Nem hittük, hogy ilyen vagány lesz a Kincsem

Soha nem készült még olyan drága magyar film, mint a közel hárommilliárd forintból gazdálkodó Kincsem. Nagy a nyomás, és a nézők részéről érthető az egészséges szkepticizmus is. Érthető, de ezúttal szükségtelen: a híres magyar versenyló történetéből laza, szerethető közönségfilm született, rokonszenves főszereplőkkel, akikért könnyű szurkolni. Nem válik kínossá, és nem komolykodja túl a témáját, ezért a hibáit is egyszerűbb megbocsátani.

Paradox dolog kijelenteni a Kincsem-ről, hogy helyes kis film, mégis ez illik rá a legjobban. Paradox, hiszen Herendi Gábor kosztümös kalandfilmje minden idők legdrágább hazai produkciója, gigaköltségvetésből készült. Persze nem ez az első nagyszabású múltidézés a rendszerváltás óta, emlékszünk, A Hídember meg Honfoglalás, hogyne emlékeznénk, nem jó szívvel gondolunk vissza rájuk. A Kincsem-nek viszont pont a szíve az, ami a helyén van.

Nagy Ervin, Keresztes Tamás, Gyabronka József és Petrik Andrea a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

A film minden elképzelhető támogatást megkapott, ám

a komoly anyagi befektetés miatt Herendiéknek értelemszerűen sokkal nagyobb elvárásoknak kell megfelelniük.

A csalódást keltő előképek – ide vehetjük Herendi Magyar vándor-át is – tükrében érthető, ha a legtöbb nézőben a „vajon mit hoznak ki ennyi pénzből” helyett az „ugye, nem pazaroltak el ennyi pénzt” kérdés munkál. Ha innen nézzük, van egy éllovas, ami vesztes helyzetből indul – és ez a metanarratíva nemcsak a Kincsem-re, hanem Kincsemre, a filmbeli versenylóra is igaz.

Nagy Ervin a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

Mivel dramaturgiailag nem túl érdekfeszítő, ha egy csodaló az első perctől gond nélkül legyőzi minden vetélytársát, a forgatókönyvet jegyző Hegedűs Bálintnak és Herendinek valahogy meg kellett oldaniuk, hogy esélytelennek – állatos képzavarral: „underdog”-nak – állítsák be a világklasszis versenylovat. Háromszor is aládúcolták ezt az interpretációt: egyrészt Kincsemet szilaj kancaként ismerjük meg, akit senki nem tud betörni, meglovagolni, másrészt jóval szélesebb anyagi háttérrel rendelkező istállók lovaival kell versenyeznie a nemzetközi porondon.

Ám az írók elsődleges megoldása, hogy amennyi előnnyel rendelkezik Kincsem, annyi ballasztot akasztanak a gazdája, Blaskovich Ernő gróf (Nagy Ervin) nyakába. Hősünk még gyerekkorában végignézi, ahogy az 1848–49-es szabadságharc leverése után kivégzik a magyar hadseregben szolgált édesapját (Rátóti Zoltán), méghozzá annak egykori barátja, Otto von Oettingen császári tiszt (Gáspár Tibor). Ernőt kisemmizik vagyonából, Oettingen beköltözik a kastélyába, és száműzi a fiút, aki a birtok szomszédságába költözik.

Petrik Andrea, Gáspár Tibor és Nagy Ervin a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

Az 1870-es években, a kiegyezés után vesszük fel a fonalat: Ernő felnőtt, és titokban még mindig bosszút forral apja gyilkosa – egyben az Osztrák–Magyar Lóegylet elnöke – ellen, de ágrólszakadt gróf lévén céltalanul, léhán tengeti napjait, baráti kölcsönökből tartva fent az arisztokrata életmód látszatát.

Apja lovakat futtatott; ő ezen a téren is csúfosan felsül. Ebből a nihilből rángatja ki Kincsem, akit szó szerint utolsó petákjából vásárol meg. Blaskovich ötvözi a népmesei hősök attribútumait: szegény legény, legkisebb királyfi, Háry János és Lúdas Matyi egy személyben, akinek igazságérzete végig morális iránytűként szolgál.

Balsai Móni és Nagy Ervin a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

A Kincsem nem fontoskodó eposz, hanem vérpezsdítő kalandfilm szeretne lenni, és egy ilyen filmhez, egy ilyen főszerephez rocksztáralkatra van szükség. Pontosabban, egy rocksztárra, aki még azelőtt lecsúszott, hogy befuthatott volna.

Nagy Ervin prímán teljesíti ezt a követelményt.

Ha kell, lehengerlően sármos, elhisszük neki, hogy még a bordélyház sokat látott madámját is az ujja köré csavarja. Ha egy jelenet megkívánja, fizikai humort visz bele, mint a film eleji párbajban, amelyben másnaposan botladozik. De akkor a legjobb, amikor a Casanova-álarc mögött látni engedi a bizonytalan, bizonyítási vágytól égő kisfiút: Kincsem első győzelménél mintha élete összes mázsás súlya egyszerre csattanna a lelátó padlóján.

Nagy Ervin a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

A történet mindazonáltal nem egyetlen szereplőre fókuszál, ne feledjük, a műfaji megjelölés: történelmi romantikus film. Noha Blaskovich a ködös erdőben egy hadnaggyal – bocsánat, századossal – bocsátkozik pengeváltásba, az igazán tétre menő csörtéket Oettingen lányával, Klarával vívja meg. Nagy Ervin önmagában kevés, ha Petrik Andreával nincs köztük kémia, akkor a filmnek esélye sem lett volna célegyenesbe érni. A párosuk azonban működik.

Ha Blaskovich a film szíve-lelke, akkor Klara a szikrázóan éles esze:

Petrik Andreát nem lehet nem imádni a szerepben,

magabiztosan dominálja a vásznat, egy pillanatra sem hagyva kétséget karaktere szellemi fölénye felől. Mindegy, hogy bálteremben vagy lovardában fordul meg, mindig ő a legokosabb ember a társaságban, örök félmosollyal, mindentudó pillantással adva a környezete tudtára, hogy átlát a szitán, és remekül szórakozik a balgaságokon.

Petrik Andrea a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

Míg Blaskovich népmesei tradíciókból táplálkozik, Klara abszolút modern teremtmény, felvilágosult nő, aki úgy pattan a nyeregbe, mint bármelyik zsoké. Az írók érdeme, hogy függetlensége nem az apjával szembeni lázadás eredménye, ami a kézenfekvőbb sablon lenne. Kettejük viszonyából az szűrhető le, hogy épp a lányáért rajongó Oettingen nevelte önállóságra, védett életet biztosítva számára, amelyben szabadon kibontakozhat. Így annak is nagyobb a súlya, amikor Klara rájön, hogy a kalitka, az bizony kalitka, hiába van aranyból.

A női főszereplőre jellemző modern szellemiség tetten érhető a film szemléletmódjában is: a készítők szabadon kezelik a korhűséget, bőkezűen mérik az anakronizmusokat. Aki az előzetesek alapján attól tartott, hogy egymás sarkát tapossák majd az erőltetett huszonegyedik századi kikacsintások, azokat megnyugtatom, hogy a Mizu-s, szelfizős meg lájkolós poénokból viszonylag kevés van, a nagy részüket ellőtték a trailerekben, ennyit még ki lehet bírni.

Sokkal hatásosabbak azok a modern elemek, amelyek jobban belesimulnak az 1870-es évek világába, és nem konkrét mai jelenségekre utalnak, csak azt hivatottak érzékeltetni, hogy a múlt emberei sosem múzeumi tárlókban kiállított tárgyakként tekintettek magukra, nekik a saját koruk frissnek hatott, és szédítő ütemben változott az előző nemzedékekhez képest. Bárdosi Ibolya bátran elrugaszkodó, vagány formatervezésű jelmezei vagy a hiphopelemekkel tarkított báli táncjelenet elevenné teszik a poros múltat, ilyenekből több is lehetett volna.

A régi idők jelenkorral való keveredése miatt adja magát a Baz Luhrmann munkásságára való asszociálás, de Herendi nem olyan egzaltált, nagyságrendekkel konvencionálisabb, mint a Moulin Rouge és A nagy Gatsby szárnyaló fantáziájú rendezője. (A film inkább a 2001-es Lovagregény-nyel állítható párba, ahol Heath Ledger lezser szájhőse a lovi helyett középkori lovagi tornán szédíti a nézőket.)

Petrik Andrea a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

És nem is baj, hogy nem vállalta túl magát. Jó a tempó, visz magával a film. Gördülékeny a plánozás, nincs béna utószinkron, többnyire nem lóg ki a CGI – egyik sem forradalmi tett, mégis rengeteg kosztümös magyar film ezeken szokott elbukni.

Igényes tehát a megvalósítás, de azért messze nem tökéletes. A tömegjelenetek, a nagyszámú statisztéria szemlélteti ugyan a tizenkilencedik század végén robbanásszerűen világvárossá duzzadó Budapest méhkasszerű nyüzsgését, a film világképe mégis szűkösnek érződik. A szereplők két szomszédos birtok közt ingáznak, ami azt a hatást kelti, mintha Magyarországon minden félórányi járóföldre lenne, az európai helyszínek, pályák pedig felcserélhetőek egymással.

Lóverseny a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

Maguk a versenyek látványosak, izgalmasak, Szatmári Péter, Gulyás Buda és Tóth Zsolt kamerái bevisznek minket a vágtató lovak, a sarat felcsapó paták sűrűjébe. Kincsem első megmérettetése semmivel nem marad el az HBO Befutó című lóversenyes sorozata mögött, pedig Michael Mannék másfél epizódra költhettek annyit, mint Herendi az egész filmre. Bosszantó viszont, hogy az összes ezt követő verseny takkra ugyanarra a dramaturgiára épül, a zenei motívumok, lassítások ugyanakkor érkeznek. Így pont a döntő derbi lesz önismétlő.

A finálé egyébként is rendkívül problémás, a sztori darabjaira hullik, mintha az írók nem tudták volna eldönteni, hogy öt-hat alternatív befejezés közül melyiket válasszák, ezért inkább belezsúfolták mindet. Annyi bombasztikus nagyjelenetet licitálnak egymásra, hogy a film elszakad a valóság talajától. A szereplők 180 fokos pálfordulásokat tesznek, motivációik, döntéseik nemhogy jelenetről jelenetre, egy-egy jeleneten belül, snittenként is csaponganak.

Nagy Ervin és Petrik Andrea a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

A „sok draft között elvész a bába” effektus néha menet közben is felüti a fejét – Keresztes Tamás figurája például minden átmenet nélkül vedlik át Blaskovich legjobb barátjából esküdt ellenségévé –, de csak a vége sínyli meg annyira, amitől nehéz eltekinteni. Ott nem sikerül összefűzni a történet két síkját, így a versenyló és gazdája személyes céljai és az általuk szimbolizált nemzeti feszültségek nem jutnak el egyszerre, kielégítő módon a tetőpontra.

Az viszont pozitívum, hogy az utolsó negyedóráig kalandfilmhez illő egyszerűséggel, közérthetően, de nem lebutítva vázolódik fel a történelmi kontextus. Oké, nincs olyan metafora, ami ne adnának valamelyik szereplő szájába – „Magyarország olajoshordó, és Kincsem a szikra, mely lángba boríthatja azt!” –, ahogy azt sem rejtik véka alá, hogy a címszereplő a magyar virtus négylábú szimbóluma, az elfojthatatlan szabadságvágy jelképe.

Fekete Ernő a Kincsem című filmben Fotó: Szabó Adrienn / Fórum Hungary

Evidens, kinek a pártját fogja a film a dualista államszervezetben, de azért árnyalja némileg az osztrák–magyar ellentétet. Például azáltal, hogy Oettingen nem egysíkú gazfickó, mert az ő mozgástere is korlátozott. Mindenki megfelelési kényszer alatt áll, még Ferenc József is (a hátborzongatóan szenvtelen Fekete Ernő), aki II. Sándor cár előtt próbál jó színben feltűnni. Ez nem a komplex társadalmi-politikai konfliktusok filmje, de a banális hazafiasságé sem.

Ennyi pénzt még sosem tettünk fel egy lóra

Nagy Ervinnek fogynia kellett, Petrik Andrea a cigit dobta el a Kincsem kedvéért. Van nyomás az alkotókon: minden idők legdrágább magyar filmje forog éppen, hárommilliárd forintról kell bebizonyítani a nézőknek, hogy volt értelme erre a nagyszabású, kosztümös filmre költeni. Herendi Gábor rendező nem izgul, pedig a lovak nem épp kezes jószágok, és Andy Vajnával is nagy vitájuk volt. Teker egy bicajos, morajlik a statisztéria az elképzelt berlini lóversenylelátón, Petrik Andrea pedig csuda sikkes kalapban – a Kincsem című film forgatásán jártunk Alagon. Olvassa el a riportunkat!

A Kincsem így foglalja el helyét a szabadságharc leverése utáni Magyarországban játszódó, a passzív vagy aktív rezisztenciáról, a romba döntött forradalmi illúziókról, azok felélesztésére tett kísérletekről szóló mozgóképes feldolgozások sorában. A skála széles, a Szirmok, virágok, koszorúk-tól a Sándor Mátyás-ig terjed, és jó döntés volt az utóbbi populáris, közönségbarát megközelítését választani.

Olyan film született, amire szégyenkezés nélkül ülhetünk be a moziba,

és ami előtt szívesen ragadunk majd le a tévé előtt egy lusta vasárnap délutánon.