80 éves lett az isteni Jack Nicholson

Mindannyiunk kedvenc hollywoodi fenegyereke ma ünnepli nyolcvanadik születésnapját. A Ragyogás, az Egy becsületbeli ügy, a Kínai negyed és még tucatnyi klasszikus film sztárja 2010-ben szerepelt utoljára mozifilmben, azóta kell nélkülöznünk ördögien felívelő szemöldökét, széles vigyorát, utánozhatatlan sármját. Hamarosan visszatér a vászonra a Toni Erdmann remake-jével, de addig is összeszedtük néhány legendás és kevésbé ismert alakítását, amelyek szemléltetik, mennyi különböző arcát mutatta meg közel hatvanéves karrierje során. Az eszelősen vihogó szupergonosz és a szenvedélyes forradalmár, a ripacskodó komikus és a visszafogott drámai színész, a Sátán és az átlagember – ez mind Jack Nicholson.

Jack, a dühöngő őrült – Ragyogás (The Shining, 1980)

„Itt van Johnny!” Az idézet, meg a snitt, amelyben Jack Nicholson eltorzult arca megjelenik a fejszével szétszabdalt ajtóban, a popkultúra rengetegszer idézett pillanata, ami egyúttal a színészről alkotott képünket is végleg bebetonozta. Jack Torrence-t, a hó által a világtól elzárt szállodában becsavarodó apafigurát ma már nem tudnánk máshogy elképzelni, hiába tiltakozik vehemensen Stanley Kubrick horrorjával szemben az eredeti szerző, Stephen King.

Jack Nicholson a Ragyogás című filmben Forrás: InterCom

Tény, míg a könyvben az alkoholista író egy átlagember, akinek apránként borul el az agya, addig Jack Nicholson már az állásinterjún is közveszélyes ember benyomását kelti eszelős vigyorával, és utána mindössze feljebb tolja a potmétert.

Jack Nicholson a Ragyogás című filmben Forrás: InterCom

Az alakítás ettől még megismételhetetlen, groteszk és ideglelős, akár a kisfiát nyugtatja, hogy sosem fogja bántani, akár a fináléban, ahol emberiességétől megfosztva szörnyetegként tántorog. Van, hogy Nicholson túlzottan rátelepszik a filmjére (A tégla); a Ragyogás nélküle nem lenne ugyanaz.

Jack, az imádni való ripacs – Az eastwicki boszorkányok (The Witches of Eastwick, 1987), Batman (Batman, 1989)

Nicholson számos szerepben levetkőzte a civilizáltság álcáját, és engedett utat a démonoknak. Joker és Daryl Van Horne (más néven, a Sátán) rokoníthatók Jack Torrence-szel, ám Tim Burton szuperhősfilmjének fehérre sminkelt, extravagáns öltözékű, Vigyorex-gázzal és kínos poénokkal pusztító gonosztevője, illetve Az eastwicki boszorkányok közerkölcsöket felforgató csábítója karikaturisztikus figurák, amelyek bőrében Nicholson zabolátlanul ripacskodhatott.

Jack Nicholson, Michelle Pfeiffer, Susan Sarandon és Cher Az eastwicki boszorkányok című filmben Forrás: InterCom

És hát kevés színész ripacskodása akkora élvezet, mint amikor Nicholson vonogatja kackiás szemöldökét. Az ő Jokere Heath Ledger kiismerhetetlen, felzaklató interpretációjához képest meseszerűbb, ám épp ezért könnyebb is rajta szórakozni. Nicholson bohóc és porondmester egy személyben, aki tudja, hogy Burton gótikus fantáziavilágához túlméretezett manírok illenek. Őrülten vihog, grimaszol, örömében és bánatában is a nézőtér hátsó sorainak játszik.

Jack Nicholson a Batman című filmben Forrás: InterCom

Roger Ebert kritikus írta róla: arra született, hogy egyszer eljátssza az ördögöt. És valóban, úgy adja elő a Chert, Susan Sarandont és Michelle Pfeiffert meghódító monológokat, hogy minden szavában hallani a kígyó sziszegését. Ő nem pusztán elhever az ágyon, buján vonaglik, mint egy femme fatale; horkantgató, vicsorgó farkasemberré változik, ami maszk nélkül is menne neki, a film végi prédikációja pedig a sértett férfiegó elementáris kitörése.

Jack, a sarokba szorított lázadó – Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970), Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest, 1975)

Neve már a pályája korai szakaszában, a Szelíd motorosok-kal való berobbanásával egyből összeforrt az ellenkultúrával és az Új Hollywood-irányzattal. Ő lett egyfelől az új lázadó, aki nem hajlandó konformizálódni, másfelől a method színészet jeles képviselője, aki – ha nem is akkora átváltozóművész, de – Al Pacinóhoz, Robert De Niróhoz vagy Dustin Hoffmanhoz hasonlóan saját élményanyagból, hosszas kutatómunka alapján, belülről építette fel szerepeit.

Jack Nicholson az Öt könnyű darab című filmben Forrás: Mokép

Az Öt könnyű darab nyughatatlan főhőse, Bobby az egész világ ellen lázong, fojtogatóan polgári zenészcsaládja elől kétkezi munkába és csapodárságba menekül, de abban sem lel megnyugvást. Megveti bugris haverját, nem bírja elviselni butuska barátnőjét. A színész több arcát is meg tudja mutatni, egyszerre pökhendi seggfej és öngyűlölő értelmiségi.

Megvillant egy-egy eszelős védjegyet – megugat egy kutyát, verbálisan terrorizál egy pincérnőt –, de ez elsősorban egy kiégett, magányos, elidegenedett ember fájdalmasan őszinte portréja.

Jack Nicholson és Danny DeVito a Száll a kakukk fészkére című filmben Forrás: Mokép

Nicholson legerősebb jelenetei azok, amelyekben a vagány álca megreped, és ugyanez igaz egyik leghíresebb filmjére, az Oscarral jutalmazott Száll a kakukk fészkéré-re is. A börtön helyett elmegyógyintézetet választó, majd ott az intézményes elnyomás ellen lázadó és lázító McMurphyről először talán a harsány nagyjelenetek ugranak be.

De van az a vágás és dialóg nélküli egy perc a szökés kapujában, amikor a kamera rögzíti az arcán végigfutó érzelmeket, és a felismerést, hogy nem fog elmenni. Na, az számomra a színjátszás egyik csúcspontja.

Jack, a minimalista – Az ígéret megszállottja (The Pledge, 2001)

Sokféle jellemzés eszünkbe juthat Jack Nicholsonról, de a visszafogott, eszköztelen színészi játék bizonyosan sereghajtóként kullogna. Pedig ilyet is láthattunk tőle, és nemcsak a pályája elején, későbbi filmekben is. Ezek közül is kiemelkedik Sean Penn harmadik rendezése, a Friedrich Dürrenmatt anti-detektívtörténetéből készült Az ígéret megszállottja, amelyben egy nyugdíjazás előtt álló nyomozót játszik, aki túl mélyre ássa magát egy gyerekgyilkosságban.

Jack Nicholson Az ígéret megszállottja című filmben Forrás: Best Hollywood

A bajszos, sörhasú Nicholson hagyja elmélyülni a ráncokat a homlokán, mint az évgyűrűket a fatörzsben, egyszer sem vonja fel kajánul a szemöldökét. Súlya van a vásznon. Szembemegy azzal, amilyennek megszoktuk, mint az ugyancsak jellegzetes manírokkal dolgozó Sylvester Stallone tette a hasonlóan alulértékelt Copland-ben: látszólag jellegtelen, szürke figura, akit a konoksága hajszol a megrendítő, hollywoodi krimiktől szokatlanul bátor záró képsorokig.

Jack, a romantikus partner – Becéző szavak (Terms of Endearment, 1983)

Hajlamos rá, hogy uralja a vásznat, James L. Brooks romantikus melodrámája ugyanakkor arra példa, hogy igenis képes a háttérbe vonulni, és onnan asszisztálni más főszereplőknek. Garrett Breedlove, a hajdani – egyre fakuló – dicsfényében sütkérező asztronauta persze kitűnő mellékszerep, a színész a második Oscar-díját is bezsebelhette érte, ám végig tisztában volt vele, hogy Shirley MacLaine öntörvényű Auroráját egészíti ki, nem pedig fordítva.

Shirley MacLaine és Jack Nicholson a Becéző szavak című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Egyben azt is bizonyította, hogy az ötvenet taposva nagyszerű hősszerelmesként is újra tudja definiálni magát, aki után a fiatalabb és idősebb generációk is egyaránt bomolhatnak. Nem egy hagyományos férfiszépség, és ahogy a főiskolás lányoknak teszi a szépet, az már nem egy ereje teljében lévő Casanova, hanem egy vén kujon nem épp előnyös kapaszkodása a múltba. Mégis egyértelmű, miért szeret bele a válogatós Aurora: ennek a sármnak muszáj bedőlni.

Jack, a neurotikus komikus – Lesz ez még így se (As Good As It Gets, 1997)

A 2003-as Minden végzet nehéz-ben öregúrként, Diane Keaton oldalán adott jópofa ráadást a Becéző szavak-beli szerepéből, a harmadik Oscarját azonban nem azzal érdemelte ki, hanem egy érintőlegesen kapcsolódó, ám más kategóriába tartozó alakítással a kettő között. Zsémbes szerelmest játszik most is, ám inkább antihőst, a hangsúly pedig a komédiázásra tevődik át, köszönhetően a mizantróp Melvin Udall OCD-s tikkjeinek és kényszercselekvéseinek.

Jack Nicholson és Helen Hunt a Lesz ez még így se! című filmben Forrás: InterCom

Melvin tisztaságmániás, nem tud az utcakövezet elválasztó sávjaira lépni, semmi érzéke a szociális interakciókhoz. Továbbá narcisztikus seggfej, aki szexista, homofób és lekezelő megjegyzésekkel bombázza a körülötte élőket, amire a betegsége aligha mentség. Nehéz egy ilyen soviniszta pasast szerethetővé tenni – rossz példa: Mel Gibson a Mi kell a nőnek?-ben –, és Nicholson eltalálja az arányt, hogy nevetni tudjunk rajta, de szurkoljunk is a boldogságáért.

Jack Nicholson és a napszemüveg Forrás: InterCom

Az pedig, ahogy a szemöldökével a helyére ejti a napszemüvegét, a menőség netovábbja.

Jack, a totál vesztes – Schmidt története (About Schmidt, 2002)

Nicholson a 2000-es években átnyergelt a könnyed komédiákra, egyedül Martin Scorsese kedvéért vállalt drámai szerepet. Saját bevallása szerint a szeptember 11-ei terrortámadás után inkább csak bohóckodni volt kedve, ami érthető, ám sajnálatos is, mert utolsó igazán nagy alakítását Alexander Payne 2002-es tragikomédiájában nyújtotta, amelyen lehet ugyan sokat nevetni, de ha jól belegondolunk, a címszereplő élete szinte elviselhetetlenül lehangoló.

Dermot Mulroney, Hope Davis és Jack Nicholson a Schmidt története című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Schmidt egy irodista kisember, akit a házasuló lánya csak muszájból hív meg az esküvőjére, a film elején elveszti a feleségét, majd átkel fél Amerikán, hogy közelebb kerüljön a lányához, de elmarad az ilyenkor szokásos könnyes happy end. Nicholson sosem nézett ki ilyen rosszul, lompos, csapzott, eljárt felette az élet, már a számvetéshez sincs ereje. A film szinte szadista módon nyit sivár ablakot majdani öregkorunkra, a színészlegendának pedig úgy árad minden porcikájából a totális, reményvesztett rezignáltság, amit még Buster Keaton is megirigyelne.

Jack, a normális ember – A Marvin Gardens királya (The King of Marvin Gardens, 1972)

Az igazán exhibicionista, kirobbanó energiájú, csibészes színészektől, mint amilyen Jack Nicholson, az a legnagyobb meglepetés, amikor átlagemberként tűnik fel. Az Öt könnyű darab-ot is jegyző Bob Rafelson melankolikus drámájában nem bohózatba illő lúzert, nem a törvény csökönyös képviselőjét, és végképp nem szabadságharcost alakít. Csak egy depressziós rádióst, aki hagyja magát belesodorni szélhámos fivére svindlijébe, mert így legalább történik vele valami, amit elmesélhet majd sötét hangulatú éjszakai műsorában.

Jack Nicholson A Marvin Gardens királya című filmben Forrás: Mokép

Szokatlanul hétköznapi alakítása már csak azért is szembeszökő, mert a Bruce Dern által játszott nagydumás, fékezhetetlen testvér egyébként tipikus Jack Nicholson-figura. Olyan, mintha egy párhuzamos valóságba csöppennénk, ahol Nicholson a befelé forduló, egészen kevés gesztussal, kizárólag apró nüanszokkal dolgozó alakításairól híres.

Maga a film kissé súlytalan, de az első és utolsó előtti jelenet, amelyekben egy-egy rádiós monológot láthatunk-hallhatunk, mindenképp helyet érdemelnek a színész emlékezetes pillanatainak panteonjában.