Essünk túl a kötelezőn. Van olyan látványos a Halálos iramban 8, mint az előző részek? Van. Olyan emlékezetesek az akciók, mint a trezorvontatás az ötösben, vagy a felhőkarcolók közti autóugratás a hetesben? Nem, de hát ez egy nyolcadik rész. Bikinis bigék azért most is vannak? Persze, mert ez egy nyolcadik rész. És autóversenyek? Csak egy, Kubában, a legelején.
És helyettesíteni tudták az autóbalesetben elhunyt Paul Walkert? Hát, igen. Méghozzá Dwayne Johnsonnal meg a vele folyamatosan perlekedő Jason Stathammel, aki az előző résznek még a főgonosza volt, de most szövetkezik Torettóékkal a közös ellenség, egy kiberterrorista ellen, aki a családja ellen fordítja a családja elé talán csak a 390-nel gyorsuló verdákat meg a Jóistent helyező Dominic Torettót. A bikanyakú családfilozófus így elég levert hangulatban akciózza végig a filmet, amit persze Vin Diesel, a keményköpésű nézés világbajnoka nagyon élvez, akik viszont őt nézik durcizni, azok már kevésbé.
A szórakoztatás most Jason Stathamre és a nagyobb szerepet és több akciót kapó Dwayne „az új Schwarzenegger akarok lenni” Johnsonra marad. Kettejük közt izzik a levegő, és olyan sok a hol bugyuta, hol meg egészen frappáns szóváltás, hogy rájuk fogunk igazán emlékezni, ha lepörgött a stáblista, nem az akciókra.
Előítéletünket, miszerint Stathamnek karizmája, Johnsonnak viszont csak karizma van, hamar felülbíráltuk, ugyanis a Szikla most először tud a felpumpált izomkötegek mellett igazi humort villantani. Amikor egy kislányfocicsapat edzőjeként eljár egy törzsi táncot, amit akár a disney-s szinkronmunkájából, a Vaianá-ból is lophatott volna, talán először örültünk, hogy anno mégsem Tommy Lee Jonest szerződtették Hobbs, a bulldoghekus szerepére.
A Halálos iramban-t már vagy hat rész óta író Chris Morgan egyébként is igazít egy kicsit a széria fazonján: ha a hetes rész Paul Walker halála miatt a megható búcsúról szólt, akkor ez az önfeledt humorizálásról. Persze eddig is jókat lehetett nevetni a Halálos iramban filmeken, de az inkább akaratlan, amolyan benzinpumparelés humor volt, ami a túltolt macsózásból és/vagy pátoszból fakadt.
Most sokkal öntudatosabban poénkodnak, a Mr. Senki (Kurt Russell) karót nyelt jobbkezét játszó Scott Eastwoodot például apja filmjével szívatják, és millió dolláros bébinek becézik, és a vicces fiú szerepét erőltető Tyrese Gibsonnak is írtak végre pár jó poént (innen is üdvözöljük a magyar szinkront csúcsformában fordító Speier Dávidot).
A legjobbat mégis az teszi a filmnek, hogy most a tekintetlegeltetésnél többre is szerződtettek hölgyeket, például a rövid cameóját is emlékezetessé tévő Helen Mirrent, aki kikupálja a kicsi fiát játszó Jason Stathamet, és közben csak úgy mellékesen parodizálja ezt az egész családozást, amire Vin Diesel az imidzsét építette.
És Charlize Theront, aki most nem az elnyűhetetlen akciósztárt hozza, mint a Mad Max: A harag útjá-ban, fél kézzel és tarkopaszon, hanem az evolúcióelméletben is jártas kiberterroristát, bénán felrakott szőke fonattal. Neki sikerül az, ami a Die Hard 4.0-nak és a Blackhat-nek nem: értelmes kiberterroristát ad a filmnek, akitől ebben a gyermeteg fantáziavilágban akár még félni is lehet.
Most sem mutatta meg eredeti vagy okos módon Hollywood, hogyan működik az internetes bűnözés, de hihető és riasztó az alapötlet, hogy az egyre jobban automatizált autókat távirányíthatja egy hacker, és klassz a kivitelezés, ahogy potyognak a verdák az égből, mintha egy túllelkesült kölök dobálná a matchboxait. Homokvárrombolás ez autókkal – ugyanannyira építő jellegű, és pont annyira élvezetes.
Charlize Theron rutinból hozza a szupergonoszt, aki nem elpusztítani, hanem felelősségre vonni akarja a világot, hogy ne robbanjon ki a harmadik világháború. Apró szépséghiba, hogy ezt egy atombombával tenné, így ha a logikát nem is, a koncepciót értékeljük, amikor a rossz lelkiismeretével szembesíti Torettót. Azzal, hogy ez a világmentés, amit az elmúlt években művelnek, bizony nevetséges, mert nem Robin Hood ő, csak egy illegális autóversenyező, aki azt élvezi igazán, amíg a rajt és a cél között pumpál benne az adrenalin.
Olyan őszinte kikacsintás ez, mint amikor Roman lebontotta a hatodik filmben, ki milyen elcsépelt sztereotípiát testesít meg a csapatban, és ez a hozzáállás szimpatikussá teszi a nyolcadik részt, amiben tényleg nincs más, csak ez a végeérhetetlen adrenalinpumpálás. A történetet nem dolgozzák ki, csak a három-négy monumentális akciójelenetet, minden más felesleges körítés, amitől meg kell szabadulni, és felturbózni az őrült autós mutatványokat, amiknek köszönhetően a Halálos iramban a világ egyik legjobban kereső franchise-ává nőtte ki magát.
Csak hát az a baj, hogy már nincs hova turbózni a filmet.
Egy folytatásban kötelező emelni a tétet, és rálicitálni az előző filmre, de a Halálos iramban nem tud szintet ugrani, mert annyira elszakadt már a valóságtól a hatos és hetes részben. Régóta szuperhősös rajzfilm ez az illegális autóversenyzés világában startolt széria, amelyben puszta kézzel ütnek át falakat, pattintanak szét bilincseket és pofoznak arrébb egy torpedót. A különbség csak annyi – és Vin Diesel szerint ez jelenti a Halálos iramban sikerének kulcsát –, hogy itt nem az anyjuk függönyét magukra aggató és az égen röpködő félisteneket, hanem Los Angeles-i melósgyerekeket látunk, akiknek jó csajaik és jó verdáik vannak, bár ez ebben a sorozatban egyre megy.
És ezek a melósgyerekek, tehetjük hozzá Diesel eszmefuttatásához, most már a nyolcvanas évek akcióhőseit is igyekeznek pótolni, a Stallonéket és a Schwarzeneggereket, akik a Kommandó meg a Rambo 2 környékén maguk mögött hagyták a fizika általunk ismert törvényeit, és lényegében szuperhősökké váltak. Repülőkből ugráltak ki sértetlenül, egyszemélyes hadseregként nyerték meg a vietnami háborút, és amikor elintéztek valakit, mondtak valami vicceset, például a kétméteres rúddal átfúrt és szelelő tüdejű gonosznak azt, hogy „Ereszd ki a gőzt, Bennett”.
Vagyis a Halálos iramban tudja azt, amit a mai szuperhősfilmek, de közben a régi akcióhősök sármját is próbálja megőrizni, akik még szupererő nélkül, puszta kézzel püfölték az ellent. Torettóék ugyanezt verdákkal teszik, és ha a humort nézzük, az egymásnak beszólogatós egysorosokat, akkor ebben a részben inkább több, mint kevesebb sikerrel közelítették a nyolcvanas évekhez a Halálos iramban-sorozatot.
Újdonságra, történetre és elemi logikára persze ne számítsunk, mert már a család sem szent, a Hant kinyíró Deckard is lehet családtag, miután Hobbsszal összemérték, hát, a lóerejüket, de ez csak azokat zavarhatja, akik komolyan vették Vin Diesel papolását. Ezt leszámítva nagyjából ugyanazt kapjuk, mint eddig, csak sajnos több CGI-jal és kicsit fárasztóbb kiadásban, a túltolt és a számítógépes grafikát súlytalanul használó jégmezős hajszába például könnyen bele lehet fásulni.
Ráadásul nagyon hiányzik a végső összecsapás a fináléból – ez így olyan, mintha azért győzne Rocky, mert Adonis Creed szalmonellafertőzésre hivatkozva lemondta a meccset, vagy érdeklődés hiányában elmaradna a párbaj A jó, a rossz és a csúf-ban.
De aki rajongóként ül be a moziszékbe, az úgy is fog onnan felkelni. A fegyverek istené-ből átemelt babás pisztoly- és verekedésbalett itt is nagyon működik, a színészek láthatóan jól érzik magukat, miközben bohóckodnak, az akciók többsége pedig van annyira látványos, hogy hamar elszálljon a kétórás játékidő.
Arra ugyan nem vennénk mérget, hogy a sorozatot lezáró kilencedik és tízedik részben nem fog lefulladni a motor, de egyelőre nem kell mérsékelni az amúgy is mérsékelt elvárásokat. Ez a film teljesen korrekt eresztés a szórakoztató marhaság műfajában, és azt is bizonyítja, hogy a Halálos iramban nem csak Diesellel megy, úgyhogy aggódni nem kell: jönnek majd a beígért előzményfilmek. És ha azokra már nem is, erre a körre még nyugodtan befizethetünk.
Melyik volt a leghalálosabb iram?
1) Az ötös. Torettóék világában nincs szórakoztatóbb, mint egy túlméretezett trezorral Carmageddonozni a riói tengerparton.
2) A hetes. Ebbe sűrítették a legtöbb emlékezetes akciót és kaszkadőrmutatványt, és a film még azt a bravúrt is elkövette, hogy egy Wiz Khalifa-dallal bőgette meg a legnagyobb macsókat, amikor a fináléban elbúcsúztatta az autóbalesetben elhunyt Paul Walkert.
3) Az első. Itt még a gyorsuláson, meg a gyorsuló kocsikat támasztó csajokon volt a hangsúly. Ennyi év után is meglepően élvezetes B-filmecske.
4) A hatos. Az ötös után ezt is feldobta Gal Gadot, a film meg Gal Gadot-t dobta fel a nagypályás hollywoodi színésznők listájára. Ja, és ütős volt Gina Carano meg Michelle Rodriguez bunyója is a londoni metróban, ami alatt úgy éreztük magunkat, mintha egy Bourne-filmbe csöppentünk volna.
5) A nyolcas. Több CGI, több marhaság, de több a humor is.
6) A kettes. A szebb napokat is látott John Singleton Michael Mann remake-je előtt szerzett pár napsütéses pillanatot azoknak, akik valamiért még a 2000-es években is visszasírták a Miami Vice-ot.
7) A négyes. Úgy rémlik, itt lett családbarát Vin Diesel akciófilmje. Más nem rémlik belőle.
8) A hármas. Erre a részre mindkét sztárja cserbenhagyta a franchise-t, ami úgy nézett ki, hogy az akkor még létező DVD-kölcsönzők polcain végzi. Se Diesel, se Walker, és hát benzin se sok volt benne.