Amikor 2014 nyarán egy vajszívű tolvaj (Peter Quill – Chris Pratt), egy genetikailag módosított bérgyilkosnő (Gamora – Zoe Saldana), egy intergalaktikus testépítő (Drax – Dave Bautista), egy morcos mosómedve (Mordály – Bradley Cooper hangján) és az ő beszélő fa barátja (Groot – Vin Diesel hangján) letarolták a jegypénztárakat, jó kis találóst kérdést adtak az újságíróknak.
Vajon miért lett ennyire népszerű ez az öt ismeretlen szuperhős?
Mert vagányak voltak a popslágerekre vágott akciók? Mert a Városfejlesztési osztály mamlaszaként megismert Chris Pratt itt is tökéletesen hozta az imádnivaló lúzert? Vagy mert James Gunn inkább ügyesen, mint zavaróan nyúlta a legelső Csillagok háborújá-t, és közben jót nevetett a magukat túl komolyan vevő szuperhősfilmeken?
Nem. James Gunn tudta, hogy A galaxis őrzői elsősorban nem a Sláger rádiós válogatáskazetta, de nem is a színpompásan szürreális CGI-festészet miatt volt nyerő, hanem a rendkívül jól eltalált karaktereknek köszönhetően, akiket egyszerűen nem lehetett nem szeretni.
Miattuk működik ez a rosszabb pillanataiban erőltetett, jobbjaiban viszont még az elsőnél is viccesebb és elszálltabb folytatás is,
ami csak alibiként használja a történetet arra, hogy elmerüljön ennek az öt különc figurának a múltjában és érzéseiben.
Ha A galaxis őrzői a Csillagok háborújá-t gondolta újra, akkor a második rész a Marvel Birodalom visszavág-ja, amelyben Peter Quill átutazza a galaxist, hogy találkozzon az apjával, de ott ragad egy bolygón, és akciózás helyett inkább átbeszélgeti a film felét. Van persze hagyományos gonosz is a filmben, egy genetikailag tökéletesített alienfaj, amelynek tagjai az Őrzők nyomába erednek, mert elloptak tőlük pár elemet. De a távirányított űrhajókkal támadó és így a film során jókat videojátékozó Szuverének nem sok vizet zavarnak, inkább csak odaterelik a hősünket, ahová tartott: az apja bolygójára.
Peter apja történetesen maga a bolygó, Ego, akit Kurt Russell játszik Kurt Russellként: nincs planétafeje, és a planétának sincs Kurt Russell-teste, szóval az egészben csak annyi a különleges, hogy ennél a nőfaló Yodánál van az Erő, amit a fiának is át akar adni.
Ahogy hőseink leparkolnak Egónál, kissé leül a cselekmény, és A galaxis őrzői 2 olyan lesz, mint egy bolygóközi szitkom, amiben kék kiborgok meg zöld űrlények beszélik át a bántalmazással terhelt gyerekkorukat, miközben egy matyó mintás tetoválással borított testépítő viccesen szívatja a Mantis (Pom Klementieff) nevű csápos naivát, az egész bolygó egyszemélyes kiszolgáló személyzetét.
De a végén kifizetődik ez a hozzáállás, amely beáldozza a pörgést a karakterépítésért, ugyanis James Gunn okosan gondolja tovább a karaktereket, és közben olyan közel hozza a szívünkhöz ezeket az esetlen szuperhősöket, hogy a finálén, amihez Cat Stevens Father and Son-ja adja a melankóliát, még
azok a geekek is elmorzsolhatnak pár könnycseppet, akik eddig csak a Zöld lámpásként repkedő Ryan Reynoldson sírtak, kínjukban.
A galaxis őrzői 2 tulajdonképpen egy beszélő fával és egy lelki sérült mosómedvével eljátszott családi film, amely a szuperhősök nyelvén fogalmazza meg azt a család és az összetartozás fontosságáról, amit Vin Diesel felbőgetett motorokkal próbál a Halálos iramban-szériában. Csak Gunn sokkal jobban és árnyaltabban teszi ezt, ő ugyanis meglátja a szuperhősködés álcája mögé rejtett szeretethiányt, aminek köszönhetően meglepően drámai fordulatokat tud csempészni ebbe az elborult űroperába.
Gunn-nak volt mersze olyan szuperhősfilmet forgatni, amiben a csúcspontot egy ölelés, egy temetés és néhány párbeszéd jelenti, és épp ettől az őszintén vállalt szentimentális hangnemtől lesz különleges A galaxis őrzői 2, ami néha ugyan túltáncol a giccshatáron – a galaktikus tájak is úgy néznek ki, mintha cukiságbomba robbant volna bennük –, de nem zavaróan.
Egyébként pedig nagyjából minden működik, amit már az első filmben annyira eltaláltak, legfőképp Groot, a beszélő fa, aki gallyként születik újjá, és menthetetlenül aranyosan táncolja végig a filmet. A galaxis őrzői 2 egy olyan vicc, amit már hallottunk egyszer, de olyan karizmával meséli a haverunk, hogy másodszor is jót nevetünk rajta.
Gunn nagyjából ugyanazokat a poénokat adagolja, mint három éve, csak mindent nagyobb, hosszabb és rajzfilmesebb kivitelben. Menő volt a punktarajos tolvaj füttyüléssel reptetett nyílvesszője? Akkor kapjon most egy egész akciójelenetet. Vicces volt, hogy a kis mosómedve nagy mordállyal jár? Járjon akkor a vékony bérgyilkos csajszi is akkorával, amekkora már Schwarzeneggernek is ciki lenne. Szétzúzta a hollywoodi aranyszabályokat a Kevin Bacont és a Gumiláb-at felidéző táncolás a nagy összecsapás közepén? Bomlasszon akkor most David Hasselhoff és a Knight Rider!
Érződik a filmen az akarás, hogy hozni kell a szintet, ami rányomja a bélyegét pár túlhúzott poénra és trükkre (nem kell minden második akciójelenet alá benyomni egy popslágert csak azért, mert ez a franchise védjegye). De még ezzel együtt is szuperjól elszórakoztat a film, mert a mizantróp mosómedve továbbra is viccesen oltogat másokat, Drax, a metaforákat és az iróniát hírből sem ismerő testépítő pedig mindenki elől ellopja a show-t.
Bizonyos értelemben még az elsőnél is jobb film A galaxis őrzői 2, mert több a jó poén, (még) jobban sikerültek a párbeszédek, és okosabban beágyazták a nyolcvanas évek popkultúrájára tett kikacsintásokat.
Az egész jó értelemben bolondosabb, elszálltabb, pszichedelikusabb.
Ebbe beletartozik az is, hogy James Gunn élőszereplős rajzfilmet csinált A galaxis őrzői-ből, amiben úgy torzulnak az arcok, ha arcon bokszolja őket a gravitáció, mint amikor Jerry palacsintasütővel vágja orrba Tomot, az űrkalózok pedig olyan ártalmatlanul gonoszok, hogy akár a Kincsvadászok-ból is előléphettek volna. De egy olyan filmben, ahol amúgy is CGI a hősök kétharmada, a pofozkodásban pedig nem sérül meg senki sem, ez is simán belefér.
És belefér az is, hogy Sylvester Stallone jelenése súlytalan és rövid, a finálé világrombolása pedig megint üres CGI-bűvészet csupán. Belefér, mert
a galaxis őrzői épkézláb történet nélkül is szórakoztatóbbak a legtöbb szuperhősnél, ráadásul már a szívük is nagyobb.
Egyszerűen jó egy levegőt szívni velük, és nézni, ahogy tisztába jönnek magukkal két poén és három tökös akció között, miközben a Mr. Blue Sky szól a mikrofonfejű Jeff Lynne előadásában.