Azt mondják, kétféle film létezik: jó és rossz. Pedig van egy harmadik is: a felesleges. Ez a kettő között lavírozik, és a biztos középszert hozza, amit ki lehet bekkelni ásítozás nélkül, a popcornt se vágjuk hozzá mérgünkben, de másnap már szinte semmire nem emlékszünk belőle. Semmilyen érzést nem vált ki, annyira biztonsági játékokat folytat, arra tervezték, hogy teljen vele az idő.
Az ötödik Karib-tengeri kalózai pont ilyen film. Ha úgy tetszik, a kalózos franchise Az ébredő Erő-je vagy Alien: Covenant-je, ami mindent megtesz, hogy kiszolgálja a rajongókat, de közben elfelejt bármi érdemlegeset hozzátenni az eredetihez. A Salazar bosszúja szemenszedett retrózás, aminek minden fordulatát, karakterét és trükkjét ismerjük, de még így is szórakoztatóbb ezt nézni, mint a gyalázatosan gyenge Ismeretlen vizeken-t, amit félrevitt az ügyetlen rendezés, az unalmas forgatókönyv és az, hogy Jack Sparrow-ra bízták a főszerepet.
A legutóbbi rész rendezője, Rob Marshall (Chicago) nemhogy azt nem érezte, mitől néz ki vagányul egy ilyen tengeri kaland, de arra sem jött rá, hogy Jack Sparrow akkor igazán szórakoztató, ha a partvonalon keveri a bajt, és mesterkedései félrekormányozzák a többiek hajóját. Az egész filmet viszont nem lehet rá építeni, mert akkor csetlései kiszámíthatóvá, botlásai manírossá válnak.
A Salazar bosszúja ezért aztán visszatért a jól bevált recepthez. Megint egy lelkes, idealista fiú (Will Turner helyett a fia, Henry) próbálja kiszabadítani apját a Bolygó Hollandi átka alól, hogy közben szerelembe essen egy talpraesett lánnyal (Elizabeth Swann után Carina, a boszorkánynak tartott csillagász). A fiatalokat most is a saját céljaira próbálja felhasználni Jack, akinek a nyomában továbbra is ott lohol az angol hadiflotta, meg egy elátkozott kalózkapitány az élőhalott legénységével (nem Barbossa és nem is Davy Jones, hanem egy bizonyos Salazar).
De az egy filmre jutó angol rocksztárok aránya sem csökkent (Keith Richardsot Paul McCartney helyettesíti), és abban is biztosak lehetünk, hogy ezt az egész kalamajkát egy mitikus varázstárgy fogja megoldani (Davy Jones ládikója és az Ifjúság Forrása helyett Poszeidón szigonya).
Sok meglepetés így aztán senkit nem fog érni a Salazar bosszújá-ban, hacsak az nem, hogy ez az untig ismert elemekből összeollózott film a legjobb pillanataiban mégis megközelíti az első A Karib-tenger kalózai hangulatát. Ha valaki az első rész önfeledt könnyedségét és nyílegyenes történetvezetését hiányolta a túlbonyolított folytatásokból, annak be fog jönni a Salazar bosszúja. És ezért elsősorban az új rendezőpárost illeti dicséret.
A norvég Joachim Rønning és Espen Sandberg nagyon élvezi, hogy beszabadult a hollywoodi játszótérre, és meg is hálálja a Disney-től kapott bizalmat. Ha a Max Manus nácis kémthrillerével és az Oscar-jelölt Kon-Tiki-vel azt bizonyították, hogy feszültségnél csak karaktereket tudnak jobban építeni, akkor a Salazar bosszúja azt mutatja meg, mennyire szeretik Charlie Chaplin és Buster Keaton művészetét.
Az ötödik Karib-tenger kalózai akkor a legszórakoztatóbb, ha teret enged a szériát mindig is jellemző rajzfilmes humornak, és az őrületig fokozza a burleszket. Például úgy, hogy a kalózok a bankrablás során az egész bankot elrabolják, vagy amikor – újabb kötelező kör – a kivégzéséről menti ki a legénysége Jack Sparrow-t, a levegőben pörög a kalóz az elszabadult guillotine-nal, mintha a nyaktilóval körhintázna egyet.
A norvég rendezők azt is tudják, mitől volt tökéletes popcornfilm A Fekete Gyöngy átka, így aztán igyekeznek egyensúlyba hozni a humort a horrorral. A bárgyú pofára esős poénokra általában hangulatos horrorakcióval kontráznak, az egyik legemlékezetesebb jelenetben például szélvészgyors zombicápákat eresztenek rá a kalózokra. A Salazar bosszúja – nagyon helyesen – feljebb tekeri a horrormérőt, hiszen A Karib-tenger kalózai mégiscsak azoknak volt régen a kedvenc blockbusterük, akik már süvölvénykorukban is inkább Poe-t meg Lovecraftot olvastak lámpaoltás után.
Csakhogy A Karib-tenger kalózai már rég nem olyan érdekes, mint 2003-ban, amikor a fél világ lepadlózott, hogy a Disney egy vidámparki látványosságból nem csupán látványos, de szertelenül szórakoztató filmet hozott össze, Johnny Deppet pedig Oscarra jelölték, amiért magára öltötte a részeges, metroszexuális kalóz rasztáját. Nem érdekes, mert a franchise semmit se fejlődött azóta, amikor meg igen – mint az ötletesen szürreális, de a majdnem háromórás hossza miatt sokat kritizált A világ végén-ben –, akkor elgyepálták a kritikusok meg a rajongók.
Ennek köszönhető ez a biztonsági játék, a bevált recept szolgai másolása. És ezen Johnny Depp sem javít, mert Jack Sparrow sem kiszámíthatatlan, nem provokatív már, és nevetni is csak elvétve lehet rajta. A Salazar bosszújá-ban még az is magát ismétli, aki csak most bukkant fel, mint Brenton Thwaites és Kaya Scodelario, akik Orlando Bloom és Keira Knightley helyett játsszák az ifjú szerelmeseket, csak épp kevésbé meggyőzően.
Scodelariónak, aki felvilágosult tudósnőként próbál érvényesülni a rumvedelős kalózvilágban, írtak pár poént, de sokat ez se lendít az általában galambürülékkel poénkodó film színvonalán. Javier Bardem a Skyfall után rutinból, de hatásosan hozza a karikatúragonoszt, bár sok lehetősége nincs megvillantani a kegyetlenségét, ahogy Geoffrey Rush antagonistának álló Barbossa kapitányának sem. Neki egyébként is csak azért van jelenése ebben a részben, hogy a végén elvarrják vele a szálakat.
A Salazar bosszújá-t ugyanis eredetileg az utolsó Karib-tenger kalózai-nak szánták, és a finálé tényleg lezárja a történetet (kár, hogy egy olyan banális fordulattal, ami felülírja a franchise mitológiáját). A stáblista utáni jelenet – és a rendezők nyilatkozatai – persze azt sugallják, hogy lesz folytatás, de mindenki jobban járna, ha Jack Sparrow végre nyugdíjazná magát. Egyszer nézős nosztalgiafilm a Salazar bosszúja, ami sok vizet nem zavar: jó lenne ezzel búcsúztatni a szériát.