Luc Besson több mint tíz éve dédelgetett álmát valósította meg a Valerian és az ezer bolygó városá-val. A népszerű francia képregénysorozat megfilmesítése már előző űroperája, az 1997-es Az ötödik elem idején szöget ütött a fejébe, csak akkor még úgy érezte, nem áll rendelkezésére a megfelelő technikai háttér a számtalan űrlény és zakkant helyszín létrehozásához. Annyit kellett várnia, hogy most úgy veti bele magát ebbe a színpompás, barokkos univerzumba, mintha ötéves fejjel beszabadult volna a csokoládéboltba.
A gyakorlatilag teljes egészében zöld háttér előtt felvett űrkaland felér egy cukormérgezéssel, melynek minden percét élveztem: annyi benne az elvetemült ötlet, hogy abba George Lucas és James Cameron is belesápadna. Mondok néhány példát ízelítő gyanánt:
A vicc az egészben, hogy ezzel a száznegyven perces filmnek csak az első cirka húsz percéből árultam el bármit. A Valerian fő helyszíne, a címben szereplő ezer bolygó városa, ahová csak ezek után jutunk el, önmagában is elegendő alapanyagot nyújtana négy-öt mozifilmhez: fajok százai osztoznak rajta, szövevényes társadalmi berendezkedéssel, meg tiltott alvilággal.
Az ötletparádé töménysége, a digitális trükkök szédítő kavalkádja könnyen megfeküdhetné a gyomrunkat, Besson azonban nem engedi, hogy a Valerian vizuális káosszá degradálódjon. Érdemes összevetni George Lucas előzménytrilógiájával: ott a hasonlóan hajmeresztő környezetben zajló akciók, űrcsaták jobbára csak zajosak, a halomra hányt pixelinformációk özöne sokszor értelmezhetetlen. A Valerian-ban ellenben
a legvadabb iramú száguldozás is fogyasztható, a teremtett világ pedig olyan plasztikus, hogy minden szegletét bebarangolnám.
Bessont szemlátomást megfertőzte, hogy maga is kedvére csavaroghat a 28. századi jövőben, nem szab neki gátat sem a technológia, sem a pénz – kétszázmillió dollárból gazdálkodhatott –, mert a cselekményt egy az egyben ennek rendeli alá. A forgatókönyvet is jegyző rendező ugyanis hamar letesz arról, hogy célirányos mederben tartsa a sztoriját.
A film hősei, Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) galaktikus ügynökök először még egy, az ezer bolygó városát fenyegető radioaktív fertőzés rejtélyét kezdik kinyomozni. Percekkel később már elrabolt parancsnokuk, Filitt tábornok (Clive Owen) kiszabadításán dolgoznak. Ám csakhamar olyan, adott esetben félórás kerülőutakra sodródnak, amelyeknek az égvilágon semmi közük a főszálhoz.
A csapongást sokan valószínűleg hibának fogják felróni, pedig számomra épp az ilyen indokolatlan kanyarok, abszurd közjátékok teszik különlegessé a Valerian-t. Végre nem patikamérlegen adagolt, hollywoodi forgatókönyves guruk szabályainak és sémáinak megfelelő, stúdiófejesek által élére vasalt űroperát kapunk,
hanem olyat, amely valóban a csillagos égnél húzza meg a határt,
vállalva, hogy esetleg nagyobbat zuhan. Működne a Valerian Rihanna alakváltó revüműsora nélkül? Persze, de kevésbé lenne szórakoztató.
Így aztán belefér az is, hogy a flitteres, önmaga lehetőségeitől megrészegült hullámvasút itt-ott megdöccenjen. Tagadhatatlan például, hogy a száznegyven percet nem sikerül végig ugyanolyan színvonalban kitölteni, megereszkedik a film feszessége, mint kölcsönvett bőr a kezdő alakváltón. Az utolsó félórában a világ bemutatását a világ szóbeli magyarázata veszi át, ami közel sem olyan izgalmas. A párbeszédek pedig nagyrészt mesterkéltek, sőt, kimondottan fantáziátlanok ahhoz képest, amit a digitális trükkmesterek hoznak létre.
A legnagyobb probléma viszont a színészi játék hullámzó minőségében keresendő, sajnos ugyanis nem sikerült mindkét főszerepre megtalálni a tökéletes embert. A 2017-es évre úgy is fogunk majd visszatekinteni, hogy ekkor próbáltak meg sztárt faragni Dane DeHaanból, aki ezúttal még gyengébben muzsikál, mint Az egészség ellenszeré-ben.
Hiába igyekszik kisajtolni magából egy Han Solo-kaliberű kalandort – miközben papíron ő a szabálykövető tagja a párosnak –, megreked félúton.
Csak a mosolya csibészes, a tekintete nem.
Cara Delevingne ellenben most először győzött meg arról, hogy érdemes főszerepet bízni rá, pont csak annyira veszi komolyan magát, amennyire egy ilyen kattant filmnél szükséges.
A gyengébb címszereplőt és a romantikus szálból hiányzó kémiát azonban feledteti, hogy a Valerian megőrizte azt, ami Az ötödik elem-nek is egyediséget kölcsönzött. És most nem az őrült ruhakölteményekre vagy a még őrültebb alakításokra gondolok, hanem a vállaltan szentimentális, szívből jövő optimizmusra. Az empátiába és a békés együttélésbe vetett hit Besson esetében nem csak üres lózung: a nagyszerű prológustól a fináléig mély meggyőződéssel hirdeti, és elsöpri a cinizmusunkat. Legalábbis erre a két órára.
A Valerian egyesíti a Star Wars világteremtő erejét, a Star Trek utopisztikus szemléletét, A galaxis őrzői szemtelenségét.
Tökéletlen, zabolátlan film, ami rengeteget markol, és még így is sokat fog.
Nem bánnám, ha Avatar-módra bejelentenének egyszerre négy folytatást, de a Valerian már így is olyan, mint az ezer bolygó városa: benne foglaltatik megannyi történet, amelyekért megéri majd újra meg újra visszatérni hozzá.