L. Jackson) csak a háborúban érzi otthon magát, és ezért kattan rá Kongra, mint Ahab kapitány a fehér bálnára. De sem erről nem állítanak érdemlegeset, sem a természet emberfelettiségéről, amit Gareth Edwards 2014-es Godzillá-ja jóval hatásosabban érzékeltetett barokk látomásain keresztül.

Samuel L. Jackson a Kong: Koponya-sziget című filmben Forrás: InterCom

Ám egy szörnyfilmre, valljuk be, a szörnyek miatt megyünk el, és ha a felszín – a grandiózus léptékek, az őslények és fenevadak csatája – rendben van, az ellensúlyozhatja az egyéb hiányosságokat. Márpedig a mikro-költségvetésű A nyár királyai után egyből a blockbusterek mélyvizébe dobott Vogt-Roberts ezen a téren nem vall szégyent.

A helikopteres ütközetet nem tudja később felülmúlni, de minden akciót megfűszerez pár jópofa ötlettel: hol egy rém által lenyelt fényképezőgép vakuvillanásai jelzik a mozgását a mustársárga ködben, hol szó szerint lecövekeli áldozatát egy óriáspók, hol szamurájkarddal aprítanak Pterodactylusokat.

A részben CGI-jal, részben motion capture technikával alkotott szörnyek elég változatosra sikeredtek, és nem kizárólag a korábbi Kong-filmek bestiáriumából építkeznek: a majom ezúttal a Pókember-beli Venomra hajazó ősgyíkokkal viaskodik, de akadnak új szárnyas és vízi ellenségei is. Maga Kong kellően impozáns, és az írók találtak neki egy eddigiektől eltérő szerepkört: nem dúvad vagy tragikus hősszerelmes, hanem büszke uralkodó, védőszent, aki bennszülött hajadonok elrablása helyett az alvilági démonoktól óvja a territóriumán élőket.

A Kong: Koponya sziget-et a Warner Brothers által építgetett szörnyfilmes univerzum hívta életre. Gyakorlatilag a 2020-ra kitűzött Godzilla vs. Kong crossover előfutára: ezért faragtak szuperhőst a rettegett óriásmajomból. De mint B-film, önmagában is élvezhető. Egyszeri kalandnak megteszi, még ha nem is hagy olyan mély nyomot, mint Kong talpa a sárban.