Tom Cruise még sosem blamálta magát ennyire

Tom Cruise-t lehet nem szeretni, de vitathatatlan, hogy azon kevés veterán sztárok közé tartozik, akik még mindig el tudnak vinni a vállukon akár egy gyengébb produkciót is. Az új Múmia-film azonban még az elnyűhetetlen Cruise-on is kifog: beleszürkül az örömtelen akciókba és a fantáziátlan cselekményépítésbe, és nem találja meg a helyét ebben a félresikerült katyvaszban, ami fogcsikorgatva próbálja összeházasítani a rajzfilmes mókázást és a komor hangvételt.

A múmia a felszínen egy nyolcvanöt éves filmtörténeti múltra visszatekintő Universal-szörny újbóli feltámasztására tett kísérlet, ám valójában arról szól, hogy Tom Cruise retteg a szexuálisan aktív, határozott, domináns nőktől, akik mind a vesztére törnek. Az egyik első jelenetben hosszú percek mennek el azzal, hogy Cruise karaktere, Nick Morton egy csapat katonának bizonygatja: ő bizony világbajnok az ágyban. Amikor egy halálból visszatért szellem zaklatni kezdi, jobban megrémül attól, hogy véletlenül a női vécébe menekült előle, mint attól, hogy egy foszló arcú hullával társalog.

Tom Cruise A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

És akkor még nem is beszéltünk Ahmanet hercegnőről (Sofia Boutella), az ötezer éves múmiáról: úgy toboroz csatlósokat, hogy lesmárolja és aszalt zombivá változtatja áldozatait, és legfőbb célja, hogy egy rituáléval megtermékenyítse új kiválasztottját, Nicket egy démoni entitással. Beférkőzik a fejébe, magához vonzza, mint egy rothadó mágnes. „Hódolj be!” – követeli tőle, és Nick úgy menekül előle, mint óvodás fiú a harciasan nyomuló kislánytól.

Sofia Boutella A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ez a dinamika akár még jól is elsülhetne, mondjuk egy Edgar Wright-vígjátékban. A múmiá-n belül is egyedül ezen jelenetek némelyike váltott ki pozitív reakciót: nevetést azért nem, az túlzás lett volna, de Cruise-nak jól áll, amikor rombolgatja a szuperemberimidzsét. Ha tippelnem kéne, Nick személyiségéért – felelőtlen műkincstolvaj, aki partra vetett halként szerencsétlenkedik – az öt forgatókönyvíró közül Christopher McQuarrie a felelős: Cruise a Valkűr óta a legtöbb filmjét átfuttatja McQuarrie kezén, és Nick közeli rokonságot mutat A holnap határa gyáva hősével.

Ám míg a 2014-es sci-fi ijedt katonája viszonylag hihető jellemfejlődésen megy át egy nagyszerű női főhős oldalán, addig A múmia csapnivaló szkriptje egyik szereplőnek sem engedi meg, hogy ember módjára viselkedjen. A sztori faék egyszerűségű – a napjainkban előásott és feltámadt Ahmanet vissza akar szerezni egy tőrt a rituáléjához –, de annyira túl van bonyolítva templomosokkal, titkos társaságokkal, kísértetekkel, iraki háborúval, zavaros szabályokkal és motivációkkal, hogy még egy Thomas Pynchon-regény tartalmát is könnyebb értelmezni.

Nick egy ponton hullazsákban ébred, miután sértetlenül megúszott egy repülőszerencsétlenséget, de aztán ezzel nem foglalkozik senki, sőt később öröklétet ígérnek neki, mintha nem lenne halhatatlan már eleve. A ponyvaregények legavíttabb klisét megtestesítő, karót nyelt régésznő, Jenny Halsey (Annabelle Wallis) az egyik pillanatban még óva int az istenek haragjától, a következőben rácsodálkozik a természetfelettire, vagy épp szkeptikus, vagy épp fondorlatos összeesküvő. Fontosnak tűnő szereplők és szálak felejtődnek el, majd kerülnek elő indokolatlanul.

De a temérdek logikátlanság katalogizálása csak egy kicsivel volna unalmasabb, mint A múmia idegőrlően hosszúra nyújtott monológjai, amelyekben Jenny vagy Russell Crowe figurája – akinek kilétét nem leplezem le, bár minden promóanyagban elhangzik – darálják sótlanul a mitológiai tudnivalókat. Csak sorolják és sorolják egy nem létező cselekmény megértéséhez szükséges információkat, mintha az étteremben a pincér nem ételt hozna, csak a hozzávalók listáját olvasná fel.

Annabelle Wallis és Russell Crowe A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ez az új feldolgozás épp csak arról feledkezik meg, amit az eggyel előző – vagy legalábbis az első része – pontosan értett. A Brendan Fraser-féle 1999-es A múmia nem mestermű, viszont rendkívül szórakoztató Indiana Jones-parafrázis, az a fajta szellemes, laza kalandfilm, ami egy bepólyált rémalakhoz dukál.

Alex Kurtzman rendező ehelyett a modern kori blockbuster kívánalmainak próbál görcsösen megfelelni:

kell az állandó poénkodás és csipkelődés, mert a Marvel ezért népszerű, de legyen komor a hangvétel, mert A sötét lovag óta az a divat, és mindenképp fektesse le egy átívelő univerzum alapjait is, mert anélkül nem létezhet popcornfilm.

Sofia Boutella és Tom Cruise A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Az eredmény teljes tonális zűrzavar, ahol a rossz szitkomba illő párbeszédek szervetlenül lötyögnek egy képletesen és vizuálisan is sötét, örömtelen és lélektelen világ majdani fejezeteihez lerakosgatott alkotóelemei között. Nincs mögötte szív, csak ipari szabvány, egy újabb egyentermék a gyártósorról. Nincs kaland, egzotikum, emlékezetes karakterek. Nincs benne ötlet, elmesélni vágyott történet, csak a nagy stúdiók szerializálási kényszere.

És ez minden, amit A múmia nyújthat: egy majdani nagy egész ígéretét.

Tom Cruise olyan elveszett, amilyennek régen láttam.

Maga alá gyűri ez a „sötét univerzum” és egy légüres karakter, akinek egyszerre kéne meghasonlania és megváltást nyernie. Ugrál, fut, robbanások és porfellegek elől menekül, repülővel zuhan le, autóval karambolozik, ám ezúttal túlkorosan, szürkén asszisztál az eredetiség nélküli, zsibbasztóan mechanikus akciójelenetekhez.

Tom Cruise és Jake Johnson A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Kurtzman, aki eddig csak társíróként jegyezte a 2000-es évek látványfilmjeinek tetemes részét (a Transformers-től a Cowboyok és űrlények-en át a Star Trek-ig), rendezőként csúnyán leszerepel. Az akciókat elfuserálja, színészt sem tud vezetni – a máskor viccesen zsémbes Jake Johnson méltatlankodása például most olyan irritáló, mint krétacsikorgatás a táblán –, zsánerfilmes repertoárja pedig kimerül az olcsó ijesztgetések halmozásában.

Még Sofia Boutellát is elvesztegeti. Saját bevallása szerint azért figyelt fel rá a Kingsman-ben, mert dialógok nélkül nagyot tudott alakítani: „Arra gondoltam, te jó ég, bármennyi latexet és CGI-t pakolhatunk az arcára, a szemével akkor is ezernyi érzelmet képes közvetíteni.” Mi sem logikusabb tehát, hogy digitálisan elváltoztatják még a szemét is, és akrobatikus képességeit csak egy tíz másodperces szabadulásjelenetben villanthatja meg.

Sofia Boutella A múmia című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ez A múmia kicsiben: egy film, ami totális szereptévesztésben él, s önként lemond potenciális erényeiről, hogy felcserélhető legyen. Nem lehetetlen klasszikus ponyvahősökből jó csapatot verbuválni: másoknak sikerült képregényben (The League of Extraordinary Gentlemen) és sorozatban is (Penny Dreadful). De A múmia elérte, hogy ne érdekeljen, hogyan szövetkezik Johnny Depp láthatatlan embere és a Frankenstein szörnyére maszkírozott Javier Bardem egy világméretű fenyegetés ellen. Majd egyszer, valamikor. Majd egyszer jó lesz. Becsszó.