Mondok egy viccet. Tíz gengszter bemegy egy lepusztult, elhagyatott bostoni raktárépületbe. A csapat egyik fele fegyvert akar venni. A másik fele elhozta a stukkereket, lóvét vár cserébe. Ha ez egy jó vicc, akkor nincs olyan változata, amelyikben a csattanót nem fegyverropogás kíséri. Tudja ezt az angol kultrendező, Ben Wheatley is, a Kereszttűz (Free Fire) épp ezért meg sem próbál többnek látszani annál, mint ami.
Ez a pimasz, nihilista akcióvígjáték arról szól, hogy Wheatley összeszedett egy tucat kiváló karakterszínészt, hetvenes évekbeli szerkóba öltöztette őket, fegyvert adott a kezükbe, gyilkos párbeszédeket a szájukba, majd újrajátszatta velük a Kutyaszorítóban utolsó jelenetsorát. Lehet persze súlyos tanulságot keresni, mondjuk, hogy az erőszak nem vezet semmire, vagy hogy a macsó farokméregetés az egyik legostobább dolog a világon. Wheatley valószínűleg azt felelné, akar a franc dekonstruálni: stílusra, beszólásokra hegyezi ki véres számháborúját.
Mint ilyen, nem beszélhetünk komplikált cselekményről, se mélyen kidolgozott karakterekről. Wheatley és írótársa – egyben felesége –, Amy Jump lényegretörően juttatják el szereplőiket odáig, hogy fegyvert rántsanak, még a John Wick is több energiát fecsérelt a motivációk felvázolására vagy a világépítésre.
A fegyvert vásárlók az IRA tagjai, de nem sok szó esik a konkrét szándékaikról, terveikről. Egyikük anonim alkoholista, és nagyjából ez minden, amit bármelyikük hátteréről megtudunk. Illetve, még valami, a fegyverkereskedők sofőrjének van egy unokahúga, ami csupán azért fontos, mert ez az a katalizátor, ami kirobbantja a balhét.
Nem számít, ki honnan jött, mit akar, milyen zenét hallgat, van-e kutyája-macskája. Attól fogva, hogy eldördülnek az első lövések, egytől egyig átvedlenek önző seggfejekké, akiket úgy istenigazából az sem zavar, ha a saját csapattársukat találják el véletlenül. Mindössze egy dolgot akarnak, élve meglógni. Na jó, kettőt: magukkal vinni az anyagi javakat. Egye fene, hármat: ha menet közben kinyírnak valakit az ellentáborból, az már csak a hab a tortán.
Ilyen veszély sokáig nem fenyegeti őket: mind komikusan bénán céloznak, hosszú-hosszú ideig közvetlen közelről is csak megsebesíteni képesek egymást, komolyan mondom, egy idő után azért drukkoltam, haljon már meg valaki, hadd legyen sikerélményük. Mert szurkolni nemigen lehet senkinek, leginkább azt kívánhatjuk, hogy kreatív módon harapjanak fűbe, vagy egyik-másik színész minél később essen ki. Még az írek szószólója, az egy szem Chris (Cillian Murphy) az, aki úgy-ahogy tisztességes, de hősnek éppenséggel aligha nevezhető.
A leírtak alapján a Kereszttűz öncélúnak tűnhet, és, valljuk be, az is. De épp ez tetszik benne. Wheatley, mint egy ördögi bábjátékos, nem a rokonszenvünkre apellál, hanem a kárörvendő, szadista énünket csalogatja elő, ahogy a szereplői is kiröhögik az ellentábor pórul járt tagjait. Mivel nem kell éreznünk semmit a figurák iránt, nyugodt szívvel, önfeledten lehetünk gátlástalanok, örömünket lelhetjük a szemét húzásokban és a még szemetebb dumákban.
Szemmel láthatólag a színészek is élvezik, hogy megszabadulhatnak a gátlásaiktól, és mivel a karaktereiket még archetípusoknak is csak nagy jóindulattal merném nevezni, minden azon múlt, elég színes egyéniségek-e.
A szexista, piperkőc, hóhányó fegyverneppert játszó Sharlto Copley (District 9) például rég volt ennyire vicces, pedig tud ám idegesítően ripacskodni, ha rosszul instruálják. Ő büszkélkedhet ráadásul az elmúlt évek legtökéletesebb egymondatos karakterrajzával: „Máig nem heverte ki, hogy tévesen csodagyereknek diagnosztizálták.”
Az Oscar-díjas Brie Larsonnak is jobban áll a gépfegyver ebben a filmben, mint a Kong: Koponya-sziget-ben, mert itt nem pacifista tudósítóként csattogtat fényképezőgépet, hanem válogatott káromkodásokkal fakad ki, amiért lőnek rá.
Karaktere, Justine egy közvetítő, aki Chrisnek segít, míg a túloldalon ügyködő, szintén kívülálló brókert az évről évre egyre jobb Armie Hammer alakítja: a medveméretű színész sima modora báránybőrbe bújt szociopatát leplez, akinek a tűzharc közepette is van annyi lélekjelenléte, hogy spanglira gyújtson.
Rendkívül szórakoztató még az agyalágyult Stevo (Sam Riley) párharca is Harryvel (a Sing Street-es Jack Raynor), aki úgy néz ki, mint egy állandóan bepöccent Greenwich Village-i folkzenész, de az összes színészt megilleti az elismerés, amiért a forgatáson másfél hónapon át csúsztak-másztak a porban és a törmelékben. A Kereszttűz komoly fizikai teljesítményt követelt tőlük, ők pedig teljes odaadással végezték a megterhelőnek tűnő testmozgásokat.
A másfél órás játékidő becsülendően tömör, az írók jó ütemben adagolnak bonyodalmakat, amelyek átrajzolják az erőviszonyokat, bár az egyötletes, egy helyszínes felállásból így is elfogy a szufla. Aki nem vevő a szüntelen lövöldözésre, az könnyen monotonnak találhatja.
Nagyobb baj, hogy Wheatley-n még ennek az egy helyszínnek az érthető térleképzése is kifog. Találomra vált nézőpontokat, kameraszögeket, totálokat és közeliket; követhetetlen, hogy adott pillanatban az egyes szereplők hol helyezkednek el egymáshoz képest.
A tűzharc elejére még rá lehet fogni, hogy szándékosan kaotikus, azonban a film végére sem tudtam megállapítani, hova állt a piros furgon, merre van a kijárat, vagy hol van az irodába vezető lépcső. Holott egy jó akciórendezőnek pont az volna az egyik legfontosabb feladata, hogy ne veszítsük el a térbeli tájékozódásunkat.
Az összefüggéstelen vágás – ami szintén Wheatley és Jump reszortja volt – sajnos így jelentősen ront az összképen: mindig olyankor lankadt az érdeklődésem, amikor elvesztettem a fonalat, hogy ki kire lő, vagy milyen irányba botorkál.
Ha ez nincs, most talán egy zseniális kultfilmet éltetnék. Így csak egy nagyon jót, amelyben végigröhögjük egy rakás idióta szerencsétlenkedését, majd elfelejtjük őket.
A Kereszttűz című filmet a Titanic filmfesztivál keretében már csak egyszer nézheti meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, április 12-én, szerdán este 20:45-kor.
Mindenki ettől a belevaló csajtól van most elájulva
Brie Larson hosszú évek óta Hollywood titkos reménységének számít, és A szoba című új filmje talán meghozza számára a nagy áttörést: sokan már most Oscar-jelölést emlegetnek a túszul ejtett, gyermekét védő anyatigris szerepéért. Bátor szerepvállalások, elkötelezett, manírmentes alakítások - a siker kapujában a kritikuskedvenc színésznő. Olvassa el összeállításunkat!