Inkább kínos, mint vicces a Baywatch-film

Nem vártunk sokat a Baywatch-filmtől: önreflektív poénokat, könnyed szórakoztatást, némi kedélyes bohóckodást Dwayne Johnsonékkal. Az, hogy még ezt a keveset sem kaptuk meg, még felháborítóbbá teszi az egyébként is lehangolóan fantáziátlan, túlnyújtott, olcsó humorral operáló akcióvígjátékot. Az új Baywatch első és legfontosabb tanulsága: nem kell mindent feltámasztani a nosztalgia jegyében.

Vannak azok a remake-ek, amelyek egy-egy rendező szerelemprojektjei. Vannak olyanok, ahol a stúdió megszerzi a jogokat, majd keres alkotókat, akik meglátnak benne valami érdekeset, olyasmit, amit az eredeti csak megpendített, de érdemes lehet évekkel később, más megközelítésből kiemelni. És vannak az olyan remake-ek, mint a Baywatch, amikor egy stúdiófejes leszólt, hogy srácok, itt ez a régi sorozat, sokan szerették annó, csináljatok már vele valamit, majd eladjuk a névvel.

Kelly Rohrbach, Alexandra Daddario, Ilfenesh Hadera, Dwayne Johnson, Zac Efron és Jon Bass Forrás: UIP Dunafilm

A srácok pedig csináltak belőle valamit, de hogy pontosan mit, és miért, arra szerintem ők sem tudják a választ. A bűnrossz film átment egy rendező kezén (Seth Gordon – Förtelmes főnökök), két béríróén (Damian Shannon és Mark Swift – Freddy vs. Jason), egy rakás producerén, meg két sztárén (Dwayne Johnson, Zac Efron), akiknek bizonyára volt beleszólásuk abba, milyen lesz a végtermék. Mivel azonban szemlátomást senkinek nem volt határozott elképzelése – vagy mindenkinek volt, csak ütköztek –, nagy zagyvaság kerekedett belőle.

Ilfenesh Hadera, Kelly Rohrbach és Alexandra Daddario a Baywatch című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Felmerül persze a kérdés, lehetett-e volna bármi értelmeset kezdeni egy ennyire bárgyú alapanyaggal, melynek egyedüli vonzerejét a naplementében lassítva futó férfi és női modellalkatok nyújtották. Néztem én is a sorozatot annak idején, agykikapcsolásnak jó volt. Az új verzió készítőinek szeme előtt nyilván az a cél lebegett, hogy önironikusan, meta-poénokkal kifigurázzák az eredetit, mint a 21 Jump Street – A kopasz osztag-gal tette Phil Lord és Chris Miller. Ehhez viszont rendelkezniük kellett volna humorérzékkel, amit nagyítóval sem találni a filmben.

Az önmagában kevés, hogy rámutatunk, milyen ciki sablonok jellemezték az eredetit. Oké, elsőre még kuncogunk, amikor a szereplők azon tanakodnak, miért szaladnak lassítva a szexi vízimentők. Ám amikor ezredszerre is ugyanazt a poént ismételgetik, miközben C. J. (Kelly Rohrbach) karaktere kimerül annyiban, hogy nagy a melle, akkor bizony a paródiának vélt kikacsintás azzá válik, amit parodizálni szándékozott.

Kelly Rohrbach a Baywatch című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Ugyanígy: hiába olvassák ötvenszer Mitch Buchanan (Dwayne Johnson) és csapata fejére, hogy ők nem hivatalos hatóság, nem üldözhetnének drogkereskedőket, nem nyomozhatnának gyilkossági ügyekben, ha egyszer a film mégiscsak azt akarja elhitetni velünk, hogy egyedül ők deríthetik fel az igazságot. Skizofrén egy film ez, ami egyszerre próbál gúnyolódni és őszintének lenni, és mindkettővel csúfos kudarcot vall.

A legrosszabb pedig, hogy minden egyes képkockájából süt: mélységesen szégyellik, hogy szarból kellene várat építeniük. A könnyed, jókedvű mókázás helyett kínos feszengés jellemzi az erőltetett improvizációra épített párbeszédeket, az olcsó alpári humort, vagy a túlhúzott ízetlenségeket, mint amikor a pökhendi újonc, Matt Brody (Zac Efron) kénytelen egy holttest gátját kitapogatni, majd hullazsír csöpög az arcára. De helyet kapnak rémesen ódivatú, rég nyugdíjazásra szoruló klisék is: a női ruhába öltözött izmos csávó, vagy a magát folyton megalázó, irritáló kövér srác, aki meghódítja a csinos csajt.

A Baywatch pofára ejti két sztárját is. Dwayne Johnsont azért, mert ráerőlteti az egyenes jellem, a tekintély szerepét, nem nyújt neki teret a bohóckodásra. Cserébe kínosan komolyan vett, modoros szónoklatokat ad a szájába a család fontosságáról, meg a part védelmének szentségéről. Egy-két alkalommal poént tudnak kerekíteni abból, hogy Mitchnél minden az óceánról szól, de ez csupán csepp a tengerben.

Zac Efron a Rossz szomszédság-ban bizonyította, hogy ügyesen elboldogul a rögtönzésen alapuló vígjátéki munkamódszerrel, a Baywatch viszont arra is rámutat, hogy ehhez olyan partnerre van szüksége, aki otthonosan mozog a műfajban. A remake elsősorban nem a rossz karakterekkel, hanem a szereposztással lőtte tökön magát: apró mellékszerepeket leszámítva nincsenek Saturday Night Live-os vagy Judd Apatow-s arcok, akik esetleg spontán dumákkal fel tudták volna javítani valamelyest a fantáziátlan, humortalan forgatókönyvet.

Jon Bass és Zac Efron a Baywatch című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Így viszont jobbára nevetés híján kell végigszenvednünk a gyötrelmesen hosszú, közel kétórás játékidőt, az amatőr módon megrendezett akciójeleneteket, az erőltetett jellemfejlődésre irányuló törekvéseket. A fő krimiszál, melyben a vízimentők csapata egy drogcsempész banda után nyomoz, annyira érdektelen és kiszámítható, hogy egy idő után belefájdul az ember feje.

A nyomozást – és a filmet – egyes-egyedül az Indiában szupersztárnak számító Priyanka Chopra teszi hangyányit élvezhetőbbé. Ő az egyetlen az egész stábból, aki érteni és érezni véli, milyen jellegű filmben szerepel, és melodramatikus, szappanoperás stíllel játssza túl a tengerparton miniszoknya-magassarkú kombóban parádézó, hidegvérű gengszterfőnököt. Csak hát régen rossz, amikor az az egyetlen vigaszunk, hogy egy szereplő és színészi alakítás inkább a Dallas-ra és a Melrose Place-re hajaz, mint a Baywatch-ra.

Priyanka Chopra a Baywatch című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Fogalmam sincs, tehetséges alkotók kezében születhetett-e volna értékelhető produktum abból a gondolatból, hogy csináljunk egy Baywatch-ot a huszonegyedik század emberének. Ha az egész filmet olyan bombasztikusra vették volna, mint a szuperlassításos, szökellő delfines főcím, abba is belefáradunk tíz perc után. De ennél csak jobb lehetett volna.